A püspök úr ismeri a munkáját, a személyiségét, és rendelkezik mindazokkal a háttér-információkkal, amelyeket nem tudott figyelembe venni az igazságszolgáltatás, ártatlansága bizonyítása érdekében. Ezt mondta a napokban Kónya Endre, a kegyelmi botrány főszereplője a Blikknek.
Azt meg az előbb említett püspök úr, Balog Zoltán válaszolta a 777blognak adott interjúban, csak onnan ismeri Kónya Endrét, hogy a férfi felesége megkereste őt, és a segítségét kérte.
Valaki tehát nem mond igazat. Nevezzük nevén: hazudik. Vagy az ellene gerjesztett lincshangulatban élő, magát ártatlannak, igazért küzdő embernek tartó Kónya, akinek ügyét pártok kisebb-nagyobb sikerrel politikai haszonszerzésre használták fel, és/vagy a lelkipásztori ösztöne által vezérelt, mindenkin segíteni akaró egyházi ember, aki belenézett a bírósági dokumentumokba, és a teológus és mentálhigiénés végzettségével megállapította, aránytalan a büntetés.
Na, és akkor még itt van Novák Katalin, akinek Kónya hálásan köszöni a lemondását, de egyben végtelenül sajnálja is azt. A volt köztársasági elnököt a napokban, Stuttgartban, a német-magyar Eb-meccs után is kérdezték arról, miért is adott kegyelmet a férfinek. Nem válaszolt, mert szerinte az ügyben ő már mindent elmondott. A „minden” annyi volt, hogy lemondásakor kijelentette: hibázott. Na, de nem abban, hogy kegyelmet adott egy olyan viszolyogtató ügy egyik főszereplőjének, amiben gyerekeket rendszeresen bántottak és gyaláztak, és amelynek öngyilkos áldozata is van, hanem mert a kegyelmi döntés és az indoklás hiánya alkalmas volt arra: kételyeket ébresszen, pedig ő soha nem adna kegyelmet annak, aki gyermekeket bántalmaz.
Vagyis amit Kónya Endre tett, azzal nem bántalmazta a gyerekeket. Olyan, mintha megállt volna az idő. Hónapok óta mindenki továbbra is csak süketel, hazudik, mentegeti magát.
A gyalázatot már nem lehet meg nem történté tenni. Ezeknek a gyerekeknek nem volt védelmező családja, nem volt aki félbe hasította, vagy miszlikbe vágta volna az intézet pedofil igazgatóját és az őt mentegető Kónyát. A fiatalok bántalmazásán, hamis tanúztatásukon, a suskusoláson a kegyelmi kérvény megindítása körül és annak véglegesítésén nem lehet változtatni.
De milyen sokat jelentene, ha közülük egy végre kimondaná, vétkeztem. Ezt tettem, de azt kellett volna. Felelős vagyok, vétkeztem, tanultam belőle, és bocsánatot kérek.
Ennyi. Nem kellene több, de ennél nem lehetne kevesebb.
Az az egy, aki ezt vállalná, mindent vinne azzal, hogy beismerné: felelős. A bicskei fiataloktól és a társadalomtól is lassan feloldozást nyerne, de talán még ennél fontosabb történne: megtisztulna a lelke. Nem lenne tovább szükség hosszú körmondatokra az „egymással és önmagában is ellentmondásban álló ítéleti tényállást megalapozó tényekről”, meg arról győzködni az olvasókat, hogy a „keresztyény” hívő embereknek mit mikor és hogyan kell az Istennel megbeszélni, esetleg sértetten elszaladni az újságírók elől.
Ám maradt a csalódás és a viszolygás. Mert a gyengéket könnyű volt elnyomni, most egy erős gerinc kellene. De nincs.