- Idegőrlő felzárkózás - Az utódok sorsáról a Kovács ikrekkel

A drámák mellett eddig csupán rövidebb prózai műfajokban alkottak. Másfajta közös munkát igényelt az első regényük megírása, mint amihez hozzászoktak?

Kovács Viktor: Bár voltak régóta dédelgetett terveink, nem élt bennünk koncepciózusan, hogy nekünk most mindenképpen regényt kell írnunk. Terjedelemtől függetlenül, először megszületik egy ötlet a fejünkben, aztán a műfaji kereteket mindig az adott terv határozza meg. A Lesz majd minden esetében rögtön biztosak voltunk benne, hogy próza lesz. Elsősorban azért, mert úgy éreztük, arról a miliőről szeretnénk részletesen, belülről, nem a kívülálló pozíciójából írni, ahonnan mi érkeztünk. A dráma műnemi keretei ezt nem teszik teljes mértékben lehetővé.

Kovács Dominik: Ebben a közösségben, amit a regényben megírtunk, mi is jelen vagyunk, ott vagyunk a szereplőkben. Volt egy olyan már-már félelem is bennünk, hogy ennek soha nem lesz vége, csak írta és írta magát a történet. Ezzel a hosszal most találkoztunk először, eddig a drámákon kívül elsősorban novellákat írtunk. Bár be kell vallanom, 15 éves korunkban megpróbálkoztunk a regényírással, és érdekes módon már abban a szövegben is voltak hasonló témafelvetések, de azt kell mondanom, hogy nem volt egy jól sikerült alkotás, az akkori életkorunk sajátosságainak minden gyengeségét magán viselte, de örültünk, hogy azt a száz oldalt meg tudtuk írni, iskolának jó volt.

Ezek szerint a Lesz majd minden egy nagyon személyes történet, már ami a környezetet, a miliőt illeti. A felölelt évtizedek alatt rengeteg emberi sorsot ismerünk meg. Elképzelhető, hogy Simontornya környékén hasonló felzúdulás lesz, mint Grecsó Krisztián első novelláskötetének megjelenésekor Szegváron? Lehetnek, akik magukra vagy az őseikre ismernek?

K. V.: Ez valószínűleg nem fog bekövetkezni, bár kétségtelen, hogy a szereplők cselekményteréül szolgáló környezet, a Dél-Mezőföld a mi származási helyünk és az inspirációnk, innen származnak a néprajzi vagy éppen a mezőgazdasági ismereteink is. Egy nagyon történetszerető, a családi emlékezetben régmúltra visszatekintő környezetből jövünk. Kiskorunkban sok időt töltöttünk a dédnagymamánk és a nagyszüleink mellett, akik rengeteget meséltek a saját őseikről. Az üknagymamáinkat például a lánykori nevükön emlegettük otthon, nem tiszteletlenségből, hanem mert annyira szeretetteli, közeli kapcsolatunk volt a nem élő családtagjainkkal is. A ’48-as harcok után várfogságba eső szépnagypapánk, a gyerekkorában porcelánbabával játszó dédnagymama vagy az éjszakánként a petróleum fényénél a gyerekeinek Dumas regényeit olvasó üknagymama számunkra mind szinte élő alakok voltak. A regényben megjelenő szereplők sorsában természetesen sok-sok történet és a fantáziánk keveredik, a főszereplő Balogh Simonnak vagy a feleségének, Zsófinak nincs élő modellje, nem találjuk meg őket a múltban. De az igaz, hogy nagyon hatásos képeket kaptunk a családi történetekből, és ez a halottakkal való aktív kapcsolat jelenik meg a regényben metaforikusan a „kikísérés” motívumában.

A regény helyszínéül szolgáló fiktív faluban, Égetthalmon ugyanis a halottak évente egyszer visszajárnak, de ha kedvük tartja, akár tovább is maradnak, esznek-isznak, sőt van olyan is, aki a visszatérések alkalmával gyerekeket nemz. Milyen gyökerei vannak ennek a fontos történetszálnak?

