Az összekötő szövegért persze nem Marx a felelős.
1.
Marxra a források leggyakrabban filozófusként hivatkoznak. Említik persze közgazdászként és szociológusként, esetenként politikai szakértőként és történészként is. Ha teoretikusként méltatják, hozzáteszik, hogy a munkásmozgalomé. Jogtudósként soha nem beszélnek róla, pedig azt hallgatott az egyetemen. Bonnban is, Berlinben is. Nem találtam rá adatot, járt-e valaha Jénában, ahonnan „e-mail váltással” filozófiai doktori címet kapott. Egyik tudományágat sem vitatnám, de az mindenképpen érdekes, hogy Marx soha nem tekintette magát filozófusnak. Tulajdonképpen a filozófia létezését is megkérdőjelezte. „Csak egyetlenegy tudományt ismerünk, a történelem tudományát. A történelmet két oldalról lehet szemügyre venni; a természet történetére és az emberek történetére lehet felosztani” – írta Engelsszel együtt 1845-46-ban. Továbbá: „Ott, ahol a spekuláció végéhez ér, a valóságos életnél kezdődik tehát a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlődési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok végükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefoglalása léphet, amelyek az emberek történelmi fejlődésének szemléletéből vonhatók el. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva egyáltalán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egymásutánját jelezzék.” (Marx-Engels: „A német ideológia”, 1845-46; MEM 3. köt.) Engels egy 1886-os megfogalmazása szerint véleményük négy évtized múltán sem változott meg: „...A filozófia – ez az állítólag valamennyi különös tudomány felett lebegő, valamennyit összefoglaló tudományok tudománya…” (Engels: „Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége”, 1886; MEM 21. köt.) A mai kor igényeinek megfelelő frappáns – szinte kattintásvadász – megfogalmazásként pedig Marx és Engels alábbi mondatát idézhetjük a „Német ideológiából”:
„A filozófia és a való világ tanulmányozása úgy viszonylanak egymáshoz, mint az onánia és a nemi szerelem.”
A mai fiatalok persze már nem is biztos, hogy érteni fogják a Bibliában szereplő Onán nevéből eredő kifejezést, hiszen a szexuális önmegvalósításra a nemek egyenjogúságának kivívása óta a gendersemleges maszturbáció kifejezést használjuk, amelyet egyenesen a régi rómaiak keze ügyéből vettünk át. De folyamatosan változik az „egyetlenegy tudomány” vizsgálati módszere is: az írásos történelmi források gyakori meghamisítása és az események rendszeres átértékelésének bosszantó gyakorlata miatt a kutatók az utóbbi évtizedekben egyre inkább a személyes élmények jelentőségét emelik ki: az új kedvenc az oral history.
2.
A mai ember számára természetes, hogy a nyelvhasználatban elvárt a politikai korrektség. A kezdeményezésnek Magyarországon történelmi gyökerei is vannak: „A strigákról pedig, mivel ilyenek nincsenek, semmiféle vizsgálat ne tartassék” – írta már Könyves Kálmán is, utódai szerint a boszorkányokról. Kivándorolt követői később Amerikában felfedezték az afrikai-amerikaiakat, mert a torok kéményseprőjének nevét a magyar cukorka monopolizálta, megtiltva az egyéb alkalmazásokat. Fiatal koromban megismertem egy idős magyar diplomatát, akiről kollégái mesélték, hogy eredetileg másként hívták. Neki a korábbi nevével sem volt baja, de egy eset elgondolkodtatta. Pályakezdő prágai külszolgálata idején (még a hatvanas években) nagykövete kiküldte a pályaudvarra, fogadja a kiérkező nagy magyar karmestert. A diplomata bemutatkozott, családi nevét használva. „Én is” – válaszolta a karmester. Édes szülőszemély-nyelvünk fejlődése azóta is folytatódik (míg egyszer „fojtatódni” nem kezd). De a világnyelvek is változnak. Én még úgy tanultam, „speak with”, „talk to”. Mára a „talk to” megengedhetetlenül lekezelővé minősült, a talk is „withthel” (witthel?) használandó. 11 éven át tanultam orosz iskolában és egyetemen, amikor viszont – évekkel a rendszerváltás után – bankokat látogattam Moszkvában, azzal szembesültem, hogy az általam megismert nyelv eltűnt a történelem süllyesztőjében, a szocialista orosz helyét egy új nyelv, a kapitalista orosz vette át. A banki partnerek gyakorlatilag angol kifejezéseket alkalmaztak, orosz kiejtéssel. Egyetlen fiatal bankár használt orosz terminológiát. Amikor a „retail” (lakossági üzletág) helyett meghallottam az ízes „róznyicá”-t, szinte könnybe lábadt a szemem. Jegyzeteltem, ahogy csak tudtam! Marx pedig az egész folyamatot látta előre.
