Csodálatos szublimált háborús játék a foci, ami a nemzeti identitás részévé és óriási üzletté vált. A foci ugyanúgy a társadalom szövetébe mélyen beleszövődött kultúra, mint a vasút vagy a borkultúra: saját világgal, történelemmel, szabályokkal rendelkező, végtelenül strukturált alrendszer, és ahogy egy épület vagy a vasút tájjá válik, egészséges és szabad társadalmakban a borkultúra és a focikultúra is átszövi a hétköznapi életet. A falusi és a megyei bajnokságok a hétköznapi, pontosabban a hétvégi élet szerves, virágzó és hatalmasan pezsgő részét, a szabadság kis világát alkották évtizedeken át az előző pártállamban. Mára, mint a civil társadalom kis körei általában, elsorvadtak, a falvak nagy részében nemcsak ovi, suli, doki és posta, de immár focicsapat sincs.
Pedig a foci a korpulens király liblingje, aki nemcsak azért épített annyi stadiont szerte az országban a kertje végétől a határon is túl, mert a tizenhatosig terjed a latinos műveltsége, óh, nem. (Bő évtized alatt 4545 milliárdot, 4,5 billiót költött sportra, miközben 3,8 billió ment az elemi sulira, 3,5 középiskolákra, 1,8 gyermek- és háziorvosokra, 1,3 pedig közegészségügyre). Ám a stadionoknak és a milliós focistafizetéseknek (az átlag 3,8 millió forint) ugyanúgy politikai célja van, mint a határokon túliak pénzelésének és szavazati jogának. A stadionoknak a támogatók fókuszálása a feladata. A foci sikerei legitimálják a hatalmat és a nemzeti egység tömegélményével ajándékozzák meg a népeket, garantálják a szavazók milliós táborát – ez minden pénzt megér. Mint minden, a foci, tehát a stadion is, a hatalom megtartásának instrumentuma. Ezért vádolhatják a kormánypárti sajtó prokariótái és sztómazsákjai azzal az ellenzéki érzelműeket, hogy nem is a magyaroknak drukkolnak: nagy csapda ez, mert amint tapsolsz a válogatottnak, a királynak tapsolsz. Az erre kidobott pénz tehát nem kidobott pénz, mármint Putyin legjobb magyar tanítványa szempontjából. Ehhez képest a svájci és a skót meccset nézve egyből megrohant a frusztráltságnak az a rosszízű, leépítő, ócska érzése, amit a magyar válogatott legtöbb meccsét nézve érzek évtizedek óta, amikor kikapnak a felcsúti Fogyatékos FC-től vagy a vatikáni nyugdíjas apácák elfekvőjéből rekrutált válogatottól. Bő fél évszázada vagyunk kutyaütők, a focikutya ezerszer ügyesebben kergeti a bőrt, mint a nemzeti tizenegy Marseille óta; az összjáték és a tehetség hiánya és az erőtlenség mintha a magyar társadalom betegségének tükre lenne, mert azért beteg a magyar futball, mert beteg a társadalom. Ami most zajlik, a felszín fecsegése, költséges Patyomkin-foci, nem a rendszerből következik, időnként vannak ilyen fellángolások – a rendszer a falusi foci, a tömegsport, a civil társadalom elsorvadása.
A szép élet esszenciájával találkozhattam viszont Badacsonytomajon járva, a derűs, energikus és tehetséges Váli Péter birtokán. Meseszép ház a déli lejtőn, mögötte domb, előtte Balaton, négy gyerek, otthonos vendégház és fine dining konyha, eredeti és kiváló borok, például egy syrah: nem az a fekete lekváros, erős, párázó izé, amit munka meginni, hanem csilingelő, könnyed, gyümölcsös (cseresznye, áfonya, ribizli) és kérek még-típusú holmi. Ez a magyar bor jövője, sőt jelene, a drasztikusan csökkenő vörösborfogyasztás évadján.
(Válibor Syrah 2021, 0,75l, 5.440 Ft)
