Amellett, hogy irodalomkritikusként, -történészként számos alkalommal és orgánumban írt Térey János költészetéről és prózájáról, szerkesztőként az Alföld folyóiratban a szövegeit gondozta, tehát a szakmai megnyilvánulásokon és kapcsolaton kívül barátság is összefűzte önöket. Mikorra datálható ez a közelebbi ismeretség?
Debreceniként egymáshoz nagyon közel gyerekeskedtünk. A Kút utca és a Kétmalom utca tulajdonképpen egymás folytatásai, és míg én a Kút utcai részen nőttem föl, ő a Kétmalom utcai részen, alig háromszáz méterre egymástól. A köztünk lévő négy év korkülönbség miatt azonban ekkor még elkerültük egymást, habár ugyanabba az Eötvös Utcai Általános Iskolába jártunk. Ez egy kis iskola volt, amelybe egyszerre nem fértek volna el az alsósok és a felsősök, ezért a kicsik és a nagyok délelőtti-délutáni váltásban tanultak. De a tanító nénink, a legendás Katóka néni ugyanaz volt. Gimnáziumba azonban már máshova jártunk, az érettségit követően pedig János Budapestre költözött. Onnan járt rendszeresen haza az édesapját és a rokonságát látogatni – nagyon intenzív, jó kapcsolatban volt az unokahúgaival. Aztán a kilencvenes évek elején a Debreceni Irodalmi Napokon futottunk össze. Ekkor már megjelentek az első verseskötetei, valósággal berobbant az irodalmi életbe. Miután tisztáztuk, hogy valójában ugyanott nőttünk föl, ugyanazon utcákon, tereken játszottunk, ugyanazokat a trafikokat látogattuk, és fény derült a legfontosabb közös pontra is Katóka tanító néni személyében, kialakult köztünk egyfajta tisztelet a másik iránt.
A szórványos, irodalmi rendezvényeken való találkozások után aztán a 2000-es évek közepén mélyült barátsággá ez a kapcsolat, akkortól kezdve jártunk össze gyakrabban, beszélgettünk sokat, és kötődtünk erősebben egymáshoz az irodalmi és történészi érdeklődésen túl.
Ez a fajta érdeklődés világosan tetten érhető a már posztumusz, 2020-ban megjelent Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai című memoárban, amiben Térey János élete első, 19 éves koráig tartó korszakára koncentrál. A debreceni évek felfejtése érdekében helytörténészekkel, levéltárosokkal, rokonságának tagjaival is konzultált. Feltételezem, a közös terű gyermekkor kapcsán önnel is. Milyen módon dolgoztak együtt?
Igen, főleg azoknál a fejezeteknél, ahol az általános iskola kerül szóba. Ezeket a részeket rendszeresen egyeztette velem, miután előzetesen beszélgettünk is róluk. Bármennyire is jó a memóriám, sok esetben éppen a kérdései vagy az ő visszaemlékezései hoztak elő belőlem már elhalványuló emléktöredékeket – így nekem is nagy nyereség volt ez a közös felidéző-emlékezeti munka, mert pontosabban kezdtem emlékezni dolgokra, mint korábban. Megjelenése után a még élő egykori tanárainknak is jó szívvel ajánlottam olvasásra a könyvet, hiszen ez a memoár több generációra vonatkozó élettapasztalat-gyűjtemény is, egy archívum, amiben ráismerhetnek a ’70-’80-as évekbeli Kádár-rendszer debreceni helyszíneire, szereplőire, közös élményeire, pozitív és negatív tapasztalataira. Ugyanakkor a régi Debrecen történetének ábrázolásához-rekonstrukciójához is segédkezet tudtam nyújtani, még a megírása közben, majd később, amikor a szerkesztővel, Nagy Boglárkával átnéztük a kéziratot. Mert a könyv a debreceni parasztpolgárság, a cívisek több évszázados kultúrájának históriája is. Azoké, akik a városban laktak, iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, ám emellett mezőgazdasággal szintén, ezért a nyarakat inkább a Debrecen környéki földeken, tanyákon töltötték, csak ősszel meg télvíz idején költöztek vissza a városba.
