– A könyve „patológiás” jelenségként írja le az illiberális demokráciát. Rekonstruálná történetileg a betegség hazai kialakulásának folyamatát?
– Sőt, a könyv ezt a „beteg” rendszert nem is tartja demokráciának. Népszerű magyarázat, hogy az 1989-es alkotmányos konstrukcióban volt a hiba, mert lehetővé tette, hogy kétharmaddal új alkotmányt fogadjanak el, és az aránytalan választási rendszer miatt könnyen jöhetett létre nagy parlamenti többség. Ám távolról sem csak az alkotmányos szerkezet okozta a demokrácia bukását. A könyvben vizsgálom, hogy miként hat a rendszerre az alkotmányos tisztségviselők tevékenysége és az intézmények működése. Ez döntő lehet egy még fiatal, sérülékeny demokráciában, amelynek nincsenek meggyökeresedett demokratikus hagyományai. Emellett jogon túli szempontok is számítanak: milyen a közoktatás helyzete, milyen demokratikus nevelésben részesülnek az újabb generációk, milyen a médianyilvánosság. A weimari köztársaság bukásával kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy demokrácia volt, demokraták nélkül. A magyar helyzetre is mondják, de én vitatom.
A rendszerváltáskor és utána sok demokrata tevékenykedett a demokrácia megerősödéséért. A bukást mindkét esetben több tényező okozta, melyek közül nemdemokraták tudatos manőverei a legfontosabbak, és az, hogy az új intézmények nem voltak képesek ellenállni ennek a nyomásnak.
– Mivel igazolható, hogy valakik nemdemokraták?
– A XX. században ezt könnyebb volt megítélni. Az akkori diktátorok, autokraták nyíltan megvetették a képviseleti demokráciát, és felszámolták az alkotmányos intézményeket. A mai nemdemokraták újdonsága, hogy demokratáknak mondják magukat, és azt állítják, hogy a demokrácia magasabb rendű változatát hozzák létre, megőrizve az alkotmányos intézményeket a többpárti választásoktól az alkotmánybíróságig. A könyvben bemutatom, hogy a mai nemdemokrata vezér miként él vissza az olyan fogalmakkal, mint például a népszuverenitás és az emberi méltóság. És azt is, hogy milyen régi autokratikus mintákat követ a különleges állapot bevezetésétől a „nemzeti konzultációkig”.
A mai nemdemokrácia demokráciának tetteti magát, de valójában egypárti és egyszemélyi uralom.
Bár a vezér többpárti választásokon szerzi és őrzi meg hatalmát, a rendszer nem demokratikus, mert a választások nem tisztességesek, a fékek és ellensúlyok nem működnek, a nyilvánosságot közhatalmi propaganda és más manipulációk mérgezik.
– Milyen kezdeti tünetei voltak a betegségnek?
– A bukást rendszerint elhúzódó válság előzi meg. Magyarországon 2010 előtt voltak nyilvánvaló válságtünetek. Az Alkotmánybíróságon dolgoztam egy évtizedig, és jól érezhető volt, hogy recsegnek-ropognak a rendszer jogi eresztékei. A végletes politikai megosztottság, de még a globális gazdasági válság problémái is megjelentek az indítványokban. Az úgynevezett „szociális népszavazás” jóváhagyásától az egyre gyakoribb államfői vétók kezeléséig sok alkotmánybírósági döntés jelezte, hogy elhalványul a közös felelősség az alkotmányosság garantálásáért, és pártszempontok kerülnek előtérbe. A 2010–11-es „alkotmányozás”, a NER létrehozása aztán világos határvonalat jelentett. A váltás nem mindenhol ilyen éles. Például Oroszországban és Törökországban sok kisebb-nagyobb alkotmánymódosítással és népszavazással alakult át a struktúra.
– Mi a betegséget kiváltó ok? Születési rendellenesség? Gyenge szervezet? Káros függőség? Vagy egy vírus, amely kívülről támad?
