- Jegygyűrű a középső ujjon - Kiss Lászlóval a nosztalgia elutasításáról

Idén ön nyitotta meg Gyulán az Ünnepi Könyvhetet, és az olvasás mindenhatóságáról beszélt. Tanárként a legfiatalabb generáció olvasási szokásaival is találkozik. Miket olvasnak kötelezők helyett a pad alatt a diákok?

Leginkább a lányokat látom olvasni, terjedelmes, általában rendkívül színes borítójú könyveket, külföldi szerzőktől. Érdekes, hogy amikor faggatom őket, kitől mit olvasnak, soha nem a szerző nevének említésével kezdik, hanem a történet ismertetésével. Vágynak a történetekre, s ezeket a fordulatos, szórakoztató, romantikus, szerelmes lányregényekben találják meg. Amikor diáklapot szerkesztettem, kértem őket, hogy írjanak recenziót, olvasónaplót, élménybeszámolót, és azokból kitűnt, hogy az általuk olvasott könyvek alapvetően azonos sémára épülnek. Régi pedagó­giai-magyartanári frusztrációm, hogy miként lehetne meggyőzni őket, hogy mindazokat a cselekményelemeket, amelyeket ezekben a népszerű regényekben föllelnek, a kötelező magas irodalmi olvasmányokban is megtalálják – méghozzá sokkal kifejezőbben. Szóval szerintem mindenki szeret olvasni, legfeljebb nem tudja, hogy szeret.

A novelláskötete címadó írásából az derül ki, hogy alkalomadtán egy Tóth Árpád-vers, némi hasis és puncsfagyi is kiválthatja a boldogság érzetét. Most csak az irodalomnál maradva: önnek manapság milyen szerzők, művek dobogtatják meg a szívét?

Már gyerekkoromban belém vésődött az érzés, hogy ha olvasok, nem érhet baj. Az olvasás számomra menedék, ahová bármikor el lehet bújni. És nagyon hálás vagyok azoknak a szerzőknek, akiknek a művei ezt az érzést biztosították. A klasszikusok: Kosztolányi, Karinthy és Örkény – valamint mindenekfelett Hrabal írásai. A kortársak közül sokan írnak nagyon jókat. A gyulai születésű Krasznahorkai László világában is mindig fel tudtam oldódni, a Háború és háború a kedvencem tőle. A leíró-elbeszélő és képeket használó versvilágok alkotói is közel állnak hozzám, mint Rakovszky Zsuzsa vagy Oravecz Imre. Utóbbi Halászóemberét olvasva mintha csak a saját családom története köszönt volna vissza a sorokban.

Mi alapján állította össze ezt a huszonhét novellát tartalmazó kötetet, mi volt a koncepció?

A novellák többsége az elmúlt 5-6 évben született, de akad olyan is, amelyik másfél évtizede. Semmiképpen nem akartam konceptkötetet, még csak novellaciklust sem. Kifejezetten arra törekedtem, hogy ne legyen átjárás az egyes novellák között, ne bukkanjanak fel ugyanazok a szereplők hol itt, hol ott. Egy laza szövésű, sok hangon megszólaló, jó kedélyű könyvet szerettem volna, amely bárhol felüthető, a strandon, a kocsmában, a buszon, a kertben, de akár munkahelyi értekezleten is. Ugyanakkor nem léháskodót, hanem olyat, ami ad valami pluszt az olvasójának. Amikor már összeállt a törzsanyag, és a sorrendet alakítgattam, feltűnt, hogy a novellák szinte kivétel nélkül párkapcsolati kérdéseket járnak körül – tehát ez volt a szervezőelv.

Bizonyára elgondolkodott rajta, miért foglalkoztatta ennyire ez a téma. Mire jutott?

Azt hiszem, azért, mert az a biztonságos világ, amelynek az illúzióját az olvasással meg tudtam teremteni magamnak, többször is totálisan szétesett az úgynevezett valóságban. Mivel az életem minden szálát a párkapcsolatokhoz kötöttem, amikor ezeket elvágták, gyakorlatilag teljes mértékben újra kellett építenem magamat. Le kellett választanom magamról a fájdalommal járó koloncokat, amelyek mind a múltra emlékeztettek. Ugyanakkor rájöttem, hogy ha kikeveredem ebből a helyzetből, és megértem, mit rontottam el, akkor előrébb lépek, és megtanulok felelősségteljesebben viselkedni. Akár boldog is lehetek. Ennek a megoldási módjait kerestem az elmúlt húsz évben, ez foglalkoztatott leginkább – az írásaimban is, amelyekben különféle átélt vagy látott-hallott eseményekre fűztem fel a történeteket.

