– Milyen családból jön?
– Régi, megszokott történet az enyém: zenészcsaládból származom, szüleim fiatal korukban jöttek fel Budapestre, hogy itt helyezkedjenek el. Apukám nagybőgős volt, éttermekben, kávéházakban, szállodákban játszott, nemegyszer megfordult külföldön. Gyerekkori emlékem, hogy kísérjük őt a ferihegyi repülőtérre, nézzük, hogy száll fel a gépe, és ez engem rendkívül nagy izgalommal tölt el. Nagyon szép gyerekkorom volt, a mai napig nem nőttem ki belőle.
– Szerette az iskolát?
– Nincs mit szépítenem: a magatartásom eléggé vitatható volt. Felsősként minden évben másik iskolába jártam. Jobban szerettem kijárni a térre, a strandra, a lóversenyre, mint az iskolába. Az életet éltem, nem az iskolát. Utólag bánom, hogy nem koncentráltam jobban a tanulásra. Sajnálom, hogy nem képeztem magam, hogy összesen nyolc általánost végeztem. Szüleim nem fogadták kitörő örömmel a viselkedésem, de mivel már akkoriban is rohanó világ vett minket körül, a szülőknek kevés ideje maradt foglalkozni a gyerekkel. Édesanyám és édesapám is rengeteget dolgozott, ráadásul apu éjszaka ment munkába, napközben otthon aludt, vagy készülődött az aznapi fellépésére.
– Érzi annak a hátrányát, hogy félbehagyta a tanulmányait?
– Igen, például a közösségi médiában tett egy-egy bejegyzésem után többektől visszakaptam, hogy nem túl fényes a helyesírásom. Tény: a tudás hatalom.
– Az utcán szerzett tapasztalat nem egyenlítette ki ezt a nem tudást?
– Az utca egy másik iskola. A mai napig merítek belőle. A recept világos: jobb adni, mint kapni, járj nyitott lélekkel, nyitott szívvel, ne utasítsd el az embereket, ne utasítsd el a világot.
– Tanult zenét?
– Tanultam, de ránk, cigányokra jellemző, hogy ami kötelező, az nem nagyon megy, viszont a szabadon választott dolgokban jeleskedünk. Mindenesetre magamból indulva ki nekem ez a tapasztalatom. Nem szívelem a kényszert, a rám erőltetett dolgokat, igaz, az általánosítást sem. Minden ember énje kettős: van egy jó, és van egy rossz, és néha ez a kettő konfliktusba kerül egymással. Embere válogatja, hogy melyik kerekedik felül.
– Hogy tekint magára?
– Általában úgy definiálom magam, hogy zenészcsaládból származó, New York-i afroamerikai- és zsidószimpatizáns vagyok. A mai napig képlékeny az identitásom.
– A nyolcadik elvégzése után mit csinált?
– Gyorsan megnősültem, a mai napig boldog házasságban élek. A szüleim leköltöztek vidékre, én maradtam Budapesten. Próbálkoztam a vidéki élettel, viszont ott nem találtam a helyemet. Jártam külföldön is, de ha Budán adnának egy ötszobás lakást, sem mennék el a nyolcadik kerületből, ízig-vérig lokálpatrióta vagyok. Egy cégnél dolgoztam mint segédmunkás, majd megcsináltam a jogosítványt, elvégeztem a vagyonőri képzést, és hosszú ideig biztonsági őr voltam egy irodaházban. A munkatársaim szerettek, megbecsültek, én sem panaszkodhatom.
– Jóval harminc felett kezdett el komolyabban zenélni. Szerencsés véletlen?
– Egyrészt a szüleim zenei világa, másrészt a tévében látott zenék, például a break vagy a különböző zenei műfajok fogtak meg. Az évek alatt millió zenét hallgattam meg, rengeteg koncertre mentem el, később a fiam belevágott a zenélésbe mint DJ, megvette a szerelést – lemezjátszó, keverő –, én meg az unalmas óráimban rákattantam, s onnantól nem volt megállás. Egy időben a fiammal közösen vezettünk rádióműsort, zenészeket hívtunk meg, bemutattuk a legújabb lemezüket, szerzeményeiket, csodás volt. A felkérésekre együtt jártunk, zenéltünk, apa és fia.
– Milyen hiphopot játszott?
– A kilencvenes évekbeli klasszikus hiphopot játszottuk, mindig tanító jelleggel nyomtuk a klasszikusokat, a csúcsidőben 1800 lemezem volt. Ami nekem megtetszett, bekerült a repertoárba. Nálam egy-egy fellépés úgy néz ki, hogy végigmegy bennem a zene, követem a belső hangot.
Soha nem kiszolgáló személyzetként tekintettem magamra, egy sajátos koncepciót követtem, mint egy festőművész, megálmodtam a színeimet, a hangulataimat, és azt adtam vissza, önmagamat fejeztem ki. Kialakult a sajátos stílusjegyem, hozom a dögöt, úgy néz ki eddig, hogy a közönség szereti.
– Jó a hazai hiphopfelhozatal?