„Vele született kazuisztikája ez az embernek: a dolgokat a nevük megváltoztatásával megváltoztatni!”
– idézi tőle Engels „A család, a magántulajdon és az állam eredeté”-ben. (Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete, 1884; MEM 21. köt.) Én pedig már csak azt várom, mikor derül ki végre március 15. hiteles története is. Landerer ugyanis a nyomdában nemcsak azt súgta oda az ifjaknak, hogy „Foglaljanak le egy sajtót”, hanem azt is, hogy „Az első pont túl hosszú, felzabálja a nyomdafestéket, rövidítsék le”. A „Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését” pont ugyanis eredetileg így folytatódott: „Követeljük olyan moderációs gyakorlat és szigorú tényellenőrzés bevezetését, amely garantáltan kiszűri az álhíreket és dezinformációkat, az ilyen tartalmak szerzőinek és terjesztőinek a közösségi médiából való azonnali kancellálása mellett. Mondjunk nemet a metternichi összeesküvés-elméletekre (konteókra), különösen Verne Gyula közelgő holdutazásának kétségbe vonására!"
3.
Marx persze nemcsak a nyelvhasználat fejlődését látta előre. Ő tudta azt is, hogy utálni fogjuk a szocializmust. Igaza is lett. A kapitalizmus jobb. Mert ott nincs kire haragudni. A tőke uralma alatt az emberek általában véve utálják a rendszert, mert az rossz, a pénz meg kevés. De a társadalmi problémák nem kapnak személynevet. A szocializmusban viszont megtanultuk egymást utálni, mert folyamatosan szembesültünk vele, hogy a rendszer mi magunk vagyunk. Ha valaki a tőkés világban kis lakásban szorong, csak általában véve bosszankodhat, hogy nincs elég pénze, az árak az égbe szálltak, a bérleti díjak és a kamatok pedig egyaránt magasak, ezért ő nem tud előrejutni. A szocializmusban viszont pontosan tudta, hogy Kovács, a főnöke támogatta a lakáskérelme teljesítését, Szabó, a szakszervezeti bizalmi éppen lebetegedett, Kiss, a párttitkár tartózkodott, Nagy pedig, a KISZ-titkár ellene szavazott. Így őhelyette Horváth kapta meg a két és fél szobásat, neki csak a vacak másfél szobás maradt. Garázsról pedig szó sem lehetett, mert azt a a munkásosztály képviselői (a karbantartók) számára kellett fenntartani, így Tóth kapta. Marx mindezt világosan megírta, már 1857-58-ban. Mellékesen, a cég ajándékaként, mert látszólag a csereérték kialakulását elemezte. Ennek kapcsán állapította meg, hogy minden olyan társadalomban, ahol maga a közösség vagy a fennálló politikai szervezet, tehát az állam nem vállalja magára a termelés és az elosztás folyamatainak átfogó megszervezését és állandó közvetlen felügyeletét, ott a munkamegosztás kialakulásához léteznie kell egy olyan intézménynek, amely a dologhoz fűződő és logikailag kizárólag a dologgal való tevékenységből levezethető jogokat ilyen tevékenység nélkül is megszerezhetővé teszi. A dolog fordítva is igaz: ha a magáncsere nem válhat a társadalmon belüli kapcsolatok fő formájává, szerepét a közösségnek, szervezeteinek vagy személyeknek kell átvenniük. „A csereértékben a személyek társadalmi vonatkozása a dolgok társadalmi viszonyulásává változott át; a személyi tehetség dologi tehetősséggé. Minél kevesebb társadalmi erővel bír a csereeszköz, minél inkább összefügg még a közvetlen munkatermék természetével és a cserélők közvetlen szükségleteivel, annál nagyobbnak kell lennie még azon közösség erejének, amely az egyéneket összeköti – patriarchális viszony, antik közösség, feudalizmus és céhrendszer. (…) Minden egyén dolog formájában bír a társadalmi hatalommal.
