- Művészek, akik megjárták a poklot

Kakastollas csendőr, szuronyos puskával felügyeli, hogy egy férfi bepakoljon a bőröndjébe. Minden holmija a földön, a bőrönd a földön. Kinyílhatott, és kiborult minden. A jelenetnek közönsége van, férfiak, fejkendős asszonyok. Van, aki egy kőkerítés mögül leselkedik. – Minek ez már magának? – mutat egy bámészkodó a földön fekvő cipőkre. Úgy látszik, nem akart várni pár napot azzal, hogy kérvényezzen magának „zsidócipőket”. A következő képen négy férfi kajánul nézi, ahogy az ötödik egy szégyenkező asszony szoknyája alá nyúl. – No, no! Még itt is megnézzük, nincs-e valami? – mondják a daliák. Hüvelyi motozás, nem mindenkinek jó szórakozás. Majd jönnek a túlzsúfolt vagonok, a szomjúság – és ez még csak a pokol tornáca.

Holló Imre 34 rajzon örökítette meg – később In hoc signo (Ebben a jelben) címet kapó albumában –, min ment keresztül a gettóba zárásától Aschwitzba deportálásáig, majd a dörnhaui altáborban megélt pokoli hétköznapokig, ahol „a halál mind megszokottabb lett”. (Fogolytársa, Erdélyi Lajos fotóművész 1998-ban „Palackposta” az utókornak címmel adta ki sokszorosított albumban e rajzokat, a Balassi Kiadó gondozásában.) Holló Imrét 1916-ban, tizennyolc évesen sorozták be az első világháború idején, megjárta az orosz hadifogságot. A spanyolországi polgárháború utáni kivégzésekről készített rajzsorozatot, és a dörnhaui tábor mindennapjairól. A jeleneteket tenyérbe rejtett papírdarabokon skiccelte fel, úgynevezett tenyérrajzokon, majd azokat a dörnhaui szőnyeggyár termékeit reklámozó kartonok hátoldalára rajzolta fel. Holló Imre és rabtársai együtt rejtették el ezeket a rajzokat a barakk fapadlója alatt. Nem volt hivatásos művész, fogorvos volt, mégis, a Magyar Nemzeti Galéria Így történt című kiállításán az ő rajzsorozata az, amely után percekig nem tud megszólalni az ember.

„Nem könnyű emlékkiállítást készíteni. Pár évtizede szinte hagyománnyá vált, hogy a holokauszt kerek évfordulóin emlékkiállításokkal emlékezik Magyarország, a magyarországi kulturális intézmények. Ez a kiállítás abban tér el talán egy kicsit az eddigiektől, hogy nem reflexiókat mutat be, nem a képzőművészet szimbolikus nyelvén közelit a magyarországi holokauszthoz, hanem a szemtanúk emlékezetével” – mondta el a tárlat sajtóbejárásán Farkas Zsófia művészettörténész, a kiállítás kurátora. „Az itt látható művek nagy része 1944 és 1947 között készült. Miért fontos ez? Nagyon sokáig, amikor a magyarországi képzőművészet történetét vizsgáltuk a holokauszt emlékezete kapcsán, azt tapasztalhattuk, hogy akár a zsidó, akár a nem zsidó származású képzőművészekről van szó, csak sokkal később, bújtatottan és egy rejtettebb formában közelítettek a holokauszthoz. Ilyen  alkotó például Anna Margit, Országh Lili is. A magyarországi kultúrtörténetben ráadásul nagyon sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a holokausztot egy nagyon erős tabusító, elnémító, elfojtó közbeszéd jellemezte Magyarországon. Mára kiderült, főleg az itt bemutatott művészek alkotásainak a napvilágra jöttével, hogy – ugyan a Kádár-korszakot valóban övezte egyfajta tabusítás, de – közvetlenül a felszabadulást követő éveket egy nagyon erős tanúságtételi szándék volt jellemző. Bebizonyosodott a számunkra: azok a képzőművészek, akik átélték a húszas évektől kezdve a háború felé rohanó Magyarország légkörét, megszenvedték a zsidótörvényeket – ahogy egyre inkább szorultak ki a közéletből, a kiállítási lehetőségekből, a megélhetésükből –, már azt az időszakot is dokumentálták.”

A képzőművészek – olyan kvalitásos alkotók is, mint Gedő Ilka, Kádár Béla, Bálint Endre, Kádár György – akkor sem felejtették el, hogy képzőművészek, amikor bujkálniuk kellett, amikor rengeteg trauma érte őket. Itt csak mintegy 30 képzőművész munkái fértek fel a falakra, de jóval többen voltak. „Volt lélekjelenlétük, hogy a gettó mindennapjait lerajzolták. Volt, aki a koncentrációs táborban, a papírlapokat rejtegetve rajzolt. Voltak, akik a munkaszolgálatban is egymást lerajzolva örökítették meg a mindennapokat. Ez a tanúságtételi szándék fontos lélekjelenlétről tesz tanúbizonyságot, ami előtt fejet kell hajtanunk” – folytatta Farkas Zsófia. „A felszabadulás után pedig ezeket az albumokat sokszorosított grafikai mappákban terjesztették a művészek. Egyfajta dokumentarista düh lett úrrá a művészeken. Az albumokat előszavakkal kísérték, és minden esetben leírták, hogy bár ők keresztülmentek ezeken az élményeken, nem tudják, fel fogják-e tudni dolgozni ezeket a tapasztalatokat, de nagyon fontosnak tartják, hogy az egész világ tudja, hogy mi történt velük, és hogy ez többet ne történhessen meg. Nem egy művész angolul, németül, franciául, héberül vagy akár oroszul is megírta az előszót, hogy a világ összes pontjára eljussanak ezek az albumok. Tulajdonképpen a világ rendelkezésére bocsátották a saját vizuális vádiratukat” – vélte a kurátor.

A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Baán László úgy fogalmazott: „Nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött a magyar történelem egyik legtragikusabb és legszégyenteljesebb időszakra, a magyar zsidóság gettóba zárása. Másfél hónapra rá elindultak a vonatok Auschwitz felé, több százezer magyar zsidó honfitársunkat vittek vágóhídra, és több százezren meg is haltak. Voltak, akiket a vonatból kilépve azonnal a gázkamrákba küldtek, és a szörnyűségnek több mint félmillió magyar zsidó áldozat. A Magyar Nemzeti Galéria ezzel kiállítással hajt fejet az áldozatok emléke előtt. Döntően a túlélők rajzait láthatjuk itt, de vannak áldozatok is az alkotók között. Nagyon remélem, hogy nagyon sokan el fognak jönni. Van egy mondás: aki elfelejti a történelmet, annak tanulságait, ara ítéltetik, hogy újra megélje azt. De ezt sem mi nem élhetjük újra, sem a gyerekeink.”