Megkockáztatom: sosem utazik vasúton a közlekedésért felelős miniszter. Pedig jár szerelvény Hódmezővásárhely és Mezőhegyes között, Lázár János nyugodtan kipróbálhatná, milyen rögvalójában a közösségi közlekedés. Addig is segítek. A vonatozás Magyarországon nem bosszúságok forrása, hanem egy végtelen kaland. Lecke, amely próbára teszi a kreativitásunkat, kihívás, melynek köszönhetően fejleszthetjük az elengedés képességét. Súg a tapasztalat, elindulok egy járattal hamarabb, hogy biztosan elérjem legalább a következő csatlakozást.
Nem zaklatom kérdésekkel a kalauzt, hiszen a döntésben egyébként sem kompetens, csak sokadmagammal a zsúfolt folyosón eltöprengek, vajon miért nem csatoltak a szerelvényhez plusz kocsit, ha hetekkel ezelőtt tudták, iskolák legalább száz, kirándulásra tartó gyereknek foglaltak le fülkéket. Ha a kisállomáson nem nyílik a hirdaulikus ajtó, a „ja igen, az rossz” válasszal a zsebemben elfogadom, hogy az állam gondoskodó, legalábbis a testmozgást illetően, leszállok eggyel odébb és legyalogolom hazáig azt a pár kilométert. A kalauz morgolódásából arra lehet következtetni, felforrt a víz, ezért csattog a motorkocsi óránként mindössze 7 kilométert legyűrve? Oda se neki, így legalább van idő megfigyelni a puszta élővilágát. Pótlóbuszt küldenek Békésben a lerobbant pótlóbusz helyett? Sebaj, örvendezzünk együtt a világon egyedülálló találmány, a pót-pótlóbusz létesítménye felett!
Spongyát rá, egyébként sem a végeken történnek a nagy dolgok. Az olyanok például, hogy 600 dolgozójának tartozik kisebb-nagyobb összeggel a MÁV, hogy használt dízelmozdonyokat vennének, hogy komolyabb fejlesztésre – mi másért? - háború, Brüsszel miatt nincs lehetőség, vagy mégis, egymilliárd eurónyi hitelből. Azt nem mondom, hogy nincs meg a jóra törekvés: a látszat kedvéért menesztenek időnként egy-két vezetőt. Az elv nem rossz, hiszen tudjuk, hölgyeket kell cserélni, ha pang az örömtanya. Ez esetben azért a bútort se ártana minél sürgősebben.