Három és fél évtizeddel a szocialista világrendszer összeomlása után mi indokolja azt, hogy a fél világot meghódító eszmét tragikusnak minősítsük?
Könyvem úttörő jellegű abban a tekintetben, hogy a szocializmus átfogó társadalomkritikai, közgazdasági, sőt – ha szabad nagyképűen fogalmazni – filozófiai bírálatát is tartalmazza, nem tagadva természetesen, hogy erről már könyvtárnyi irodalom született. A kötet leszámolás az illúziókkal, mert azt igyekszik bizonyítani öt kiváló kutató munkásságán keresztül, hogy maga az eredeti gondolat megvalósíthatatlan volt, s miután mégis sokan hittek benne, ennek a megvalósítási erőfeszítései tragédiába torkollottak. Erre utal a könyv címe is: „Szocializmus: egy eszme tragédiája”. Ez az eszme milliókat vezetett félre abban a tekintetben, hogy humanista, gyönyörű képet rajzolt föl, ámde megvalósíthatatlan gondolat volt! Magam is vagy fél évszázadig birkóztam saját politikai, ideológiai és gazdasági nézeteimmel. A tudósok világszerte szép számmal tették ugyanezt, mert hittek a szocializmusban.
Mi okozta a kijózanodást?
Az idők során a valóságról nyert ismeretanyagunk felszaporodásával, illetve a történelmi események hatására véleményünk megváltozott. Miként ezt a könyv címe – amelynek nagy jelentőséget tulajdonítok – is idézi, a szocializmus tragikus eszmévé vált, amely tíz- és százmilliók sorsát határozta meg a XX. század során. Vakon hittek benne, megvalósíthatónak tartották, olyannyira, hogy szép számmal akadtak, akik életüket is hajlandóak voltak ezért az eszméért feláldozni. Azok közül, akik felismerték a szocializmus zsákutca mivoltát, gyakran azzal mentegették magukat, hogy „a gondolat alapjában véve jó volt”, csak a megvalósítás folyamán erősen eltorzult. Ez azonban téves felfogás. Marxnak és Engelsnek az az elképzelése, hogy a szocializmus a legfejlettebb nyugat-európai országokban valósul majd meg legelőször, a gyakorlatban úgyszintén teljes mértékben tévesnek bizonyult. A fejlett országok munkássága sohasem törekedett a marxi szocializmusra. A szocializmus kizárólag közepesen vagy gyengén fejlett országokban jött létre, nemcsak Európában, de Ázsiában, sőt, Kuba révén az amerikai kontinensen is.
Mi volt a „csáberő”?
Az 1848-ban megjelent Kommunista Kiáltvány azt ígérte, hogy a kapitalizmus helyett egy jóval humánusabb rendszer jön létre, amely mentes lesz a kizsákmányolástól, a nyomortól, az elnyomástól, az elidegenedéstől. Azt sugallta, hogy a kapitalizmust nem megreformálni, hanem megdönteni kell! Érdemes utalni Karl Popper osztrák származású angol filozófus műveire, aki élesen bírálta, hogy a marxi szocializmus a historicizmus elvét alkalmazza, mint a történelem majdani alakulását megjósoló tudományt. Márpedig a marxi szocializmus elméleti hibáinak egyike éppen az, hogy embertelen, szabadságellenes, erőszakos bevezetése pedig diktatúrához vezet. A szocializmus létrejöttének szükségességét úgy vezette le Marx, hogy a kapitalista gazdálkodás során a termelőeszközök ellentmondásba kerülnek a termelési-társadalmi viszonyokkal, és szétfeszítik annak kereteit, ennek nyomán bontakozik ki egy új, igazságos társadalmi rend. A kapitalizmus megszüli a nagyüzemi munkásosztályt, amely a tömegtermelés révén a fejlett világban számszerűen többségbe kerül, s eközben elnyomorodik, ezért a kisajátítók kisajátítása volt a cél. Ennek révén létrejöhetnek a jóval igazságosabb jövedelmi és vagyoni viszonyok, amelyek megalapozzák azt a fejlett szocialista társadalmat, amelyben eltűnnek az osztályok, s ez a hagyományos történelem végét jelenti, ami mindenképpen bekövetkezik – hirdették Marxék. Véleményük szerint a szocializmus kétségtelenül meg fog valósulni. Elméletük tehát egyvonalas, determinisztikus, olyannyira, hogy a folyamatot sem felgyorsítani, sem lelassítani nem lehet. De megállítani sem! S ehhez köthető az a tézis, hogy a szocializmus