– Szívesen használok orvosi metaforákat olyan szellemi gigászokat követve, mint Hobbes, Rousseau és mások. De azért körültekintően kell bánni velük. Hiszen ha vírusról beszélünk, azt üzenhetjük, sorsszerű csapásról van szó, amelyet a társadalom csak elszenved. Ha a jogrendszer beteg, akkor az a következtetés is adódhat, hogy a betegség okozóját fel kell számolni, a „kórokozókat” el kell pusztítani. Ez nem demokratikus nyelvezet. Pont arról van szó, hogy a társadalomnak, főképp a politikai döntéshozóknak és más közéleti szereplőknek komoly felelősségük van abban, miként változik a jogrendszer. Tanulságos az összehasonlítás. Nálunk egy párt képessé vált arra, hogy egyedül eltörölje a régi alkotmányt, míg Lengyelországban ez nem történt meg, mert a szejmben és a szenátusban nehezebb egyszerre alkotmányozó többséget szerezni. De ezen túl a társadalom szövetében is kimutathatók fontos eltérések. A lengyeleknél erősebbnek bizonyult a demokratikus jogállam iránti elkötelezettség, az önvédelmi mechanizmus, orvosi párhuzammal: az immunrendszer. A bírósági önkormányzatok, az ügyvédi testületek, a szabad média, a civil szervezetek ott jóval aktívabbak voltak a jogállam, a demokrácia és az emberi jogok védelmében, mint nálunk.
– Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a polgári demokrácia kialakulása mindenhol történelmi folyamatba ágyazódik. És általában az éppen hatalmon lévő elit érdekeit képviseli, nem a társadalom dönt a formájáról.
– Különféle alkotmányozási modellek léteznek a társadalmi körülményektől függően, de sehol nincs olyan, hogy a nép alkotmányoz. Ha a kérdés az 1989-es magyarországi átalakulásra utal, köztudottan tárgyalásos átmenet volt az állampárti reformerek és az ellenzéki formációk együttműködésével. Azonban nem nevezhető egyszerűen az elitek alkujának, hiszen évszázados távlatban nem volt annyi tömeges megmozdulás és rendezvény, mint akkor, beleértve a négyigenes országos népszavazást is. Ezek együtt befolyásolták az ország sorsát.
– Elsősorban az elégedetlenséggel, a változás követelésével. Nagy kérdés például, mit gondoltak az emberek a tulajdonviszonyoknak a polgári rend alapját jelentő megváltoztatásáról. Hiszen a széles nyilvánosság előtt alig esett szó róla.
– Ebben is van igazság. De épp nemrég néztem újra a YouTube-on Antall József és Kis János vitáját az 1990-es választási időszakból, Baló György vezetésével. Már önmagában azért is érdemes megnézni, hogy emlékezzünk, milyen egy demokratikus szellemiségű vita. Mindketten felelősen beszélnek arról, hogy az előző rendszer okozta gazdasági csődtömeg miatt súlyos társadalmi problémákkal, köztük növekvő munkanélküliséggel kell számolni. Látták, hogy ketyeg egy szociális bomba. Hogy a későbbiekben a kormányzat mégsem kezelte jól a kérdést, és ez milyen anomáliákhoz vezetett, most más kérdés.
– Mellékhatás.
– A demokrácia és a kapitalizmus bonyolult viszonyáról beszélünk most. Léteznek nagy, átfogó rendszerelméletek, de a könyvemben én maradok annál, hogy a kapitalizmus inkább gazdasági, míg a demokrácia politikai és jogi kategória. Kornai János élete utolsó szakaszában, amikor elkezdett foglalkozni az alkotmányos rendszerekkel, nem próbálta meg a gazdasági és kormányzati struktúrák nagy szintézisét megalkotni, hanem az utóbbiakkal foglalkozott. Egy gazdasági rendszer különféle alkotmányos szerkezetekben érvényesülhet. Kapitalizmus volt Hitler uralma és Churchill kormányzása idején. A demokratikus kormányzás is összeférhet különféle gazdasági modellekkel, lásd például a piacpárti Egyesült Államokat és a skandináv jóléti államokat. A demokratikus szocializmus azonban – miként Rainer M. János írásaiban is olvashatjuk – jobbára a tervezőasztalon maradt.
Ugyanakkor egy demokratikus struktúra mögött mély társadalmi egyenlőtlenségek húzódhatnak, ami életveszélyes a demokráciára nézve.
A demokratikus minőség szempontjából nagy szerepe van az adórendszernek, a javak újraelosztásának, az öröklés szabályainak, a szociális juttatásoknak, a tulajdoni viszonyok nyilvánosságának.
A demokrácia nem elkötelezett egy meghatározott gazdaságpolitika mellett, de a mértékadó munkák és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tisztán önszabályozó piac és a teljesen az állam által irányított gazdaság modellje is bajosan fér össze a demokratikus jogállammal. Másfajta, de szintén tanulságos összevetés, hogy a nácizmus fajelméletre, a bolsevizmus osztályelméletre hivatkozva számolta fel a szabadságot és a demokratikus gyakorlatokat.
