Megint a Netflixen. Jó lenne hinni, hogy csak azért, mert nincs érdekes, új kínálat a hazai tévécsatornákon. De félő, hogy ez már meghajlás a kor kispolgári kulturális életmódja előtt. Ahogy mindig is történt. Régen várt a mozi, aztán be lehetett kapcsolni a tévét, most meg sorozatokat kell nézni. Mindenesetre ismét a Netflixen voltam, top 10 követőként, és a Paraziták: A szürkeséget bámultam. Nagy dél-koreai siker, érthető, édes a rettegés az olyan emberektől, akiknek a fejéből hosszú csápok pattannak ki, mindenféle borzalmakat okozva. Lement egy rész, igen, erről érdemes írni. Aztán mégsem jött a folytatás. Mert a kínálatban megjelent egy brit minisorozat, a Szarvasbébi. Derengett róla valami híradás, igaz történet, egy skót humorista meséli el benne, hogyan zaklatta évekig egy nő. Gondoltam, belepillantok, talán majd ezzel is meg lehet tölteni cikket érő sorokat, meg hát erőt kell gyűjteni a csapkodó csápok további látványához. Ám a Szarvasbébi nem engedett vissza. Végignéztem, egyetlen lendülettel.
A kritikai meg kommentvisszhang alapján sokan lehettek így vele. Önmagában nem is meglepő, hogy egy sorozat beszippant. Csak itt ez szokatlanul egyszerű narrációval, nagy fordulatok nélkül történik. A kritikus, a kiművelt filmbarát persze kielemezheti, milyen szigorú, jól felépített a szerkezet, mennyire pontosan ad filmes formát az „alapműnek”, amely az esetet átélt, és itt is a főszerepet alakító Richard Gadd stand-up monodrámája. Ő marad az elbeszélő, és a megelevenített jelenetek még párbeszédek esetén is olyan szervesen illeszkednek narrátorszövegébe, hogy szinte nem is érezzük annak megszakadását. Mindez nagyon megkomponált, sűrített közegábrázolású látványvilágot igényel, hiszen rövid idő alatt kell érzékeltetni a helyszín atmoszféráját, az adott szituáció dramaturgiai feszültségét. A vágásnál mellbevágó megoldások nélkül, láthatatlan attraktivitással kell elkapni a stand-upos elbeszélés ritmusát. A színészválasztásnál pedig végképp nem lehet hibázni: olyan karakterekre van szükség, akik azonnal feszültséget keltő plaszticitással teszik rejtelmessé a markáns vonásokat.
A filmes mestermunka azonban önmagában nem sokat érne, és bizonyára meg sem születne, ha nem szervezné mélyebb energia. Az őszinteség. Valódi, megélt gyötrelmek közlési vágya vagy inkább kényszere. Ami az első kockától mindent fontossá, követhetővé, hitelessé tesz. A néző rögtön megérzi, hogy ezt a történetet nem kitalálták, hanem előtört hordozójából. És a bátor, közvetlen feltárulkozás nézői kitárulkozást szül. Rá merünk kapcsolódni Gadd, vagy ahogy a filmben hívják, Donny Dunn vívódásaira, önmarcangolására, és hagyjuk, hogy kirezegtesse saját komplexusainkat. Mert a sorozat nem a zaklatás bűnéről, nem a zaklatóról, Martháról (Jessica Gunning) szól, bár az ő alakja is mélyen kidolgozott, hanem a zaklatottról. Donny azért is képtelen túllépni ezen a történeten, mert szeretné megérteni, miért történhet meg vele. Miért esik egy számára nem kívánatos nő bűvkörébe, lázongása ellenére miért veti alá magát végül mindig zaklatásainak, a folyamatosan rázúduló üzenetáradatnak, a megfigyeléseknek? Miért keveredett korábban drogmámoros bántalmazási históriába egy sikeres forgatókönyvíróval? Miért tudott szeretni transz nőt (igaz, Nava Maut nézve ez nem is olyan rejtélyes), miért lépett ki egy „normális” kapcsolatból?
A sorozat művészi emelkedettsége mellett is összetett pszichológiai választ sejtet a kérdésre. A leghangsúlyosabb elem talán mégis az önbizalomhiány. Ami keserű azonosulást és társadalmi szintű értelmezést szülhet a befogadóban. Legyél valaki! – parancsolja a minket körülvevő élet. Reggel, délben, este. Miközben az átlagos családdal, iskolával, belátható életpályával azt üzeni: Senki vagy! Szolga! Egy lúzer! Ahol lehet, belénk oltja a kishitűséget. A Szarvasbébi főhőse ki akar törni a megalázó alávetettségből, híres humorista, Valaki akar lenni, de képtelen bízni önmagában. Hiányzik belőle az elementáris narcizmus, a mindent és mindenkit félresöprő versenyszellem. Bárban dolgozik, félénk fellépéseivel kudarcot vall. Egyre csak Senki. Őrülten szomjazik az erőt adó elismerésre, biztatásra, szeretetre. És rabként rendelődik alá mindenkinek, akitől valami effélét kap. Sikert. Martha pedig a legideálisabb partner számára mindebben. Mert vele szemben legalább úgy tehet, mintha menekülne, ellenállna. Miközben szüksége van a nő zaklató ragaszkodására. A sorozat sikere azt jelzi, a komplexus valamilyen szinten sokunknak ismerős, még a magukat Valakinek tartó emberek körében is. Főleg, ha kulturált stand-upos könnyedséggel szembesítenek vele. Úgy látszik, hogy az őszinteség még ma is többet ér, mint a hatásvadászat.
