A darab érzékeny kérdéseket vet fel, és fájó pontokon érinti meg a néző lelkét. Mádai Nándor pszichológust kértem meg, beszélgessünk a transzgenerációs traumáról, ami áthatja és bonyolítja a mű cselekményét – és amiről az átlagember annyit már tud, hogy „ja, valamelyik felmenőm tehet mindenről, miatta vagyok ilyen szerencsétlen”.
– Milyen személyiségű ember Nádori Zoltán?
– Ha a klasszikus, pszichológiai személyiségmodelleket nézzük, nemigen tudjuk kategorizálni, mert az életéből egy rövid szakaszt, másfél órát láthatunk csak. Amit viszont leszűrhetünk, hogy mindig minden szerepének meg akar felelni. Próbálja az igényeit teljesíteni mindazoknak, akik körülveszik, ezért nincsen lehetőségünk, hogy őt magát – mint személyiséget – megismerhessük. A történet előrehaladtával megtudjuk, hogy nehéz gyermekkora volt, terhelt családi mintát hordoz, amivel folyamatosan küzd, és ami rányomja a bélyegét az életére. Fontos pillanata a darabnak, amikor Zoltán kimondja, hogy az apja nem volt jelen az életében. A nézőben akkor tudatosul, hogy ennek a jelenlétnek a hiánya határozza meg a viselkedését. Transzgenerációs minta szempontjából az is érdekes, hogy a származási családjában tudta-e kommunikálni az érzéseit, és a bajokról lehetett-e beszélgetni.
– Ez az érzelmi deficit hat ki a fiával való kapcsolatára is?
– Hogyne, mint ahogyan szimbolikusan az apasága, illetve az apjához való hozzáállása nagyon sok területen megjelenik a darabban. Az a kritikus helyzet, amit Zoltán átél ebben a másfél órában, kibillenti őt a hétköznapi rutinból, ezzel a megszokott viselkedési sémákból is. Kap egy telefonhívást a szeretőjétől, hogy nemsokára megszületik az egyetlen, alkalmi aktusból fogant gyermeke. Ha ez a kötelezettség nem jönne közbe, Zoltán eredetileg hazament volna, hogy ígérete szerint vacsora után megnézze a meccset a fiával, utána visszament volna az építkezésre, megnézni, minden rendben van-e a másnapi munkakezdésre.
– Felróható neki, hogy a szülészetre igyekszik ahelyett, hogy a családjához sietne haza?
– Semmiképpen sem, mert a váratlan helyzet hozza ki belőle a zsigeri válaszokat, tehát ez sokkal inkább egy reflex a részéről, mint tudatos döntés. Megtudjuk, hogy volt egy elhatározása, ami szerint nem akar olyan lenni, mint az apja, tehát nem fantomképként kíván létezni, hanem teljes értékű apaként akar ott lenni a fia életében. És itt van a kutya elásva, a tulajdonképpeni transzgenerációs trauma továbbadásának önkéntelen kényszere vagy a trauma feldolgozásának a lehetősége. Zoltán megélte a lénye elutasítottságának élményét az apja által, ami traumatizálta őt. Ez a feldolgozatlan élmény a következő generációban már szimbolizálatlan formában lesz jelen, például súlyos szorongásként. Azonban ez a feldolgozás, a trauma tapasztalattá alakítása egyáltalán nem egyszerű. Zoltán csupáncsak ott akar lenni, de nem aktív jelenléttel, mert azt nem tanulta meg, hogyan kell – hiszen nem volt kitől. Ezért akar legalább ott lenni a valójában nem várt gyereke születésénél. Onnantól kezd feszültté válni a helyzet, hogy egy időben lesz három terület, amelyek mindegyikén egyszerre kellene jelen lennie: a családjánál, a szülészeten és a munkahelyén. Kérdés persze, hogy ez a jelenlét milyen minőségű lenne.
– Zoltán felváltva ugrik az apa- és gyermeki szerepbe, attól függően, hogy kivel beszél, Egyik pillanatban felelős, szinte atyáskodó apa, másszor a felsőbb akaratnak behódoló gyermek. Nemcsak a főnöke egzecíroztatja, de a felesége is infantilizálja őt, ezzel megmutatva a helyét a családban.
– Az, hogy ki milyen szerepeket lát el felnőttként a saját családjában, választások eredménye, amiket azokból a mintákból rakunk össze, amelyeket otthonról hozunk. Zoltán csonka családból érkezettként elfogadja a felesége klasszikus tyúkanyóságát, ami azonban számára diszkomfortos, emiatt nem is tud hitelesen jelen lenni ebben az idillben. Ám hogy ezt a család sem várja el ezt tőle igazából, a kisfia igazolja, amikor azt mondja, hogy „felvettük a meccset, apa, és amikor hazajössz, megnézzük veled, és majd úgy teszünk, mintha nem láttuk volna!”. Ebből leszűrhető, hogy
Zoltán mint családfő és apa olyan, mintha csak egy papírmasé figura lenne a saját életében. Mindenhol ott van, de sehol nincs jelen. Ez az ember, aki azért töri magát, hogy ott legyen az egyéjszakás kalandból fogant gyermeke születésénél, nincs jelen a saját, meglévő családjában.
