- Kocsis Gergely: A varjúszellem (részlet)

Új volt a vasútállomás, még be sem fejezték teljesen, állványok takarták a főhomlokzatot, ahogy Adler lelépett a vonat csúszós fémlépcsőjéről. A nagy háborúban omolhatott le az előző, de az épület már az újraépítése közben is várta a városba érkezőket. Egy öreg vasúti szolga foghíjas cirokseprűvel söpörte a jeget a peronon, mögötte a nagy, fekete mozdony szusszanva, fújtatva várta, hogy indulhasson.
A váró épületéből kilépett egy férfi, minden fekete volt rajta: a haja, a pápaszeme, az egyszerű szabású kabátja, ahogy a hozzáillő pörge kalapja is. Alacsony, jelentéktelen alak volt, akire kétszer kell ránézni, hogy észrevegye az ember, de akkor sem emlékszik jól a vonásaira. Energikus léptekkel indult Adler felé, majd mikor már csak pár lépésre volt tőle, megbillentette kalapját.
– Adjon isten! Adler úrhoz van szerencsém?
– Adjon isten! Az volnék, Adler Vilmos – nyújtotta kézfogásra kezét a detektív.
– Rátkai Dezsőnek hívnak, a méltóságos Borsay polgármester úr titkára vagyok – rázta meg a férfi finom, nőies kézfogással a detektív hatalmas tenyerét. – Csak ez az egy csomagja van?
– A magamfajta ember könnyen utazik – válaszolta Adler, miközben a másik férfit tanulmányozta. Ideges vibrálás vette körül az alacsony titkárt, ahogy a szemüvege mögül felnézett rá. – Csak néhány napig szándékozom maradni. Sosem kell ehhez több.
– Mihez? – kérdezte a másik megszeppenve.
– Hogy lezárjak egy ügyet – válaszolta nyugodtan Adler.
A titkár teste megrázkódott egy kissé. A detektív nehezen tudta eldönteni, hogy az idegesség vagy a hideg az oka, de mindenesetre a másik toporogni kezdett a peronon, majd megfordult, és fürge léptekkel elindult az állomás épülete felé.
– Jöjjön, ne fagyoskodjunk itt, vár ránk a kocsi. A városházán a főügyész csak négytől ér rá, mindenki nagyon elfoglalt, tudja, sok a dolog. Épül, fejlődik szeretett Karattyánunk – várta be a detektívet, majd arcán feszült mosollyal vezette át a frissen meszelt váró épületén keresztül.
– Találok majd telefont valahol? Háromóránként jelentést kell tennem Marinovich rendőrfőnök úrnak a fejleményekről. Kiemelt ügy, a sajtó is folyton érdeklődik, mióta megkapták azt a névtelen levelet, amelyben a városházát vádolják az ügy eltussolásával. – Adler hangja hideg volt, mint az utcákat borító jég.
– A városházán van készülék, majd üzenek a telefonos kisasszonynak, hogy álljon rendelkezésére. Azt elmagyarázná, kérem, hogy miért foglalkozik a budapesti rendőrkapitányság névtelen levelekkel? – kérdezte kimérten Rátkai.
– Csak teszem a dolgom, Vértesy államtitkár úr személyesen küldetett ide. – A titkár még gyorsabb tempóra kapcsolt, Adlernak meg kellett szaporáznia a lépteit.
A titkár egy díszes kocsira mutatott, amely az építkezés állványzata miatt csak arrébb tudott parkírozni. Beszálltak a fogatba, Adler hálásan húzott magára egyet a kikészített hímzett takarókból, mert a hideg még mindig harapott így február közepén.
A titkár is bebugyolálta magát.
A nap haloványan derengett az égbolton, mintha csak kötelességből sütne, de meleget nem adott. A lovak patái egyre gyorsuló ütemben kopogtak a macskakövön, ahogy nekiindultak.