K. D.: Cecén, ahol a hétvégéket töltöttük a nagyszüleinknél, még ma is él a kikísérés szokása, természetesen nem úgy, ahogy a regényünkben megjelenik. Valójában arról van szó, hogy az elhalálozást követően a rokonok, a barátok és az utcabeliek elkísérik az elhunytat a temetőig, régen ez lovas kocsival, a mi gyerekkorunkban már autóval történt. A másik ma is élő hagyomány a virrasztás, a temetésig minden este összegyűlnek az elhunyt szerettei, és a közös történetek felidézésével, az együttlét erejével próbálják vigasztalni egymást. Minden fájdalmával együtt megható tapasztalat, hogy milyen történetek maradnak meg egy emberről. Ezeket a rítusokat egészítette ki a fantáziánk Nemes Aradi Erzsébet Gizellának, Égetthalom alapító anyjának az ünnepévé, amelynek során visszajárnak a holtak.

Ennek a fantáziának köszönhető, hogy a regény a mágikus realizmus idehaza is fontos elődöket és kortársakat sorakoztató hagyományába is illeszkedik. Tudatos a húzás ehhez az irányzathoz?

K. V.: Ez nem volt tudatos döntés a részünkről, szinte akaratlanul alakult így. Ezek a mágikus realista vonások a regényben mindig valamit szimbolizálnak: a halottak visszajárása lényegében a múlttal való kapcsolattartást, az azzal való állandó vitatkozást, a történeti látásmódot. Ez nem csak a pátoszról és a kultuszteremtésről szól, sőt gyakran az igazság megvitatása áll ezeknek a szertartásoknak, ünnepeknek a középpontjában. Szerintem ezt mi is minden nap elvégezzük a magunk egyszemélyes múltjával kapcsolatosan.

Látszólag nagyon könnyedén, gördülékenyen használják a regényben a korabeli paraszti nyelvezetet. Igényelt ez pluszkutatást, hogy sikerült ezt ennyire természetessé tenni?

K. D.: Ennek a nyelvezetnek a használata is ösztönös folyamat volt, a történet ezen a hangon szólalt meg. Ebben nőttünk föl, emlékeztünk az idősebb hozzátartozóink szófordulataira, a dédnagyanyánkkal folytatott párbeszédekre, a jellemző mondatstruktúrákra. Ahogy a regény története kialakult, és hozzáláttunk a megírásának, ezt a nyelvet használtuk már egymás között is.

És honnan jön ez a rengeteg mezőgazdasági tudás, amit Balogh Simon életútján keresztül az olvasó is megismer?

K. V.: Azt is szinte mind a nagyszüleink mellett sajátítottuk el Cecén, a paprika- és a dinnyetermesztés határozta meg ezt a vidéket, ahol a nagyszüleink is kistermelői életmódot folytattak. Gyerekként mindenbe beleláthattunk, és alig vártuk, hogy valamiben részt is vehessünk. Nem véletlen, hogy Balogh Simon a paprikatermesztésben ér el sikereket, én a mai napig emlékszem, ahogyan október végén a kinti konyhában a kályha mellett szárad a paprika. Emlékszem az illatára, és ahogyan a töréskor felszáll az a piros por. A mai napig kedves ételünk a paprikás kalács, aminek az íze is itt van a számban.

K. D.: Hatalmas sikerélmény volt, hogy mi is kivehettük a részünket a munkákból. Az apró ujjainkkal úgy tudtuk a dinnyemagot a tápkockába helyezni, hogy azok keltek ki először a fóliasátorban. A titok nyitja annyi volt, hogy kicsi volt a kezünk, és ezért csúcsával lefelé tudtuk a magot elhelyezni, és így gyorsabban tudtak kibújni, de a nagyszüleink nagyon büszkék voltak ránk. De persze vannak olyan mezőgazdaság folyamatok a regényben, amit életkorunknál fogva mi már nem láthattunk, mint például a kézi aratás, a masinázás, a cséplés. A nagyapánk gazdasága a mi gyerekkorunkban már gépesített volt, de ő még emlékszik a saját gyerekkorából, hogy mit hogyan csináltak, és hozzá az írás során bármikor fordulhattunk.

Balogh Simon személyiségének egyik legfontosabb eleme a fejlődésre való folyamatos törekvés, az újdonságok nyughatatlan keresése.