Kidolgozott az életére egy stratégiát, eljár dolgozni, ahol tisztességgel teszi a dolgát, hazajár munka után, de hiteles jelenléte még sincsen. Hozta otthonról az apahiányt mint transzgenerációs traumát, és nem tudja, hogyan kell apaként viselkedni.
Ellentmond ennek az, hogy az atyáskodás mégis milyen erőteljesen kibukik belőle, amikor a kollégájával beszél, akit betanít arra a feladatra, amit neki kellene elvégeznie, ha nem éppen a kórházba igyekezne. A beszélgetések teljesen olyanok, mintha a kamasz fiával beszélne, inti őt, hogy ne igyon alkoholt, hogy időben feküdjön le, tanítja az életre. „Ne bízz meg senkiben, te ellenőrizd a dolgokat!” – ez olyan, mint amikor egy apa adja át a szellemi örökségét. Tehát nem a maga helyén, de megjelenik Zoltánban az apaság mint funkció.
– A főnökével beszélve viszont ismét visszakényszerül a gyermeki szerepbe.
– Vissza bizony, sőt egyenesen a gyerekkorába! A „Bassza meg a nagyfőnök!” kirohanásnál megjelenik egy tekintélyszemély, aki szintén a hiányával van jelen ebben a történetben. Úgy hat Zoltánra, hogy közben nincsen ott. Úgy mondja meg, hogy milyennek kellene lennie alkalmazottként, hogy kizárólag a közvetlen főnöke dörgedelmében jelenik meg, mintegy riasztó mumusként. Hát nem ugyanilyen lehetett az apja is? Zoltánnak úgy kellene követnie az apai mintát – nagyfőnöki ukázt –, hogy közben az sosem volt mellette. A nagyfőnök kirúgja, mert nincs ott fizikálisan az építkezés fontos fázisánál, pedig Zoltán jelenléte annál aktívabb nem is lehetne, hiszen átadja tapasztalatait, tudását a kollégájának, aki viszont – bár valósan ott van –, jelen nincsen, mert iszogat, lazázik. A feszültséglevezető kirohanás Zoltán számára döntő felismerés kezdete lehet, hogy „Én jó apa lehetek, nekem nem kell ez ellen küzdenem, hitelesen elláthatom ezt a szerepemet”. Az, hogy próbál mindenkinek megfelelni, maga után vonja, hogy (eddig) nem ő hozta meg élete legfontosabb döntéseit. Például, hogy együtt marad-e a feleségével, az a nő döntése. Meg is kérdezi tőle Zoltán – mint gyermek az anyjától –, hogy hazamehet-e, kíváncsi, hogy haragszik-e rá, vagy megbocsátja a „csínytevését”. Nyilvánvalóan gyermekkorában az anyja, felnőttkorában a felesége hozta meg helyette a döntéseket. Az alkalmi kapcsolatában is a szerető döntött úgy, hogy megszüli a gyereket. A darab alapkérdése, hogy Zoltán vajon képes-e megugrani azt a katartikus felismerést, hogy van egy minta, amit eddig követett, de viselkedhet másként. Izgalmas kérdések még, hogy újra megismétli-e a transzgenerációs, apai mintát, vagy kap a sorstól egy újrázási lehetőséget, amivel más, minőségi szintre tudná emelni a valós jelenlétet az élete különböző szegmenseiben.
– Mit kellene tennie Zoltánnak ahhoz, hogy megtörje az átkot?
– A férfi minden kapcsolatában lebetonozza a biztos alapokat, tehát megvan a lehetősége egy kiegyensúlyozott és biztonságos felépítménynek, amiben komfortosan, a vele élők számára látható és érezhető módon tudna élni. Amikor kifakad a főnöke által emlegetett nagyfőnökre, akkor úgy érezhetjük, mintha az addig üres forma tartalommal telne meg számára, ami a családja felé is építő jellegű lehet. Ha a váratlan affér (és a házasságon kívüli gyerek) miatt ki tudna lépni a megszokott helyzetből; ha arra is időt, energiát fordítana, hogy magának örömöt szerezzen, ne csak a mások igényeire reflektáljon; ha engedélyt adna saját magának, hogy jól érezze magát ebben a szerepben; ha feloldódna az apaságban, nem pedig teherként élné meg, vagyis ha képessé válna arra, hogy hitelesen megélje önmagát, akkor tudna változtatni a sorsán és a darab címében található végzeten is.
Infó: A Molnár Gusztáv és Koltai Róbert főszereplésével bemutatott Másfél óra – Társasjáték a végzetről című felolvasószínházi előadást Gaál Ildikó rendezte, további szereplők: Mucsi Kristóf és Máthé Rebeka. Az előadás időtartama másfél óra, a következő előadás május 9-én, a Napfényes étteremben lesz.