A két férfi nem szólt egymáshoz egy ideig, végül Rátkai törte meg a csendet:
– Van már víz Pesten? Azt hallottam, komoly hiány volt arrafelé, talán az árvíz miatt.
– Most már sokkal jobb a helyzet, a hideg miatt már jó ideje apad a Duna. Nálam otthon mindig volt víz, talán csak Újpesten voltak gondok, de most már inkább az a baj, hogy elfagytak a vízcsövek. Mindig van valami, ami miatt aggódni lehet – válaszolta a detektív.
– Itt akkora volt a hideg a napokban, hogy jó néhány kút befagyott, lajtos kocsival hordtuk a vizet az embereknek. A méltóságos polgármester úr előrelátó ember, itt senki nem szenvedhet hiányt.
A detektív kelletlenül bólintott, majd mikor kikanyarodott a kocsi a főutcára, elismerően nézett a feldíszített házakra.
– Mi ez a sok szalag, díszítés az út mellett? – kérdezte, még szorosabbra húzva magán a takarót.
– A hétvégén lenne a városházi bál, illetve lett volna. Messze földön híres, talán maga is hallott róla. – A detektív bólintott. – Most már nem is tudom, hogy mi lesz, valószínűleg lefújjuk. Erzsó volt a főszervezője már évek óta. Rettenetes ez a dolog, ráadásul a mi békés városunkban!
– Sajnálom. Közel álltak egymáshoz?
– Kisgyermek kora óta ismertem – válaszolt csendesen ­Rátkai.
– Részvétem – Adler nézte a férfi elgyötört arcát, a semmibe bámuló tekintetét. Elővette a noteszét, és gyorsan feljegyezte, hogy utána kell néznie Rátkai és Erzsó kapcsolatának. Lapozgatta egy kicsit, majd az egyik oldalon megállt, és felnézett. – Nem kihallgatni akarom, félre ne értse, csak szeretném megtudni, volt-e az áldozatnak ellensége.
– Már hogyan lett volna, amikor egy csupa szív, gyönyörű teremtés volt! Mindenki odavolt érte! – fakadt ki Rátkai, majd mikor észrevette, hol van, megváltozott az arckifejezése, mintha maszkot öltött volna magára, és úgy tette hozzá: – Azt mondják, talán Miksa…
– Akit megfogtak? – kérdezte a detektív.
– Az – bólogatott kelletlenül Rátkai.
– Úgy olvastam a jelentésben, ő inkább a szeretője lehetett. – A detektív egy pillanatra sem vette le a szemét a titkárról. Rátkai kényelmetlenül fészkelődött, még a takaró is lecsúszott a derekáról, akkurátusan visszaigazította, és csak utána válaszolt csendesen:
– Ha maga mondja… Én nem vájkálok senki magánéletében, nem szokásom. Sosem vezet jóra.
– Csak ez állt a jelentésben – vonta meg a vállát Adler.
– Tudja, halottról jót vagy semmit – válaszolta a titkár, és nagyot sóhajtott, majd kinézett a kocsiból. Pár percig csak a kocsi kerekei csattogtak a jeges macskakövön, mert ahogy beértek a belvárosba, a szűk utcák felerősítették a zajt. A detektív a hallottakon gondolkodott, és Rátkai reakcióján. – Majd bemutatom mindenkinek, akinek érdemes, a városházán, csupa rendkívüli ember. Büszkék vagyunk arra, hogy igaz hazafi mind – emelte meg a hangját a titkár a zaj miatt.
Közben a fogat kifordult egy nagyobb, kör alakú térre, amelyet egy sárga, széles homlokzatú, eklektikus épület, a városháza uralt. A kocsis lefékezte a lovakat, egy hivatali szolga termett a fogat mellett, és szélesre tárta a kocsi ajtaját.
– Adjon isten, tekintetes uram! Vigyázzon kend, mer’ igen jeges sok helyütt, hiába verte csákánnyal egész nap Józsi, de három hete egyfolytában fagyik.