Volt önök között bármikor is differencia szakmai téren, összevitatkoztak mondjuk egy mű kritikai megítélésén?
Sok ellentétről nem tudok beszámolni, mert az a helyzet, hogy valamilyen kifürkészhetetlen okból, szerencsés módon az ízlésünk elég közel esett egymáshoz. Nem emlékszem, hogy akár irodalmi művekről vagy filmekről nagyon különbözőt gondoltunk volna. Sokszor szinte kísértetiesen egybeestek az értékítéleteink, úgyhogy ez is összehozott bennünket. Időnként már-már kerestük azt, miben különbözünk, hogy érdekesebb legyen a barátkozás. Az irodalmi hátterünk és az ismeretségi körünk mégis eltért egymástól, mert én inkább az irodalomtudományos körökkel tartottam a kapcsolatot, kevésbé a szépírókkal; ő Pesten élt, én mindvégig Debrecenben. Volt valamennyi generációs különbség is köztünk, de az a négy év bizonyos életkor felett már szinte semmi.
A szakmaiságon túl is megvolt az összhang?
A habitusunkban is sokban hasonlítottunk: mindketten elég nyíltszívű, őszinte emberek volnánk, tehát egyikünk sem kertelt soha, ha a véleményét kérdezték. Ugyanakkor ezzel mindkettőnknek meggyűlt a baja, tudniillik hogy mikor és hogyan kell udvariasnak, kedvesnek vagy tapintatosnak lennünk – a kedvességgel és tapintatossággal vagy őszintétlenséggel egy adott élethelyzetben ugyanis többet árt az ember, mint használ.
Mindvégig rettentő mód élveztem a vele való beszélgetéseket. Nagyon művelt ember volt, az az írótípus, aki mindig rendkívül sokat dolgozott egy-egy projektjén. Rengeteg előtanulmányt folytatott, és nem szégyellt kérdezni sem.
És hát ott volt az a jellegzetes-szellemes téreys humor! A nagy kacagásaival – amelyek persze nem mindig voltak teljesen ártatlanok. Mert a szellemi fölényét nem rejtette véka alá, s kimutatásának azért megvolt a maga sajátos erkölcsisége – hogy ezt kivel szemben fejezte ki.
A mi összetartozásunk, szellemi rokonságunk tényleg szerencsés volt, épp annyira pendültünk egy húron, hogy az ne legyen unalmas, vagy ne legyünk felcserélhetők. Hát ezért is hiányzik annyira…
"a kedvességgel és tapintatossággal vagy őszintétlenséggel egy adott élethelyzetben ugyanis többet árt az ember, mint használ"
És Debrecen városának mennyire? Milyen módon járul hozzá a szülővárosa az emlékezetének fenntartásához?
Még évtizedekkel ezelőtt tréfásan megjegyezte, hogy ugyan járjak ki már neki egy díszpolgárságot… Sokat jelentett volna neki. Ez életében nem sikerült, a város idevonatkozó szabályzata szerint pedig ez az elismerés posztumusz nem adható. A közeli Vámospércs (ahol a család telke volt) és Budapest viszont díszpolgárává avatta. Előbbi településen két éve a könyvtár felvette a nevét, az avatási ünnepség mellett konferenciával is megemlékeztünk az életművéről. Debrecennel magával és az irodalmi rendezvények szervezőin keresztül a kulturális városvezetéssel is mindig jó viszonyt ápolt. Pedig Szabó Magdával ellentétben ő nem a túlzottan is eszményítő módon, hanem a bírálva szerető attitűddel írt a városáról. Kétségtelenül János halála után indult meg egy jó értelemben vett kultuszképződés Debrecenben, noha egyetemi kutatói körökben a fiatalabb kollégáim, Lapis József, Sebestyén Attila és Balajthy Ágnes már évtizedek óta beható alapossággal foglalkoztak az életművével. A memoár posztumusz megjelenése azonban az olvasóközönség mellett az emlékezetpolitikai támogatást is meghozta, ekkor került fel emléktábla a szülőháza falára a születésnapján, szeptember 14-én, amely egyben, Térey Könyvünnep elnevezéssel, minden évben a tisztelgő megemlékezés helye is. Térey Könyvsarok néven pedig tavaly ősszel egy ettől a helytől pár lépesre lévő egykori fiókkönyvtár felújított épületébe beköltözhetett a Térey-hagyaték tárgyai elhelyezésére szolgáló lakásmúzeum. Megtalálható itt a könyvtára, a bútorai, a ruhái, a használati tárgyai, a gyerekkori játékai, fényképek… Ez idő szerint még a híres Debrecen-drámája, a Jeremiás avagy Isten hidege című misztériumjáték Csokonai színházbéli bemutatása várat magára. Az ígéretek szerint azonban 2025-ben erre is sor kerül.