A párkapcsolati útkeresés mellett észrevehetően a gyermek- és ifjúkor időszaka, ezek élményei uralják a kötetet. Ez mégiscsak valamiféle nosztalgia lenne?

Kosztolányinál olvasható, hogy a gyerekkorban gyökerezik minden. Úgy tűnik, én sem tudok szabadulni a gyerekkor világától, és ha felkapcsolom az írói reflektoromat, akkor még vagy 3500 megíratlan történetet látok ebből az időszakból. A kötetben azért vannak próbálkozások arra, hogy a felnőttperspektívát érvényesítsem, lásd az autóvásárlásos (Új autónk van) és a teregetéses (Hogyan csinálom én) novellákat. De lehetséges, hogy még huszonöt év múlva is számos a gyerekkorban játszódó novellát fogok írni. A nosztalgiával való viszonyom ugyanakkor egyetlen módon jellemezhető: annak elutasításával. A kilenc évvel ezelőtt megjelent könyvemnek is ezért adtam a Ki mondta, hogy jó volt címet. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy jó volt.

Ahogy akkor, most is elmaradt a kötet címének végéről a központozás, a kérdőjel. Miért?

Mert ezek igazából nem kérdések. Inkább állítások, amelyekhez a szövegekben talál fogódzót az olvasó. Szándékaim szerint ahhoz is, hogyan lehet újragondolni magunkat válságos helyzetekben: önmagunk elfogadásával. Annak tudatosításával, hogy van a környezetünkben, akinek fontosak vagyunk, aki kíváncsi ránk, és értékeli, amit csinálunk.

Ezt a megszerzett önbizalmat tükrözi a középső, jegygyűrűs ujját bemutató, Superman-göncbe öltözött kerti törpe a borítón?

Igen, és egyszerre utal két novellára is, a Farsangra a Superman-öltözékkel, valamint az Édes Emmára a kerti törpével. Az utóbbi ebben a groteszk kettősségben intőn emeli az ujját, ugyanakkor vagányul be is mutat. Számomra a borító a szürkéskék hátterével a kötetcímadó novella hangulatát is megragadja, nem beszélve arról, hogy az ujjon ott van a jegygyűrű – tehát: van remény, van esély. Akkor is, ha minden széthull éppen.

Hát kiút? A meghatározó gyerekkori élmények meghatározott földrajzi környezethez is köthetők a novellákban: Dél-Békéshez. Ahogy a mindennapokban jelenleg félig Pesten él, az írásokban is tervezi esetleg elhagyni a régiót?

A gyerekkori és az egyetemista évek világa, élményanyaga, a boldogság keresésének folyamata, a magamban felépített mitológia a viharsarki, Körös-parti környezethez kötődik. De az újabban írt novelláim nemcsak ettől a korszaktól, hanem a tájtól is távolodóban vannak kicsit. Ennek egyik példája ebben a kötetben a Tekerni messze, amelyben egy olyan szereplő helyébe tudtam képzelni magam, aki jó eséllyel soha az életben nem leszek, nevezetesen egy élő szoboréba, aki Bécsben a Stephansdom környékén szórakoztatja a turistákat. Ugyanakkor a Hiperkarma énekeséről, Bérczesi Róbertről és az Ektomorf zenekar gitáros-énekeséről, Farkas Zoltánról írt életrajzi köteteimben is, bár a kezdetekkor a közös Békés megyei kötődéseket forszíroztam, nagyon hamar perspektívát váltottam, lévén, előbbi Komlón, majd a fővárosban szerezte a tapasztalatai nagy részét, utóbbinak pedig több tízezren üvöltik a német metálfesztiválokon a dalait, miközben a színpadon játszik. De a megváltozott közegem, a heti néhány napos pesti tartózkodásom is sokat segített változtatni a nézőponton. Az új benyomások a közeljövőben biztos formát is nyernek majd, az új írásaimhoz készített vázlatok legalábbis ezt támasztják alá.