– Elfogult vagyok, én nagyon szeretem a magyar hiphopzenét, amikor alternatívabb volt, is rajongtam érte. Mára kissé átalakult, populárisabbá vált. Ma könnyen kikerülhetsz a szobából a porondra. Sok csodálni való előadó van. Százezer válfaja van ennek a zenének, olyan, mint egy torta, ki a marcipánt szereti, ki a csokis részt. A te döntésed, hogy mit adsz belőle. Én pozitívan figyelem a sok-sok változást, nincs bennem elkeseredés, hogy régen minden jobb volt.
– Mit gondol a tehetségről?
– Minden ember tehetséges, minden embernek meg kell adni a lehetőséget, hogy megmutathassa, mit tud. Hamarosan indul egy projekt, fiataloknak tervezünk egy klubot, ahol bemutatkozhatnak, és ahol átadhatjuk nekik a pozitív életérzést – emberközpontúságban gondolkodunk. Segíteni akarunk, hogy a srácok ne azt kövessék, amit ez a fogyasztói társadalom diktál nekik, hogy felüljenek a könnyű sikereknek, hanem szeretnénk rávezetni őket a jó útra, visszahúzni őket kicsit az életbe, egy közösségbe, ahol egymást segítve hatalmas dolgokat alkothatnak. A sakkból véve példát, én egy bástya vagyok, akinek mindenki előtt nyitva van az ajtaja, bárki bejöhet, hogy közösen teremtsünk valami szépet és jót.
– A társadalmi átalakulások, jelenségek tartalmilag befolyásolják ezt a zenét?
– Megteheti egy zenész, hogy a visszás társadalmi jelenségekre reagál előadóként, viszont annak nincs értelme, hogy ezt dühösen, korlátok nélküli kritikával tegye, anélkül, hogy behozna új szempontokat. Nem ettől lesz jó a zene. Azzal semmi meglepőt nem mondok, ugye, hogy nyilván könnyebb szerelmes számokkal pénzt keresni, mint társadalmi problémákat pedzegető számokkal. Én nem hiszem, hogy mindenáron ezekkel a dolgokkal kellene foglalkoznunk, az én vezérmondatom, hogy légy jó mindhalálig, abból még senkinek nem lett nagy baja.
– „...de nem szeretem, testvérem, ha nem vagy igazi” – énekelte. Milyen a hamis ember?
– Aki annyira előtérbe helyezi magát, és most mindegy, hogy ezt melyik platformon teszi, hogy az már arcpirító. Akinek a zenéje ordít az ürességtől. Van olyan MC, aki tényleg nagy csibész volt, de van, akinek a múltja, az élete nagyon elüt a zenéjében megfogalmazott dolgoktól. Meg kell, hogy mondjam, az ilyen embert nehéz komolyan venni. Idővel ezek lelepleződnek, kidobja őket a közeg. Az igazi rapper nem azért rapper, mert az amerikai flasht árulja, hanem mert van saját mondanivalója.
– Hogy lett OldSchool Peppino?
– A nevem Szakcsi Lakatos Béláéktól kaptam a Mátyás téren. A fiam lett a Kispeppinó, majd ötven felett átkereszteltem magam Oldschool Peppinóra.
– A többségi társadalomnak különböző elvárásai vannak a cigányokkal szemben, milyennek kellene lenniük, hogy nekik megfeleljenek. Ön támaszt elvárásokat magával szemben, íratlan szabályokat?
– Hogyne! Ilyen képmutató a világ, hogy találkozol nem cigányokkal, akik szabadkoznak: „Személy szerint nekünk nincs bajunk a romákkal, de…”, majd jönnek a magyarázatok, hogy tulajdonképpen mi is a bajuk velünk. Ha annyira elfogadó és liberális lenne a társadalom, nem is volna kérdés, hogy az identitásom, a származásom firtassuk. Én úgy igyekszem élni az életem, hogy jó emberként gondoljanak rám. A rossz tapasztalataimon egyszerűen túllépek. Egyszer meghívtuk a fiam osztálytársait a születésnapjára, és nem jöttek el a gyerekek. Bevallom, ez nagyon fájt. Hogy szaktudás nélkül megálljam a helyem, nagyon emberivé, alkalmazkodóvá kellett válnom, és ez sok szenvedéssel, lemondással járt. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy a világ meg úgy, ahogy van, nem a legjobb hely.
– Hogyan vértezhetjük fel magunkat egy nem túl barátságos világ ellen?
– Én imával, a lelkem megnyugtatásával védekezem. Ne őrlődjünk, ne engedjük, hogy megfájduljon a szívünk. Nem rágódom a múlton, az érdekel, ami itt és most történik, hogy mit tehetünk a jó érdekében.
– Józsefvárosban él, és mint korábban említette, semmi pénzért nem menne el innen. Mi a kerület varázsa?
– Tízéves korom óta élek a nyolcadik kerületben. Egy színes és csodálatos kerület, nekem a Harlemem. A Corvin Negyed a huszonhatodik század, mintha egy science fiction film díszletei közt közlekednék, a Rákóczi tér egyik étterme a piros pöttyös terítőjével a gyerekkorom boldogsága. Minden itt van.
