Annak ellenére sem, hogy pontos adatok híján a szaktörténészek becslése szerint 1941 és 1945 között, a hitleri Németországgal vívott háborúban 5-7 millió szovjet katona kerülhetett fogságba, s közülük 3-3,3 millióan vesztették életüket. Összevetésként, a második világháború folyamán a német fogságba esett 232 ezer brit és amerikai katona közül 8348 ember halt meg. Így aztán alighanem helytálló a megállapítás: a második világháborúban a zsidóság után a szovjet hadifoglyokból került ki a legnagyobb áldozati csoport.
Az iszonyatos veszteségszám a német-szovjet háború erőszakspiráljában rejlik. Hitler mániákusan hajtogatta, nem elég a szovjetek katonai eltiprása, a keleti élettér, a Lebensraum kiszélesítése. A kommunista Szovjetuniót el kell pusztítani, „judeobolsevik” értelmiségét pedig likvidálni – tette egyértelművé a Barbarossa fedőnevű hadjárat tervezéskor. Megsemmisítő háború, Vernichtungskrieg szükséges, amihez az is kapóra jött, hogy a Szovjetunió nem írta alá a hadifogságba került katonák emberséges bánásmódjáról intézkedő 1907-es hágai, illetve az 1929. évi genfi hadifogoly-konvenciót. Vagyis már csak emiatt sincs helye semmilyen lovagias küzdelemnek; „Keine Kameraden”, a Vörös Hadsereg katonáival szemben nincs bajtársiasság – hangzott a náci csatabuzdítás.
1941 nyarán, a kezdeti német hadi sikerek, az úgynevezett bekerítő katlancsaták nyomán seregnyi szovjet katona esett fogságba. Ekkor lépett érvénybe a hírhedett komisszár-parancs. Eszerint a kommunista ideológiáért felelős politikai tiszteket, mint „veszélyes elemeket” ki kell emelni a fogságba esettek tömegéből, s már a harcoló frontalakulatoknál ki kell végezni őket. A többi, milliónyi foglyot rendszerint gyalogmenetben hajszolták a meghódított hátország nem egyszer több száz kilométerre lévő tranzittáboraiba. Aki nem bírta, azzal az út mentén végeztek. Később innen szállították tovább őket a náci Németország és a leigázott Lengyelország, náci nevén a Lengyel Főkormányzóság lágereibe. Sokakat tekintet nélkül az időjárási viszonyokra nyitott vagonokban zsuppoltak, s főként a hideg idő beálltával jó részük nem élte túl a transzportot.
A túlélési megpróbáltatások azonban csak ezután kezdődtek. A gyalogmenetek végállomásául kijelölt hadifogolytáborok többsége nem volt más, mint egy szögesdrótkerítéssel körbevett puszta terület – az életben maradás alapvető feltételei, fedett szállás, kórház, tisztálkodás, latrina nélkül. Az összezsúfolt fogolytömegnek földbe vájt lyukakban kellett átvészelni a rettenetesen hideg orosz teleket, s közben szabályosan éhhalálra ítélték őket. Mivel még a hitvány, emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmekből sem volt elegendő, a szerencsétlenek őrült éhségükben felfaltak mindent – füvet, leveleket, fakérget, a környéken fellelhető mezei rágcsálókat, a földből kikapart gilisztákat, sőt kannibalizmus is előfordult. Egyes dokumentumok arról is beszámolnak, hogy az éhezők írásban kérték őreiket: legyen már vége, inkább lőjék őket agyon. 1941 júliusától 1942 októberéig 2,8 millió fogvatartottat gyilkolhattak így halomra – állítja az egyik becslés. Csupán a Lengyel Főkormányzóság lágereiben őrzött félmillió szovjet hadifogolynak több mint 85 százaléka életét vesztette 1942 áprilisáig – olvasható Lutz Kleveman nemrég magyarul is megjelent, Lemberg című könyvében. A német történész megidézi a túlélők egyikét, aki a felállított mintegy 80 fogolytábor egyikében, a lembergi citadellán kialakított Stalag 328-ban szenvedett, és hetven évvel a háború után, egy helyi újság olvasói levelében így írt fogva tartásának körülményeiről. „Puszta deszkákon aludtunk, hárman-négyen szorosan egymás mellett, hogy ki ne hűljünk. Nekem például csak egy szakadt szövetnadrágom volt, lábszára térdig elrongyolódva. Nem volt alsónemű, se zokni, se törölköző, nem voltak tisztálkodó- és mosószerek. Az élelmiszer-fejadag legfeljebb az éhenhaláshoz volt elegendő: napi fél liter leves, többnyire félig rohadt krumpliból.”
A háború utáni német közvéleményben jó ideig élt a „tiszta Wehrmacht és piszkos SS” mítosza – mondja Fóris Ákos, az Erőszakkutató Intézet történésze, az ELTE oktatója. Vagyis az a hiedelem, hogy a német hadsereg katonái nem követtek el háborús bűnöket, s a kegyetlenkedésekért kizárólag az SS és segédcsapatai felelősek. Az iratanyagokból azonban egyértelműen kiderül, hogy ezekben a bűntettekben a Wehrmacht tábornokai is közreműködtek: eleve a német Véderő, s nem az SS állította fel és tartotta fenn a hadifogolytáborokat. A Wehrmacht vezénylő tábornokai is világnézeti háborúról írtak parancsaikban, a német hadsereg és az SS aktívan együttműködött abban, ahogy elbántak a hadifoglyokkal. Így a táborokon belül a biztonsági rendőrség feladatává tették a zsidók és más „birodalomellenes elemek” szelektálását.