Több novellában is visszaköszön (Mese a puliról, A Fény harcosa) „a meg nem értett vidéki poéta stigmája”. Mint a Bárka folyóirat szerkesztője hogy látja ennek jogosságát?

Nincs nem sértett író. Őrült jó pozícióban lévő írótársak őrültmód frusztráltak amiatt, hogy nincsenek még őrültebben jó pozícióban. Kapnak egy díjat, de már egy másikra fáj a foguk, feljebb lépnek, de nincsenek elég magasan, nem látszanak elég jól. A legtöbben törnek, nyomulnak előre, mindenáron meg kell mutatni magunkat. Vidéken ez még hatványozottabban érvényesül, hiszen az ember gyakorlatilag el van vágva a menő irodalmi közegektől, amelyekhez persze nem is biztos, hogy tartozni akar. Odatartozni azonban több, mint nem oda tartozni. Ugyanakkor ha vesszük a fáradságot, és csak kicsit körülnézünk, fel kell tűnjön, hogy a leginkább látható, a fősodorba tartozó kulturális szereplők és intézmények mögött, mellett, alatt számos remek teljesítmény van, amelyről jó eséllyel soha senki nem fog hallani széles körben. Ezért aztán rengeteg sértettséget és indulatot tapasztalok, olykor a hozzám beérkező művek szerzői is igen agresszívak. Előfordul, hogy elutasítom valaki versét, mire a szerző verbálisan nekem esik, vagy, ami az agresszió egy másik formája, két napon belül újabb, bővített versanyagot küld – „a biztonság kedvéért”.

A korábbiakra nem rácáfolva, hanem éppen a kötet változatosságát mutatva több olyan novella is helyet kapott itt, amely a jelenünk akár történelmi léptékű eseményeire reflektál: az Itt vannak a migránskérdésre és/vagy a klímakatasztrófára, Az óra a Covidjárványra, a kötetzáró A század a háborúra. Tehát nem kizárólag a múltban él, és a boldogságkeresés sem privatizált.

Az Itt vannak című novellában valóban ott a migránstéma, de amellett, hogy egy család reakcióját mutatja meg arra, hogy megjelennek a környéken a fekete farkú mókusok, arra is kísérletet tesz, hogy ábrázolja ezt a családot: hogyan élnek, boldogok-e, hogyan reagálnak arra, ha valami a boldogságukat fenyegeti. Óvatosak és bezárkózók lesznek, vagy indulatosak, erőszakosak?
A századot, amelyben gyerekek játszanak háborúsdit egy kiserdőben, még bőven az Ukrajna elleni agresszió előtt írtam, és szintén a boldogság szempontjából tettem mérlegre a játszadozást. Számomra ma már rémisztő, hogy gyerekek háborúsat játszanak – mintha csak valami mintázat kialakítása zajlana, ami később valódi tettekké válhat. Az általános iskolás tűzoltóversenyek háborús metaforákat használó nyelvezetét és viselkedéskultúráját noha csodáltam annak idején, kicsit ijesztőnek is találtam, akár, mondjuk, a fociét. Mindez annak függvényében lehet aggasztó, hogy míg a nyolcvanas években kifelé tartottunk egy hidegháborús helyzetből, most éppen azokat a konfliktusokat és társadalmi mozgásokat tapasztaljuk, amelyek elindítják vagy már el is indították a háborúkat, az egymásnak feszülést. A gyermeki játékban azonban van valami euforikus, tehát ilyen értelemben ez is mérhető a boldogsággal. Az pedig, hogy az említett novella végén a képzeletben bevonul a Vörös Hadsereg, már az én külön játékom, mivel a következő könyvemet készíti elő, amelyben ténylegesen megjelennek negyvennégy szimbolikus október hatodikáján az oroszok. De ott már más a játék tétje.

+1 KÉRDÉS
Mi kell a boldogságához – 10 év múlva?

Az, hogy a feleségemmel, Balássy Fannival, aki szintén író, ugyanúgy inspiráljuk majd egymást, mint manapság. Első olvasói vagyunk egymás szövegeinek. És az is kell majd a boldogsághoz tíz év múlva, hogy legyen egy gyerekünk, aki mindeközben könyvvel a kezében ücsörög a fotelban. Már alakul a könyvtára.