A holokauszt zeneszerző és muzsikus áldozatairól szóló programsorozat első alkalmával március 20-án A magyar zenei élet és áldozatai a Vészkorszakban címmel beszélgetett Bársony Péter brácsaművész és Mácsai János zenetörténész. Április 16. 2001 óta a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapja, mivel 1944-ben ezen a napon kezdődött meg a gettósítás Északkelet-Magyarországon és Kárpátalján. Az első gettókat a következő településeken hozták létre: Beregszász, Felsővisó, Huszt, Kassa, Kisvárda, Máramarossziget, Mátészalka, Munkács, Nagyszőllős, Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Técső, Ungvár.
Bársony Pétert, Liszt Ferenc-díjas brácsaművészt, a Kunstuniversität Graz egyetemi tanárát, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docensét először arról kérdeztem, hogyan jutott eszébe, hogy előadóművész létére egy ilyen zenetörténeti témában vállalkozzon doktori értekezés megírására, amely 2010-ben készült el.
“2007-ben a Hungarotonnál készítettem egy lemezt a még a háború kezdete előtt Izraelbe emigrált Pártos Ödön addig még felvételen sehol meg nem jelent műveiből. Akkor megszerveztem azt is, hogy egy emléktábla kerüljön egykori lakóházára. Batta András, aki abban az időben a Zeneakadémia rektora volt, pártolta ezt, és megkeresett az ötlettel, hogy elfeledett korabeli zsidó zeneszerzők műveiből kellene hangversenyt rendezni. Viszont nem tudtuk, kik lehetnek ők. Ekkor összeültünk, ő, Mácsai János és én: kiderült, jelentős számú zeneszerző tűnt el, halt meg a vészkorszakban, műveik lappanganak, csak kéziratban léteznek, nagyon keveset nyomtattak kik közülük. Mindenesetre az első körben végzett kutatás eredménye egy sikeres műsor lett, és úgy gondoltam ezt a munkát tovább kellene folytatni, szeretnék a műveknek utánamenni” - kezdte magyarázatát Bársony Péter.
Ez a terület fehér folt volt a magyar zenetörténetben, egy-két cikk, rövidebb tanulmány kivételével nem volt kutatások tárgya. Ennek az is az oka lehetett, hogy nem csak maguk a zeneszerzők haltak meg a vészkorszak éveiben, hanem sok esetben családtagjaik, azok a barátaik, ismerőseik is, akik őrizhették volna emléküket, ápolhatták volna életművüket.
Azok a zenészek, akiket elpusztítottak nem csak zeneszerzők voltak, hanem előadók, tanárok is, utánuk még kevesebb, az életművüket őrző dokumentum maradhatott fenn. Az ő nyomaikat hogyan lehetett felfedezni? - érdeklődtünk. “Az idősebbek koruk miatt nem kaptak hangfelvételi lehetőséget, a fiatalabbak még nem végeztek az akadémián, vagy a törvények miatt fel sem vették őket, ráadásul a negyvenes években már zsidó művészek nem szerepelhettek lemez-vagy filmfelvételeken, tehát utánuk nem sok dokumentum maradt, de egy-két zeneszerző műve a harmincas években még megjelent. Több, mint huszonöt komponistáról beszélünk, nem maradt fenn mindegyiküktől nyomtatásban vagy kéziratban alkotás. A családoknál, könyvtárakban, archívumokban fellelt kottákból összeállítottam egy pillanatnyi állapotot tükröző anyagot, de egy-két darab azért még nyilván előkerülhet. A huszonnegyedik órában kezdtem el a gyűjtést, még tudtam találkozni olyanokkal, akik nagyon fiatalon, de részt vettek az akkori zenei életben, és ismerhettek olyan művészeket, akik beletartoztak kutatásom körébe, de ma már közülük sem élnek sokan. Büszke vagyok rá, és szerencse, hogy írásom megjelent Randolph L. Braham világhírű holokausztkutató válogatott tanulmánygyűjteményében, ennek eredményeképp mind a mai napig bukkanak fel új nevek. Kibővült az anyag, a Covid-járvány időszakát kutatással is töltöttem, ezalatt többek között a nyilas és szélsőjobboldali sajtó zenei cikkeit dolgoztam fel, ami egy újabb mű alapja lehet, dehát koncertezek, tanítok, kevés idő jut az írásra” - mesélt tovább a brácsaművész.
A korabeli háborús Európa szemszögéből nézve Magyarországon speciális volt a helyzet, hiszen 1942-43-tól a németek által megszállt területeken a zsidóknak a kulturális életben való részvételéről már nem lehet beszélni. Budapesten azonban, 1944. március 19-ig, a német megszállás kezdetéig a zsidó zenészek igaz ugyan, hogy csak egy szubkulturális rendszerben, de működtetni tudtak egyfajta kulturális életet. Valamilyen módon, névlegesen megtűrve, zenekarokban is alkalmaztak zsidó muzsikusokat, bár nehéz volt megélniük. És 1942-től már a munkaszolgálat is életveszélyt jelentett számukra. Mindezzel együtt, hogy 1944-ig tudhattak dolgozni, élni, egyedülálló volt Európában. “Néhány dolgot már felülbíráltam a dolgozatom óta, ahol azt írtam, ebben gyakorlatilag az egész magyar zenésztársadalom segítségükre volt, de azt gondolom, alapvetően pozitív volt a légkör. Zathureczky Ede, a Zeneakadémia igazgatója, vagy Kodály ténylegesen is kiállt az üldözött muzsikusok mellett, és lehet mondani, hogy a zenészek túlnyomó része összetartott” - mutatott rá Bársony Péter. 1944-ben március 19-én még nem kezdődtek el a deportálások, de a földalattinak nevezhető zsidó kulturális egyesület, az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) aznapi előadását már betiltották, és ezután már a férfiaknak a munkaszolgálat következett, a zenei élet a négy fal közé szorult.
“Miután a dolgozatom megjelent, a Hungaroton felkért arra, hogy szerkesszek lemezt a legjobb zeneszerzők műveiből, Kuti Sándort, Vándor Sándort, Weiner Lászlót és Justus Györgyöt választottam, ismertebbnek mondható nevek műveit. Ez szintén újdonság volt, mert tőlük sem jelent még meg semmilyen felvétel. Most Kirschner Péter, a MAZSIKE elnöke keresett meg azzal, hogy az évforduló alkalmával rendezhetnénk koncertsorozatot is ezekből a művekből, de az is a tervek között szerepel, hogy az elhurcolt zenészek kapjanak emlékművet valahol a Zeneakadémia közelében. A tárgyalások, úgy tudom már folynak” - tudtuk meg végül Bársony Pétertől.
