Két egyetem, tizenkét fordító, hat dramaturg, hét színész, egy zenész, egy rendező és egy kortárs amerikai dráma, amit először mutatnak be hazánkban – még a kortárs színházi világban is ritkák az ilyen nagyívű kísérleti projektek, mint amit Gleason-Nagy Natália rendező, a Távoli Fény Laboratórium alapítója megálmodott. A budaörsi Illyés Gyula Gimnázium egykori diákja, aki Angliában színház- és előadó-művészeti tudományokból és szociológiából szerzett diplomát, ezután Washington D. C.-ben élt, és ott magyar drámát is rendezett (Visky András: Megöltem az anyámat című darabját – a szerk.), nemrég költözött vissza Budapestre férjével és 13 éves fiával.
A londoni Sohótól a washingtoni Spooky Action Theatre kamaraszínházig a nemzetközi színpadokon otthonosan mozgó alkotó azt vallja, hogy „az a jó, ha emberek összejönnek egy szobába, és ott közösen lélegeznek, miközben történik valami, amiről és ami körül lehet beszélgetni. A színház az emberekbe vetett hit, akár szomorú történetet mesél el, akár vidámat.”
Skarlát betűs darab
A FüSziben készülő produkciót intenzív műhelymunka előzte meg Natália vezetésével. A hosszú munkafolyamat első workshopján azzal kísérleteztek, hogy a fordítók és a dramaturgok hogyan tudják a színészekkel közösen a színészekre szabni a szöveget. A színművészeti munka érzékeny szakaszába általában már nincs betekintése a fordítónak vagy az írónak, ám ezúttal ők is bevonódhattak a próbafolyamat kezdetébe. Emellett a szeánsz egy nemzetközi fordítóműhely előkészítése is: Sereg Judit, az ELTE adjunktusa vezetésével szeretnének minél több kortárs drámát magyarra, illetve magyarról idegen nyelvre átültetni.
Szintén rendhagyó módon egy kiselőadással indult az este: Bakos Apolka dramaturgtól Suzan-Lori Parks életéről, inspirációiról hallhattunk, megismerhettük a később előadott dráma keletkezésének körülményeit is, ami nemcsak ráhangolt az előadásra, de fontos támpontokat adott a kontextus megértéséhez. Noha a 60 esztendős Parkst 2023-ban a TIME magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta, itthon valószínűleg sokan először hallottak a Fort Knox-i drámaíróról, aki katonacsaládban nőtt fel. Évekig élt egy német katonai bázison, ahol nemcsak amerikaiként, de a bőrszíne miatt is idegenként tekintettek rá. Az írás és a zenélés önterápiás eszközzé vált számára, drámáinak nyelvezete is a dalszövegek ritmikusságát, költőiségét idézi. 2000-ben az In The Blood (Vérükben) című művéért az első afroamerikai nőként terjesztették fel Pulitzer-díjra (2002-ben pedig Topdog/Underdog című drámájáért ezt meg is kapta).
A skarlát betű által ihletett The Red Letter Plays kötetben olvasható dráma hősnőjének nevét is Hawthorne amerikai nagyregényéből kölcsönözte, noha Hesther (magyarul Eszter) akár Euripidész egyik tragikus végzete felé sodródó nőalakja is lehetne, akinek méltósága, tartása átragyog az őt körülvevő mocskon – Farkas Ramónából épp ez az egyedülálló belső fény árad, amikor az öt gyermekét a híd alatt nevelő, törékeny, de szívós nőt alakítja.
Hiába próbál mindenhonnan segítséget kérni, mindenki elfordul tőle, őt okolják, amiért ilyen helyzetbe jutott. A férfiak az egójuk fényezésére használják, a gyámügyes szexuális szolgáltatásokra veszi rá, az orvos kényszersterilizálni akarná, mintha ezzel csupa jót tenne vele.
„Gádzsi” barátnője (a kivételesen karizmatikus Merina Camacho Abigail) is csak lehúzza őt, amikor „az utcán talált” holmijait eladogatja. Az egyháztól sem remélhet könyörületet, a legkisebb gyermeke apja, a „Reverendás” (a legborzongatóbb jelenetekben is szilárd lélekjelenlétű Szegedi Tamás) csak áltatja őt, hogy a hívek közt gyűjtést rendez, mert szomorú sorsa nagy hatással van rá – olyannyira, hogy ettől merevedése lesz, majd be is vallja monológjában, hogy „a szenvedésben van valami hihetetlenül felizgató”. Felbukkan a környéken Eszter egykori első szerelme, Csili (Csányi Dávid nem csak őt, Eszter enyhén fogyatékos elsőszülött fiát is megkapóan alakítja), de gyűrű helyett tőle is csak megvetést kap mint bukott nő, pedig azt is elfogadná, ha teljesen alárendelt helyzetbe kerülne a házasságban, de Csilinek egy saját gyerek is sok, nemhogy öt pulya.