Fosszátok meg a dolgot ettől a társadalmi hatalomtól, és személyeknek kell adnotok azt
a személyek felett.” (Marx: „A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (Nyersfogalmazvány)”, 1857-58; MEM 46/I. köt.)
4.
Marx életműve ma Engels írásaival egybekötve áll az érdeklődők rendelkezésére 50 vaskos kötetben. Ekkora tömegnél nagyon fontos, hogy ne vesszünk el a részletekben, hanem a lényeget ragadjuk meg, ezért örömömre szolgál, hogy pontosan meg tudom jelölni azt a mondatot, amely a marxizmus logikai kiindulópontjának, a gondolatrendszer origójának tekinthető. Nem az érett tudós fő művének tekintett 1867-es „Tőké”-ben található és nem is a fiatal forradalmár 1848-as „Kommunista kiáltvány”-ában fordul elő, hanem egy kedvesen szürke elemzés, „A politikai gazdaságtan bírálatához” című 1857-es munkához írt „Bevezetés”-ben. A „nulla-kilométerkő” felirata így hangzik:
„Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén.”
(Marx: „Bevezetés [A politikai gazdaságtan bírálatához]”, 1857; MEM 13. köt.) Hát… Ez lenne a nagy szám? Miért?
Ha a megfogalmazás érdektelennek hat, tegyünk úgy, mint amikor egy értekezleten unatkozunk. Rajzolgassunk, firkálgassunk. Legyen mondjuk a termelés egy nagy pont. Afféle kis gömböc. Megvan… Most pedig jelenítsük meg a megnevezett „szereplő személyeket”. Legyen talán mindegyik egy nyíl. Kezdjük a természettel, hiszen a termelés pontja vitathatatlanul a természet végtelen egyenesén található. Hogy hol? Nyilván ott, ahol azt – a szintén a természet részét képező – emberiség egyenese metszi (rongálja). Derékszögben, úgy szoktuk meg a matekban. Hm… Két dimenziónk már van, de mi kellene ahhoz, hogy a kép jobban átlátható legyen? Egy kis emelkedettség. A természet egyenesét metsző emberi faj egyenesén vezessük ehhez át a faj egyik egyedének egyenesét – a jól bevált derékszögben.
Kaptunk egy háromdimenziós koordináta-rendszert. Mi lenne, ha megpróbálnánk értelmezni az egyenesek párjai által meghatározott síkokat? A legkézenfekvőbb talán a természeté és az egyéné. Miben állhat kapcsolatuk, ha a többi embertől elvonatkoztatunk? Robinson szigete segít megválaszolni a kérdést. A hajótörött bármit megtehet a sziget tárgyaival és élőlényeivel – amit tud. Gyűjthet gyümölcsöt, művelheti a földet, vadászhatja vagy szelídítheti az állatokat, menedéket építhet ágakból és levelekből. Nem tud viszont semmit eladni vagy elajándékozni, hiszen nincs kinek. Az egyetlen kapcsolata a sziget formájában rendelkezésre álló természettel a Tevékenység. Ez tehát koordináta-rendszerünk első síkjának tartalma.