Hatalmas, több műnemű és műfajú életművet hagyott hátra. Melyik alkotását ajánlaná ismerkedésnek az újonnan érkező olvasóknak?
Nem könnyű kérdés, mert tényleg rendkívül gazdag életműről van szó, amelynek jellegzetessége, hogy cseppet sem önismétlő, nagyon sok változáson ment keresztül a ’90-es évek elejétől a 2010-es évek végéig, és mindig meglepte az olvasóit. Minden egyes könyvének megjelenése esemény volt, mert soha nem azt találtuk bennük, amire számítottunk, mindig a kísérletezést és a megújulást mutatta. Az életmű csúcsa talán az ezredfordulóra tehető, a Paulus és A Nibelung-lakópark két óriási mű, amelyek jelentőségét még nem is tudta teljesen felmérni az irodalomtörténet-írás. Beugrónak azonban ezek elég nehéz olvasmányok lennének.
A verseket említve nagyon izgalmas a debütálás: Ady és Szomory modorának megidézése mellett egy egészen új hang, ami nem a Tandori, Petri, később Parti Nagy kezén kialakult nyelvkritikai, szójátékos hagyományt folytatja, hanem arra tesz kísérletet, hogyan lehet a pátoszt autentikus módon érvényesíteni azok után, hogy jóval korábban nem feltétlenül jó értelemben volt patetikus a magyar költészet. Talán elsőnek újabb verses regényét, a Protokollt ajánlanám, amely egy XXI. századi „fölösleges ember”, egy diplomata életét mutatja be, sok utazással, együttérző iróniával.
Irodalomtörténészként kiket említene, akik kapcsolódnak Térey műveihez a kortárs alkotók közül?
A verses regény újrafelfedezésével, felújításával sokaknak keltette fel a figyelmét a műforma iránt, őt követve mások is kísérleteztek vele, legutóbb Závada Pál az Apfelbaumban. A legfiatalabbak közül leginkább Szálinger Balázs és Fehér Renátó költészetén mutatkozik meg Térey-hatás, illetve korábban Lanczkor Gábornál.
+1 KÉRDÉS
Az ön által elnevezett Térey Könyvsarok átadásán felkérték a barátait, hogy válasszanak egy tárgyat a hagyatékból, és azon keresztül idézzék meg a költő alakját, emlékét. Mit választott?
Egy fényképet, ami a lakásmúzeumnak helyet adó, egykori kis fiókkönyvtárról készült a ’70-es években. Ahonnan gyerekként magam is Delfin-könyveket, vagy A kisvakond nadrágját kölcsönöztem. János is ide járt egészen gimnazista koráig, tehát mondhatni: ugyanazok voltak a legkorábbi olvasmányélményeink. Erről a közös pontról beszéltem akkor.
Szirák Péter
(Debrecen, 1966) József Attila-, Balassa Péter- és Baumgarten-díjas irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus. Az Alföld folyóirat főszerkesztője. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének professzora. Könyvei: Grendel Lajos (1995); Az Úr nem tud szaxofonozni (1995); Folytonosság és változás (1998); Kertész Imre (2003); Örkény István (2008); Ki említ megérkezést? (2016).
Térey Könyvünnep 2024.
Az idei, szeptember 14-i megemlékezésen a Térey-művek fordításait állítják középpontba, köztük egy friss megjelenésű lengyel versfordításkötetet.
