- A magyar vidék nincs elragadtatva, két héttel bemutató után a székek 90 százaléka üres a Rákay-féle Most vagy soha! pécsi vetítésein

Soha ilyen jó magyar filmet nem láttam! – ez a mondat szakadt ki Ecet Istvánból, amikor az elegáns öltönyű férfit és feleségét a pécsi pláza mozijából kijövet arról kérdeztem, tetszett-e nekik az 1848-as forradalomnak emléket állító film, a Most vagy soha! További faggatásomra a férfi – felesége egyetértésével – így folytatta: – Jó a sztori, kiválóak a színészek, szép a zene, hatásosak az effektusok.

Később megtudtam, hogy a két gyermeket nevelő pár a pécsi egyetem egészségtudományi karán diplomázott, István 29 éves és gyógytornász, felesége pedig egészségfejlesztő. A férfi elárulta, hogy eddig a magyar filmek közül az Üvegtigris és a Legényanya volt a kedvence. Megjegyeztem, hogy azok nagyon más filmek, szélsőséges humorú komédiák, így kicsit meglepő, hogy ennyire „bejött” neki ez a magát történelmi kalandfilmként meghatározó, mosolytalan dráma. István rábólintott, aztán megismételte, hogy ez volt élete magyar filmje, s talán azért is hatott rá, mert ő egy konzervatív nézetű, mélyen hívő ember.

A kormány széles körben ismert médiaszemélyisége, Rákay Philip által megálmodott film közönségét a pécsi plázában szólítottam meg, három napon át. Tíz előadás után összesen három tucat nézőt állítottam meg a kijáratnál, volt, aki pár szóval válaszolt, s volt, aki negyedórán keresztül beszélgetett velem. A nevüket kevesen adták a cikkhez, bár általában bemutatkoztak a válaszadók, és engedték, hogy rögtönzött gondolataikat felvegyem a mobiltelefonommal. A kérdezettek túlnyomó többsége diplomás volt, fizikai munkából élő egy se akadt a megszólítottak között. A március 15-i bemutató hetében a 216 nézőt befogadó terem gyakran csaknem megtelt –tudtam meg a pláza dolgozóitól, április elején viszont délelőtt és délután 10-15, este 20-25 jegy fogyott el egy-egy vetítésre. Aki viszont megnézte a filmet, szinte kivétel nélkül elégedett volt.

– Nem voltak üresjáratok, izgultam, és a jeleneteket sokszor meg kell könnyezni – foglalta össze benyomásait Mohácsi Zoltán. A műszaki tanárként dolgozó középkorú férfi tanítónőként szolgáló feleségével és tizenéves lányával közösen nézte meg a filmet, s utóbbiak is erősítették a családfő szavait.

De ezúttal is évezettel nézte. Amiképp az unokák is: Alizt az fogta meg, hogy a színészek úgy játszottak, mintha a mai korban élő fiatalok lennének, Bencét a szereplők hazaszeretete sodorta magával.

– Azért hoztam el őket, mert szeretném, hogy jobban megismerjék a történelmünket – mondta Gabriella, majd gyorsan hozzátette: –, bár ez a film egy kicsit elrugaszkodik a tényektől, azonban a forradalmi napok hangulatát visszaadja.

Gabriellával megosztottam, hogy az általam kérdezett nézők nem titkolták, hogy kormánypártiak, mire ő rávágta: – Én is abszolút az vagyok! – Nem zavarja a film szinte csakis a kormánypártiakat csalja be a moziba? Hogy 1848 és Petőfi sem lehet már valamiféle nemzeti minimum. – Megszoktam, nálunk már ez van. Nem lehet középen állni, és mindenki az alapján választ tévét, filmet, könyvet, színészt, melyik oldalhoz tartozik. A politikai témákat a mi családunkban sem lehet érinteni, mert azonnal kitörne nálunk a háború.

Egy nyugdíjaskorú, de még aktív, magát kormánypártinak valló háziorvosnő is 10 éves unokájával jött el a moziba, s őket is megfogta a film:

– kezdte a doktornő, aztán váltott: – De engem azért zavar benne az a sok akció, nekem ez blődség, ezt meg kell hagyni Hollywoodnak, ők ebben jobbak. Igaz, én mindig csak a művészfilmeket szerettem. De még ennél is jobban zavar, hogy még ez a film is ennyire megosztja az országot. Hogy azért kell szeretni vagy utálni mert a Rákay csinálta! Ez őrület! Az egész ország megőrült.

– Talán azért is van ez, mert ez a film egyedül több állami támogatást kapott, mint azok, amelyeket nem a kormányhoz közel álló producerek készítettek az elmúlt tíz évben.

– Lehet. De ez is őrület, ha így van. Ők miért nem kapnak? Ezt soha, a büdös életbe’ meg nem fogom érteni!