– Ha megszűnnek az osztályok, utóbbi probléma lekerül a napirendről. De térjünk vissza a beteg magyar polgári demokráciához. Milyen gyógymódok lehetségesek?
– A demokrácia helyreállítása nem megy az alkotmány rendbetétele nélkül. A kérdés, milyen terápiát indokol a páciens állapota, és mire van hajlandóság a részéről. Ezek jogon túli körülmények. A legjobb megoldás, ha a különböző politikai oldalak együtt tudnak működni, és vállalható kompromisszumos megoldásra jutnak az alkotmány ügyében. Ahol viszont nincs mód demokratikus választásra, vagy az állampárt nem adja át a hatalmat, vagy formálisan átengedi ugyan, de bebetonozott hatalmi struktúrák akadályozzák a demokratikus működést, ott fájdalmasabb gyógymódok jönnek számításba.
– Képzeljük el, hogy nincs szükség antibiotikumra, és a természet csodája folytán, egyszerű többséggel eljutunk a kompromisszumkészségig. Min és hogyan kellene változtatni?
– Alkotmányt meg lehet írni egy délután, de az alkotmányozás időigényes, mert sok egyeztetést, szavazást és néprészvételi elemeket is igényel. Egy olyan nemdemokratikus alkotmány esetén, mint a magyar, az első, átmeneti beavatkozás lehet a kimetszés. Az alaptörvény és a jogrendszer tele van nemdemokratikus részekkel, amelyek az egyik politikai erő ideológiai preferenciáját rögzítik és a hatalmi igényeit szolgálják. Az alaptörvény a közintézményektől és a közoktatástól is azt várja el, hogy feleljen meg ezeknek az egyoldalú ideológiai, történelmi és vallási elköteleződéseknek. Ezeket el kell távolítani, mert mindenki egyenrangú polgára az országnak. Az alkotmányos intézmények hatásköréről és összetételéről szóló szabályok is egypárti uralomra vannak szabva. Az alapjogi katalógus is ezer sebből vérzik. Például diszkriminatív a vallási és szexuális kisebbségekkel szemben, nem ismeri el a menedékjogot, a szólásszabadság helyett az állami médiamonopóliumot erősíti.
Hosszú távon, ha egyszer majd létrejön egy stabil demokratikus alkotmány, akkor indokolt az alkotmánymódosítás megnehezítése.
Nem hiszem, hogy ehhez kétkamarás parlamentben kellene gondolkodni, mert demokratikus felsőház inkább föderatív rendszerekben szükséges. De vannak más megoldások, például hogy a parlament elfogadja az alkotmánymódosítást, ami csak akkor lesz érvényes, ha a következő választásokon megalakult új törvényhozás is megszavazza. Gyakori megoldás népszavazáshoz kötni az alkotmánymódosítást, ám a szoros eredmények gyakran nem biztosítanak nagyobb legitimitást, inkább a megosztottságot tükrözik. Továbbá ki lehet mondani, hogy néhány alapelv, például az egyenlő emberi méltóság tisztelete, a demokratikus, köztársasági struktúra érinthetetlen a szövegben és a jogi gyakorlatban, aminek védelmére az alkotmánybíróságnak megfelelő hatáskör biztosítható.
– Ha ez a folyamat sikeresen lezárul, mit tehetünk egy újabb betegség megelőzéséért?
– A demokrácia ellenálló képességének növelésére léteznek hagyományos, jogi eszközök: a szélsőséges pártok betiltása, a gyűlöletbeszéd, uszító megmozdulások tilalma, a közszolgálati szféra védelme a nemdemokratikus világnézetű emberektől. Az a nehézség, hogy ezek az eszközök könnyen veszélyeztethetik a demokratikus minőséget, hiszen túlzott igénybevételük alapjogok sérelmével járhat. Ezért nagyon fontos a jogon túli megelőzés. A demokratikus szocializáció, kis túlzással, az óvodában kezdődik. Meg kell tanulni együtt élni és együttműködni olyan emberekkel is, akiket ki nem állhatunk. A demokratikus nyilvánosság fenntartása is komoly erőfeszítéseket és közkiadásokat igényel, különösen az interneten terjedő tévtanok, becsapás és gyűlölködés idején. És törekedni kell az igazságtalan gazdasági, társadalmi egyenlőtlenség csökkentésére, hiszen egy demokráciában a gyengébb érdekérvényesítő képességűek is ugyanúgy számítanak. Úgy vélem, ezek a demokratikus önvédelem legfontosabb eszközei.