akaratunktól és tudatunktól függetlenül jön létre, akár diktatúra árán is. Ezért a szocializmusban más megoldásoknak már nem szükséges teret biztosítani. Ezt szolgálja a lenini ihletésű egypártrendszer, amelyben a vezető szerepet a kommunista párt tölti be. Ez biztosítja annak a feltételrendszerét, hogy a választásokon ne nyerhessen olyan párt, amely esetleg a kapitalizmust kívánja helyreállítani. A megvalósult szovjet modell anomáliáit látva azonban akadtak olyan felfogások is, hogy az eltért a marxizmustól, annak „elfajzott, elcsúfított formájává” vált. Ez azonban hamis állítás, mert a historicizmusból levezethető, hogy az erőszak és a diktatúra a szocializmusban teljesen legitim. Aki ezt tagadja, az úgymond a marxi történelmi felfogás ellen lép fel.
Milyen szerepet szántak Marxék az államnak a kapitalizmusban?
Az állam szerepét lebecsülték. Téves az a felfogásuk, hogy az állam csak az osztályelnyomás eszköze. Ezzel szemben fontos éppen az a funkciója, hogy a szabadságot megvédje, mégpedig demokratikus körülmények között. A szovjet típusú kommunizmus megvalósulása során, a marxi felfogással szemben, a folyamat ráadásul nem az állam teljes elhalásának irányába tart, hanem éppen ellenkezőleg! A totalitárius diktatúra körülményei között az állam a hatalmát egyre jobban kiterjeszti, vagyis nem hal és nem is torzul el. Amit a szovjet modell megvalósított, az éppen a marxizmus megvalósulása volt. Ennek egyik fontos eszközeként működött a kommunista párt, a kizárólagos hatalom birtokosaként, beleértve uralkodó gazdasági hatalmát. Az intézmények teljes ellenőrzését – a demokratikus eszközöket kizárva – maga az állampárt végezte, amely ezt a tevékenységét a magánélet feletti kontrollra is kiterjesztette. A kettő közötti határvonal korántsem volt világos. A szovjet modell megvalósulása során a termelőeszközök túlnyomó többségének közös, vagyis állami, illetve kollektív tulajdona volt, ami kiterjedt a teljes agrártermelésre (kolhozok) is. A magántulajdon csaknem teljes felszámolása, s az ezzel együtt járó profitérdek megszüntetése révén éppen az hiányzott, ami a kapitalizmus hajtóereje, ami sikerének legfőbb mutatója.
A szocialista modell megvalósításának fontos eszköze volt a kötelező tervutasításos rendszer.
Ez a valóságos piac kiiktatásával, a verseny megszüntetésével történt, s ennek a célnak rendelték alá a szükségletek elismerhető mértékének központi megítélését éppúgy, mint a munkaerő elosztását. A szovjet modell nemcsak a társadalmat tette zárttá, hanem az államhatárokat is, korlátozta a külkereskedelmi forgalmat, az állampolgárok szabad mozgását az egyes államok között, kizárta a külföldi munkavállalást. A művészeteket, a kultúrát, a tudományt és az oktatást is szigorúan ellenőrizte. Egészében ezt a modellt a piac, vagyis a szabadság tagadása jellemezte. Ezzel összefüggésben a szocialisták gyakran hangoztatják a szocializmus gazdasági fölényét, hivatkozva Marx tanaira. A magántulajdont és a tőkés piacot pazarlónak tartják, mert a termelők csak utólag tudhatják meg, hogy a kínálat találkozik-e a kereslettel. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy az erőforrásokat – beleértve magát az emberit is – elfecsérlik. Mindennek következményei pedig véleményük szerint a munkanélküliség, a szegénység, a válságok, a hanyatlás, a vállalatok csődje, majd felszámolása lettek. A szocializmus – ezzel szemben – a tudatos tervezést alkalmazza, ami megszünteti a pazarlást, a munkanélküliséget, a szegénységet, mentes lesz a válságoktól, és ezáltal is olyan hatékonysággal működik, amely kapitalista körülmények között nem érhető el. Ez azonban óriási tévedésnek bizonyult. A létező szocializmus – a szovjet modell – bebizonyította, hogy a piac és a piaci árak hiányában a hatóságok nem képesek a rendelkezésükre álló tőkét, a beruházásokat hatékonyabbá tenni, szemben a piac működésével.