Ha az egyén és a többi ember egyenesei által meghatározott síkot szemléljük, emberi kapcsolatok sokasága jelenik meg. Szerethetünk valakit vagy félhetünk valakiktől, rábeszélhetünk akárkit, hogy fogadjon el tőlünk tanácsokat vagy utasításokat, de mi is válhatunk mások alárendeltjeivé. Együttműködhetünk egyesekkel és versenyezhetünk másokkal, segíthetünk másnak és mi is elfogadhatjuk más támogatását. Az egyén és a társadalom között kialakuló kapcsolat tartalmát tehát a Viszony szóval foglalhatjuk össze.
Ha pedig a természetet az emberi közösség szempontjából tekintjük, az Dolgok hatalmas halmazaként jelenik meg. Ezeket lehet birtokolni vagy nélkülözni, használni nyersanyagként vagy munkaeszközként, a termelés folyamatának eredményei pedig lehetnek saját, vagy idegen termékek.
A Természet, a Társadalom és az Egyén termelésben kapcsolatba lépő „egyenesei” tehát a Tevékenység, Dolog, Viszony „síkokat” szervezik háromdimenziós koordináta-rendszerbe. Marx a mi firkálgatásunkkal persze egyáltalán nem foglalkozik, ő ehelyett azt vizsgálja, miért van az, hogy a mi síkjaink az aktuális világban módosult formákban jelennek meg: a tevékenység Munkaként, a dolog Tulajdonként, a viszony pedig az Állam-Osztály-Család stb. intézményhalmaz valamely elemeként.
Bár a válasz egyetlen szóban megadható – Elidegenülés –, ez az elemzés már messze túlmutat a kiindulópont eredeti kulcsmondatán. Hogy jelent-e koordináta-rendszerünk bármiféle értéket, eldöntheti ki-ki maga. A mindennapi életben mindenesetre hasznos, ha a helyzetek és folyamatok tevékenység-dolog-viszony kiterjedéseit mindig figyelembe vesszük.
5.
Rengeteg kérdésre keresünk választ. Gyakran kérünk tanácsot is megoldásukhoz. (A pszichológusok szerint legtöbbször azt a tanácsadót választva ki, aki pontosan azt fogja nekünk javasolni, amit hallani szeretnénk.) Pedig gyakran nem is kellene sokat töprengeni a válaszon. Kínálják nekünk. Maga a kérdés. Persze csak akkor, ha jól van feltéve.
Hadd idézzek egy 1987-es tanulmányt: „A tudományos vizsgálatnak nem az a feladat, hogy viszonylag egyszerű kérdésekre válaszolva saját megoldásait erőltesse az emberekre, hanem az, hogy megmutassa nekik, hogyan lehet eredetileg gyakran az áttekinthetetlenségig bonyolult kérdéseket megválaszolhatóvá egyszerűsíteni – mindenkor gondosan ügyelve arra, hogy a formai átalakítások mögött sértetlen maradjon az eredeti tartalom, körülbelül úgy, ahogyan az a matematikai egyenletek megoldásának menetében történik. (…)
Elemzésünk végeredménye tehát egy átfogalmazott kérdésben összegezhető. Azoknak pedig, akik ezt esetleg kevesellnék, mentegetőzésképpen hadd ajánljunk figyelmébe néhány olyan megfogalmazást, amelyekből egyértelműen kitűnik, milyen megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított a kérdések helyes feltevésének már a fiatal Marx is:
- „Egy kérdés megformulázása már a megoldása.” („A zsidókérdéshez”, 1843, MEM 1. köt.)
- „De ha a protestantizmus nem is volt az igazi megoldás, mégis a feladat igazi felvetése volt.” („A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés”, 1843-44, MEM 1. köt.)
„A kérdésnek ez az új feltevése inkluzíve már megoldása is.”
(„Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből”, MEM 42. köt.)