Nem értek a focihoz, hogy egy klasszikussal kezdjek. Dávid Ibolya még igazságügy-miniszterként találta ezt mondani, amikor a labdarúgás, az élet és a politika összefüggéséről kellett volna elgondolkodnia újságírói kérdésre, de nem akart. Vélhetően őt idézhetik majd sokan ma is, ha nem akarnak elmélyedni a Fradi és a Gazprom közelgő (vagy már megköttetett) frigyének lehetséges következményeiről. A helyzetet mi sem tudnánk összefoglalni jobban annál a német újságírónál, aki 2006 őszén így jellemezte velősen a helyzetet, amikor egy német klubnál jelent meg a gázóriás: „A Schalkénál most kipróbálják milyen óvszer nélkül szexelni”. Amivel arra célzott, hogy ágyba bújni nem is annyira a vállalattal kell majd, hanem magával Putyinnal. Ezt ma talán még jobban értjük, mint akkor. Nem is csoda, ha a háború kirobbanása után meg is szakadt az együttműködés a klubbal.
Most viszont még javában tart a konfliktus. Nem akarok én álszenteskedni, hiszen aki ért a focihoz, az pontosan tudja, hogy nem csak a szentek pénze ömlik a sportágba, és aki dicsőségre – állandó kupaszereplésre, ütőképes csapatra – vágyik, annak nem szabad finnyáskodnia. De tényleg olyan sokat nyernének az üzleten, mi, kívülállók?
Mándy óta tudjuk, hogy a klubhűség vetekszik a hazaszeretettel. Csakhogy akkoriban, amikor a klub leginkább a környék (város, régió) játékosait gyűjtötte össze, mindez egészen másként hangzott. Ahogy a híres „Kell egy csapat” is. Azóta jobbára vaskos és kevésbé vaskos pénztárcák csapnak össze a pályán, igaz, olykor tényleg tetszetősen. De vajon tényleg az dobogtatja majd meg a szívünket, ha lesz egy viszonylag jó nemzetközi „válogatottunk”, amelybe elvétve kerül majd magyar játékos (ilyen szempontból releváns példa a veszprémi kéziklub, amely szintén egyre kevesebb magyart foglalkoztat), és meghatódhatunk, ha a portugál gólja után a szerb emeli fel a serleget és a kameruni nyilatkozik majd boldogan? Tudom, hogy ez liverpooliként vagy barcásként már nem okoz gondot, de nekem még tanulnom kellene ezt a hazafias büszkeséget.
De ha már Veszprém. A múlt héten a Bajnokok Ligájának negyeddöntőjében a dán csapat leckéztette a „fiainkat” az első félidőben. És bizony az Aalborg még ezen a szinten is tele volt hazai játékosokkal, még ha néhányan már csak ott vezetnek le. A feladat tehát nem megoldhatatlan, csak olyan képzés kellene, amely tényleg tehetségeket nevel, és akkor a Fradi is lehetne egy kicsivel jobban a „miénk”.
Bár talán utópiákkal nem kellene foglalkozzunk. Talán örüljünk majd annak, ha Szoboszlai majd egy napon a Fradiban fejezi be a pályafutását. Addig viszont néhányszor elveszítjük majd a szüzességünket a gazpromos éjszakákban. Leginkább erkölcsileg meg tartásilag, nem mintha nem lennének ezek idejétmúlt fogalmak a mai fociban és mai magyar politikában. Tán csak arra törekedhetünk, ha ez összejön, hogy ne mi legyünk a legnagyobb prostik ebben a kupiban. De igazából ezt sem mi döntjük majd el, hanem a mi főnökünk főnöke, a valódi vezénylő tábornok. Addig meg olvasgassuk nyugodtan A pálya szélén című kis mesterművet.