Mi hiányzik a szocialista gazdálkodásból?
Ludwig von Mises osztrák származású liberális közgazdász szerint az észszerű gazdasági számítás. Ezt azzal egészítette ki Friedrich von Hayek, ugyancsak osztrák közgazdász, hogy a kielégítő megoldás megtalálása feltételezi, hogy a társadalomnak nemcsak általában a keresletről és a kínálatról vannak ismeretei, hanem a konkrét termékek és szükségletek viszonylagos fontosságáról is, amit csak a szabad egyének ismerhetnek fel. A kötelező, központi tervezésen alapuló szocialista gazdaságirányításban ezt úgy oldották meg, hogy az elismert szükségleteket központilag határozták meg. Ezt szolgálta a jegyrendszer bevezetése is, vagyis a parancsgazdaság határozta meg a fogyasztók „szabad” választását, a többit pedig elnyomták. A parancsok időközben elavulttá válhattak, sőt a tervezők maguk is torzíthattak. Mindezek az okok vezettek oda, hogy ez a rendszer a piacgazdasághoz képest hatékonytalannak bizonyult, az árak torzzá váltak.
Hazánk a szovjet modell néhány évtizedes pedáns gyakorlatát követően kicsit kilógott a sorból...
A magyarországi új gazdasági mechanizmus volt az első és az egyetlen komoly reform, amit szocialista országban valaha is bevezettek. Az 1968-as beindítását sokéves előkészítő munka előzte meg. Ez a reform valódi volt. A legfontosabb változtatások sorából kiemelkedett az állami vállalatok számára kötelezően előírt, központi tervutasítások felszámolása. A vállalatok csak a beruházásokhoz kaptak konkrét tervcélokat, azonban azt, hogy mit és milyen mennyiségben termeljenek, már nem írták kötelezően elő a számukra. Egyedi szabályokat is alkalmaztak, például az adózási szabályoknál és a támogatások megítélésénél. Megteremtették a viszonylag szabad béralku lehetőségét, a korábbi kötelező bérrögzítés helyett. A külkereskedelemben azonban nem érvényesült semmiféle szabadság, az állami monopólium továbbra is fennmaradt. A magánszektor helyzete és megítélése is megváltozott azáltal, hogy a szocialista gazdaság állandó elemeként tekintettek rájuk, beleértve a háztáji gazdaságokat és a kisipart is. A forint belső konvertibilitásának a megteremtése után – korlátok között – lehetővé vált a hazai valuta külföldire váltása is. A reformok nyomán a fogyasztási cikkek korábban nem ismert bősége jött létre. Az életszínvonal látványosan emelkedett, különösen, a többi szocialista országgal összehasonlítva. A szocialista gazdálkodás reformja azonban nem előrelépés volt, hanem visszatérés a piachoz. Magyarországon ugyan a kommunista párt vezetőinek egy csoportja arra törekedett, hogy az új gazdasági mechanizmus folyamatait fékezze, ennek ellenére egészen a rendszerváltásig fennmaradt. Amit az is lehetővé tett, hogy a Szovjetunióban nem állítottak érdemi akadályt a magyarországi reformok elé.