A plázában nézelődőket is kérdeztem arról, hogy látták-e már a filmet vagy tervezik-e, hogy megnézik.  – Még csak az kéne! – utasított el nevetve egy egyetemista, aki Balázsként mutatkozott be. – Ez nem mozi, hanem fideszes filmklub, efféle helyekre nem járok.

– A kormányoldal ajnározza, az ellenzék meg fikázza ezt a filmet, ezért úgy érzem, hogy már nem is lehet előítéletmentesen megnézni, és inkább el se megyek rá – összegezte elzárkózásának okait Ákos, a 33 éves grafikus. Felesége, a bölcsődében dolgozó Anita elmenne a filmre, de egyedül aligha teszi meg, esetleg majd megnézi a tévében.

– Az akciófilmeket szeretem, ezért nem nézem meg – mondta egy 17 éves kaposvári gimnazista, aki képzőművésznek tanul. – Az iskolában ajánlották, de senki se akar elmenni, talán azért is mert ajánlották – tette hozzá barátnője, aki harmadikos az egyik pécsi középiskolában, és táncos szeretne lenni.

– Gyűlölöm ezt a kormányt, és Rákay Philip az ő milliárdokkal kitömött propagandistájuk, de minősíthetném őt ezerszer durvábban is – morogta egy 31 éves vállalkozó, Tamás.

Összesen két olyan nézővel találkoztam, akik megnézték a filmet, noha ellenzékinek vallották magukat. A két középkorú hölgy nem mutatkozott be, illetve egyikük viccesen Szendrey Júliaként nyújtott kezet.

– Csak azért jöttünk, hogy 6,1 milliárd állami pénzből milyen filmet lehet csinálni – mondta „Júlia”. – Hát, nem valami nagy szám.

– Mi vele a baj? – löktem tovább a szót.

– Minden.

Hiába próbáltam konkrétabb kritikára ösztönözni a duót, csak azt ismételgették, hogy nekik nem tetszett a film, és nem ért meg ennyi pénzt.

Az is előfordult, hogy a film rajongói menekültek el a kérdésektől.

Fia próbálta jobb belátásra bírni, de ő fejét rázva elindult. Aztán hirtelen megállt:

– Jegyezze meg: én magyar vagyok, és nekem fontos a múltunk és Petőfi, de ezt a maga úgy se értheti! És nem vagyunk buta falusiak, mint ahogy maguk hirdetik a fideszesekről, mindketten diplomás értelmiségiek vagyunk!

A mondat végén – választ nem várva – otthagyott. Egy nyugdíjas óvónő is felső fokon beszélt a filmről: – Nekem nagyon tetszett, izgalmas volt és megrázóan szép, sokszor elsírtam magam, nem értem, hogy a kritika miért fanyalog.

Az asszonnyal együtt nézte a filmet két lánya, egyikük szintén óvónő, a másik lány az önkormányzatnál dolgozik, s ők is hasonlóan értékeltek. Megkérdeztem tőlük, hogy a márciusi ifjaknak mi volt a legvisszatérőbb követelése a filmben. – A szabadság – felelte az anya. – És a sajtószabadság – tettem hozzá. – Maguk szerint Magyarországon ma van sajtószabadság? A három asszony összenézett, az anya már válaszolt volna, ám az önkormányzatnál dolgozó lány felcsattant: – Na, nem, ebbe nem megyünk bele! – Ez már politika, erről ne kérdezzen! – helyeselt az óvónő, és a lányok magukkal sodorták anyjukat.

A „van-e nálunk sajtószabadság?” kérdéssel hoztam zavarba azt a hosszúhetényi házaspárt is, aki három tinédzser fiával nézte meg a filmet. – Szerintem van sajtószabadság – vélte némiképp elbizonytalanodva a mérnök végzettségű férfi. – A közmédiában megszólalhat az a szakember vagy ellenzéki politikus, aki kritizálja a kormányt? – Meg – vélte az orvos feleség. – Az m1 híradójában és a Kossuth krónikájában? – Van ellenzéki sajtó, ott elmondhatják – bólintott rá a feleség. – A tévék és rádiók szinte 100 százaléka a kormány kezében van, az ellenzéki és független sajtó esélytelen velük szemben.

– Vannak internetes oldalak, ott sok az ellenzéki vélemény – ragaszkodott igazához az asszony. – Aki akar, az tud tájékozódni.

Egy négygyermekes kozármislenyi házaspár 14 évi svédországi élet után  ugyancsak azzal védte meg a közmédia ellenzéket kirekesztő gyakorlatát, hogy vannak lapok, ahol szabadon elmondhatja a magáét az ellenzék. Az 51 éves férfi elköszönéskor így fogalmazott:

– Minden országban elsősorban a kormány véleményét közvetíti a közmédia. – A rendszerváltáskor még másképp volt ez – vitáztam vele –, ám mostanra kiderült, hogy hiába harcoltak a sajtószabadságért a negyvennyolcasok. – Nem hiába harcoltak, de az egy idealizált elvárás, hogy mindenki véleménye jelenjen meg a közmédiában. Az elérhetetlen.