Passió vagy pokoljárás
Noha felolvasószínházra invitáltak minket, a színészek teljesen bejátszották a piciny, bensőséges teret, csak a kezükben volt a szövegkönyv, amit pár nappal korábban olvastak először, mégis a Natália által tanított gyakorlatoknak köszönhetően hamar belecsusszantak a szerepükbe. Legtöbben két szerepbe is, míg Balogh Orsolya három karaktert is pompásan játszott. A fordítók ügyességén is múlott, hogy minden karakter sajátos hangon tudott megszólalni, még a rétegnyelvi kifejezések és a szándékos nyelvhelyességi bakik is csak színesítették, élőbbé tették az alakokat.
A passió, avagy pokoljárás végén jókora gyomrost kaptunk: az anya, aki akkorra már delíriumos állapotba került az éhezéstől, a legkedvesebb, legvédtelenebb gyermeke ellen fordult, és a szürrealista ábrázolás mellett is világossá vált, hogy megannyi bántalmazás és megaláztatás után áldozatból ő is elkövető lett. Ebben a jelenetben értelmet nyerhetett a darab címe, hogy az erőszak „a vérükben” van ezeknek a lecsúszott, elcsigázott embereknek. Legalábbis könnyebb ezt hinni, mint elfogadni, hogy az agresszió mindannyiunkban ott van, csak jó esetben kontroll alatt tudjuk tartani. Eszter is sokáig kitartott, aztán a gondok mind összeadódtak, jött a töréspont.
Az előadás után senki sem pattant fel a székéből, kíváncsian vártuk a közös beszélgetést, amit Szalánczi Ágota dramaturg vezetett, és vágytunk a feloldásra is. Kiszolgáltatottság, elfordulás, zsigeri érzések – mondták sorban a nézők, ami eszükbe jutott a darabról. „Nem csak az emberek, az intézmények is cserben hagyták ezt a nőt” – helyeselt Natália. „Mindent elveszített, az utolsó stáció, amikor elveszítette önmagát is” – állapította meg a mögöttem ülő néző, civilben szociális munkás. „Nekem az áldozattá válás mechanizmusa volt megrázó” – jegyezte meg András, Nati gimnáziumi angol- és drámatanára. Valaki felvetette, mennyire „bináris” a végkifejlet – Parks valóban egy tandráma logikájával operál, de
Natália szerint éppen ez mutatja meg, milyen kicsi kell ahhoz, hogy szörnyekké váljunk, és mennyire kevés kellett volna ennek a nőnek, hogy végső elkeseredésében segítsenek rajta.
„Ez az áldozatsegítő rendszerek szégyene is, azért halad úgy a történet, mint egy megállíthatatlan tehervonat, mert minden jelenet azt támasztja alá, mennyire csődöt mondanak ezek a rendszerek” – magyarázta a szociális munkás. Sokszor a segítők eszköztelenek is, aligha tudnak munkát vagy lakhatást biztosítani minden, nyomorba jutott családnak, a „megoldás” pusztán a gyerekek kiemelése.
A hősök is elbuknak
Az előadás kíméletlenül tükröt tart, hogy mi is hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, amikor az utcán ilyen embereket látunk. „Nekem is nehéz gondolat, miért kell bántania a gyerekét – vetette közbe Szegedi Tamás –, de tudtam azzal menni, hogy ez ilyen értelemben egy klasszikus görög tragédia, ahol a hősök is elbuknak. És az ember lehet akármilyen jó, a Reverendással szólva, az ördög mindenkinek ott van a háta mögött, és néha megfogja a kezét.” „Tényleg létezik, hogy a körülmények áldozata lesz valaki, főleg, ha ilyen hátrányos helyzetű, és nagyon keményen kell lavíroznia az élet mocsarában, hogy ne őrüljön bele az örökös kihívásokba, hogyan lesz kaja, miből tudja előteremteni” – hangsúlyozta Balogh Orsolya a történet összetettségét.
Arról is vitáztunk, milyenek a hatalmi viszonyok, amelyekben Eszter próbál túlélni, mennyire várja a többi embertől a jót, tetten érhető-e még cselekvési szabadság az életében. Talán a csábítás pillanataiban, amikor a férfiak megőrülnek érte, talán akkor, amikor a Reverendást „megzsarolja”, hogy leleplezi a hívek előtt – találgattunk.
„Mintha az anyanyelvünkön nem is lennének szavaink, kifejezéseink arra, hogy együttérzően keressük ennek a karakternek az útját. Mi lenne, amit használhatnánk az előítéleteink helyett?”
– tette fel a kérdést a rendező. „A jóhiszeműség, hogy róla is a jót feltételezzük, és nem egyből hibáztatjuk” – felelte Balogh Orsolya. Valaki felvetette, hogy ez már nyomorpornó – „a pornó az, amit nem kéne látnunk, de látjuk. Minden pornó, ami nem emberi szemnek való” – erősítette meg Natália.
Végül csaknem egy órán át beszélgettünk, már ebből világossá vált, hogy érdemes volt idehozni ezt a darabot. „Parks nem picizik. Olyan mint egy Csehov, csak kicsit durvább, könyökösebb. Gyere színházba, szörnyű, és csak még szörnyűbb lesz!” – ironizált a rendező, amin már mindenki nevetett. Bár küzdöttünk az előadással, ki jobban, ki kevésbé bevonódva, a legtöbben mégis egyetértettünk, hogy a legjobb az olyan színház, ahol tudunk együtt lélegezni és -érezni, közösen (újra)építve az emberekbe vetett hitet.