A szovjet hadifoglyok és a zsidók megsemmisítése szorosan összekapcsolódott. 1941-1942-ben az ukrajnai és a baltikumi nyílt színi tömeggyilkosságok során egy-egy település zsidó lakosságának agyonlövésekor rendszerint az elfogott szovjet katonákat is megölték. A Vörös Hadsereg egykori tagjait ugyancsak elhurcolták koncentrációs táborokba, 1941 szeptemberében, Auschwitzban rajtuk kísérletezték ki a zsidók tömeges meggyilkolásához használt Zyklon-B gáz technikáját.
A szovjet katonák tömeges fogságba eséséért ugyanakkor mérhetetlen felelősség terheli Sztálint és vezérkarát. A diktátor a Wehrmacht offenzívájának feltartóztatásra 1941 augusztusában adta ki a hírhedett 270. számú parancsot. A rendelet szerint a Vörös Hadsereg katonája nem adhatja meg magát, hazafias kötelessége utolsó töltényig, haláláig harcolni. Az a parancsnok, politikai tiszt, aki nem így tesz, hazaáruló, távollétében is halállal lakol, családja pedig letartóztatandó. Túl azon, hogy emiatt szovjet katonák százezrei nem kaptak időben parancsot a visszavonulásra, a rendelkezés méltatlan volt a németek ellen hősiesen harcoló katonákkal szemben is. E kegyetlen ukáznak esett áldozatul a sebesülten német kézre került főtisztek egyike, Pavel Ponyegyelin vezérőrnagy, aki négy évet töltött náci fogságban, majd 1945 után újabb öt évet egy moszkvai börtönben, 1950-ben pedig halálra ítélték. Ekkor írt Sztálinnak is, de a diktátor nem bocsátotta meg a háború kezdetén elszenvedett vereségeket. Ponyegyelint – ahogy sok más tábornoktársát – kivégezték. Becsületét csak később, a hruscsovi időkben kapta vissza, amikor felmentették az igaztalan vádak alól.
A szovjet hadifoglyok vesszőfutása a világháború lezárása után sem ért véget. Ezek sorában gyakran felemlegetik, hogy a Hitler-ellenes, antifasiszta koalíció angolszász tagjai Jaltában vállalták, hogy az általuk felszabadított szovjet állampolgárokat, köztük a hadifoglyokat átadják Moszkvának. A hazatoloncolás ellen sokan kézzel-lábbal hadakoztak, mivel tudták: otthon csak újabb erőszak vár rájuk. 1946 februárjáig 4,2 millió szovjet állampolgárt repatriáltak, s közülük 360 ezret árulóként 10-20 évre a Gulágra száműztek. 600 ezer embert büntető zászlóaljakba vezényeltek, rendszerint kétéves kényszermunkára – olvasható a Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontjának tanulmányában. Mintegy kétmillióra tehető azoknak a szovjet állampolgároknak a száma, akik kollaboráltak a nácikkal, köztük olyan szovjet hadifoglyok, akik jórészt nem is politikai meggyőződéséből váltak a német megszállási rendszer működtetőjévé, hanem csak menekülni akartak a náci fogság poklából – jegyzi meg Fóris Ákos. Közülük többen a trawniki táborban kaptak kiképzést, hogy aztán koncentrációs táborok felügyelőiként, vagy éppen a varsói gettófelkelés leverőiként vegyenek részt a holokausztban. A szovjet hadifoglyokból felállított kollaboráns alakulatok közül egyértelműen a fogságban átálló Vlaszov tábornok vezette antikommunista hadsereg vált a leghíresebbé – már csak a korabeli propaganda miatt is. Így aligha véletlen, hogy a háború végén a „vlaszovisták” kerültek a szovjet államvédelem célkeresztjébe, és szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik kivégzés helyett szibériai büntetőtelepekre kerültek.
A hadifogoly-sors históriáját sokáig agyonhallgatták a Szovjetunióban. Csak a gorbacsovi peresztrojka idején robbant ki viharos polémia arról a sztálini hazugságról, hogy megadásukkal árulókká lettek ezek a katonák. Mindemellett a háborút követő évtizedek folyamán a (nyugat)német diskurzusokban sem nagyon került elő a szovjet hadifoglyokkal szemben elkövetett német atrocitások témája. Kleveman történész szerint ennek fő oka, hogy a hidegháború háttérbe szorított minden ilyen kérdést. Akkortájt a német közvéleményt legfőképpen szovjet hadifogságba került mintegy hárommillió német katona sorsa foglalkoztatta, akik közül egymillióra teszik a fogságban elhunytak számát; az életben maradottak hazaengedése pedig egészen az ötvenes évek végéig elhúzódott. Ezzel kapcsolatban lehet ugyan egymáshoz hasonlítgatni a szovjet és a német szenvedés-történeteket, de azzal nem megyünk sokra, ha egyik vagy a másik fél gyötrelmeinek relativizálására, vagy indoklására használjuk fel az adatokat – fejtegeti Fóris. „A bosszú szovjet oldalon is munkált, a szovjet fogságba esettek és elhurcoltak sorsa a sztálinista rabmunkáltatás szerves részét képezte. Viszont a nácikkal szemben mindez nem kapcsolódott össze egy átfogó, több népre is kiterjedő faji, népirtó politikával.”
A volt szovjet hadifoglyok balsorsához hozzátartozik, hogy veteránnak sem ismerték el őket, árulóként, dezertőrként megbélyegezve nem is részesülhettek a katonaviseltek juttatásaiban, a veteránstátust csak ötven évvel a háború után 1995-ben nyerték el. Jóvátételt a németektől sem kaptak – egészen 2015-ig. Abban az évben Joachim Gauck, akkori német államelnök tőlük is bocsánatot kért az elkövetett náci rémtettekért, a berlini kormány pedig kései engesztelésként 10 millió eurót utalt át a becslések szerint akkor még élő négyezer egykori hadifogolynak.