K. V.: Ahogy visszatérően írjuk a regényben, „az ember gyereke spórul, törekszik, spórul, törekszik, spórul, törekszik, amíg csak bele nem vénül ebbe, ki nem hullik a haja meg a foga”, de mindeközben fejlődik is. Balogh Simon egy századfordulós figura, az 1880-as években születik, és a regény a ’30-as évek végén fejeződik be. Éppen a technikai fejlődés, az innováció korában él, és teli van ambícióval. A fő törekvése, hogy jobbá tegye nemcsak a saját, hanem az utódai sorsát is. Egy rang és megbecsültség nélküli környezetből érkezve tulajdonképpen első nemzedékiként próbál egzisztenciát teremteni, próbál gramofont, tornácos keresztházat, zongorát, iskolát adni a gyerekeinek. Ez egy olyan vállalás, ami a kor szigorúan rétegzett társadalmában nagyon nagy kihívást jelent, mondhatni embertelen elvárást támaszt magával szemben. Ő végig jót akar, mást akar, mint ami őt meghatározta, de ezek az ambíciók elvakítják, szűk látókörűvé teszik.

K. D.: Ennek a kudarc- és sérüléstörténetnek, ami a családjukban több generáción keresztül végbemegy, része az is, hogy a fiktív Égetthalom községen kívüli társadalomban – ahová Balogh Simon a lányát, Nusit szánja, ahol iskoláztatja – kívülállónak érzik magukat, és a kor korlátainál fogva nem tudnak olyan lélektani hátteret, lelki segítséget nyújtani, ami felvértezné a következő generációt ezzel szemben.

A transzgenerációs traumák, az „örökölt sors” az utóbbi időben nagyon népszerű kérdések, és a regény nem kis mértékben erről szól. Ez az, ami igazán maivá teszi a történetet önök szerint?

K. V.: Minket is nagyon foglalkoztat ez a kérdés, már csak a saját születésünk körülményei miatt is. Édesanyánk, amikor minket várt, veszélyeztetett terhesként hónapokra egy kórházi szobába kényszerült 100-120 kilométerre a családjától. Biztos, hogy az a fajta honvágy, az a fajta kötődési konfliktus, amit akkor ő átélt, bennünket is befolyásolt, és köze van ahhoz, hogy egészen kis korunktól fogva kirívóan nagy mértékben érdekelt minket az előttünk járó generációk élete, történetei. De ami szerintem a leginkább összeköti a mával a történetet, az a két korszak azonossága, hogy most is egy technikai értelemben rendkívül dinamikusan fejlődő világban élünk, ahol nagyon naprakésznek kell lenni, hogy alkalmazkodni tudjunk a kor elvárásaihoz. Balogh Simon is örökösen ezzel küzd: hogy vajon meddig tud az ember ehhez felzárkózni. Mikor őrli fel végül az idegrendszerét, és kiket vonhat még be ebbe a felzárkózásba? Biztos az tesz-e jót a gyerekének, hogy valami olyat akar adni neki, ami az ő életéből hiányzott, és nincs róla tapasztalata?

K. D.: Egyébként a politikai változásokra is érvényes az, amit Viktor a technológiai változásokról mond. Akkoriban a hosszú-hosszú stagnáló helyzeteket olykor egy ilyen villámszerű változás megingatta, és az akkori embereknek felkészültnek kellett lenniük, hogy hirtelen egy más világ köszönthet rájuk. Bár a regény cselekményidejének nem része, de a kiegyezés egy olyan váratlan fordulat volt, amelynek a társadalmi mobilitásra gyakorolt hatásai nagyon is megjelennek a regényben, nem is beszélve az első világháború, a rekvirálások, az emberáldozatok traumájáról. Elkezdett megváltozni a társadalom, de egymás mellett éltek a korábbi hagyományok és az új típusú életforma. Egy súlyosan sérült társadalom kereste akkor a válaszokat. De az is fontos, hogy meg akartuk mutatni: az apai ambíció, a sok erőfeszítés, ami később akár sikertelenségként, kudarcként könyvelődhet el, végül mégsem a semmibe hullik, nem hiábavaló. Simon fiának, Gyurinak a gondolkodásában már megvan az a belső harmónia és megtartó erő, ami egyfajta lágy, dinamikus szeretetteliségben nyilvánul meg a regényben megjelenített legfiatalabb generáció felé.