– Szóljék a mihasznának, hogy dolgozzon rendesen, mert különben mehet isten hírivel! – csattant rá Rátkai. Adler most hirtelen egy másik embert látott, valakit, akinek hatalma van ebben a városban.
– Igenis, tekintetes uram! – felelte az ősz bajuszú férfi ijedten, közben kalapját morzsolgatta a kezében. Kicsit meg is hajolt.
Felkaptattak együtt a széles, a fagytól itt-ott csillogó lépcsőn, egy másik szolga kitárta előttük a magas, barna kaput, és beléptek a márvánnyal borított előtérbe. Adler meglepetten nézett körül a főúri pompa láttán, nem erre számított, amikor Karattyánba küldték. Rengeteg adófizetői korona mehetett rá, mire a temérdek arany és márvány a dúlás után ismét a helyére került. Kifejezetten pazarlásnak tűnt ebben a háború utáni gazdasági helyzetben.
A titkár nekiindult a vörös szőnyeggel borított főlépcsőnek, kacsázva lépegetett fel kurta lábaival, Adler pár lépéssel lemaradva követte, a magas csarnok elnyelte a lépteik zaját. Rátkai megállt egy pillanatra, majd megigazította az egyik kandeláber talapzatán az aranyozott védőgyűrűt. Adler mosolyogva konstatálta a mozdulatot, a gondos gazda rendben tartja a portáját.
Mire felértek, a detektívből elfogyott a szusz, nem szeretett lépcsőzni, ha csak tehette, kerülte az olyan helyeket, ahova fel kellett másznia. Talán, de csak talán, ennek ahhoz is köze lehetett, hogy mostanában felszedett néhány kilót. De biztos amiatt gyöngyözött a homloka, hogy bejöttek a hidegről a meleg épületbe. Azt is észrevette, hogy a titkár megvető arccal hallgatja a fújtatását.
A lépcső tetején várta őket egy fehér szakállú, sujtásos mellényes, idősebb férfi kézelőben – drótkeretes pápaszeme a hosszú, vékony orrát még inkább megnyújtotta.
– Adjon isten, tekintetes uram! – köszöntötte Rátkait enyhén meghajolva. – Adjon isten a tekintetes detektív úrnak is!
– ’Napot! Mutasd meg, Tivadar, Adler úrnak, hova teheti le a kofferjét, és gondoskodj róla, hogy semmiben se szenvedjen hiányt! Négykor van találkozója a méltóságos Borovitz főügyész úrral, arra is figyelj! – Majd odafordult Adlerhez: – Elnézést kell kérnem, de rengeteg a teendő, ki sem látszom a munkából. Ha bármire szüksége van, Tivadar a rendelkezésére áll.
– Köszönöm szépen, megleszek. Ha beszélni akarok magával a későbbiekben, hogyan érhetem el?
A titkár arcán egy pillanatra aggodalom suhant át, majd kényszeredett mosollyal belekarolt a detektívbe, és úgy kísérte végig a folyosón.
– Ez az ügy kiemelt jelentőségű, főleg, hogy a méltóságos államtitkár úr is involválódott, bár nagyon zsúfolt a napom, magának mindig rendelkezésére állok. Ha szüksége van rám… Tivadar majd eligazítja. Engedje el magát, barátok közt van. Van egy kényelmes tárgyalószoba, ha gondolja, telepedjen le oda. Most, ha megengedi, vár a kötelesség… – válaszolta furcsa éllel a hangjában, amelyben egyszerre keveredett a negédesség és – Adler végre azonosította – a színtiszta aggodalom.
A titkár egy ajtóhoz vezette, majd kezet fogtak. Adler szándékosan elővette a legtüzetesebb, ahogy nevezni szokták, a mindent átható tekintetét. Igazából élvezte is, hogy mennyire zavarban van a másik, ahogy botladozva megfordult. Alig várta már, hogy a mélyére ásson ennek az ügynek.