A kegyelmi botrányt követő hetekben a széles közvélemény számára is világossá vált a magyar politikai szerkezet súlyos elégtelensége. A korrupció, a szívességkereskedelem, úgy tűnik, nem egyszerűen mellékterméke, hanem egyenesen a kötőanyaga ennek a szerkezetnek. Magyar Péter kiállása óriási lelkesedést és reményt keltett a társadalomban, azt az érzést, hogy végre megérkezett az ember, aki képes lehet hazánkat kivezetni ebből a rémálomból.
Az alábbiakban nem kívánom lebecsülni sem Magyar Péter kiállását, sem hideg vizet zúdítani a kibontakozó remény nyakába, de úgy érzem, hogy az alapvető kérdés, miszerint csak kormány-, vagy egy annál mélyebb rendszerváltásra van-e szükség, még nem kapta meg a szükséges figyelmet. Helyette a Magyar Péterről szóló elemzések és értékelések túlnyomó többsége az ő hitelességéről szól.
Ennek a megközelítésnek az a kiindulópontja, hogy a rendszer azért rossz, vagy azért lett rossz, mert Orbán és társai gonoszak, illetve azért, mert szakmai és/vagy jellembeli hiányosságaik miatt a rendszerváltással bevezetett jó, demokratikus rendszert elrontották. Egy jó ember képes lenne kiköszörülni a rendszer hibáit, találjuk hát meg.
Ezzel szemben úgy gondolom, hogy minden ember esendő és gyarló, tehát szükség van egy olyan rendszerre, amely nemcsak megvédi a társadalmat a zsarnokságtól, hanem úgy korlátozza a hatalom gyakorlását, hogy azzal eleve ne lehessen visszaélni. Ilyen nálunk nincs és sohasem volt. Maga a rendszer, tehát a magyar politikai és társadalmi kultúra a bajok forrása, de mi még mindig embert keresünk ahelyett, hogy egy igazságos, demokratikus rendszer felépítésén fáradoznánk.
Mi a magyar rendszer hiányossága, ami rendre zsákutcába vezet minket? A most kialakult történelmi helyzet újabb megvilágításba helyezi ezt a régi problémát. Az újdonság az, hogy EU-s tagságunkkal a Nyugattal egy politikai és gazdasági szerkezetbe kerültünk, hogy aztán kiderüljön: a történelmi és jelenleg is érvényes magyar politikai és társadalmi mintázat nehezen, talán egyáltalán nem tud beilleszkedni ebbe az egyébként évszázadokon át áhított közösségbe. Az EU-val folytatott, egyre elkeseredettebb pörlekedés - ami hazánkban komoly társadalmi támogatást élvez -, majd az azt követő teljes elszigetelődés, a sokak által támogatott elfordulás a Nyugattól azt jelzi, hogy az összes volt szocialista ország közül mi érezzük magunkat legkevésbé otthon ebben a közösségben. Miért? Mi az a magyar politikai szerkezetben, ami rendre ide vezet?
1875-ben a Deák-pártból alakult Szabadelvű Párt 1905-ig, majd utódja a Tisza vezette Nemzeti Munkapárt 1918-ig minden választást megnyert, erős többsége mellett egy felaprózott gyenge ellenzék vergődött. A szerkezet, aminek lényege a politikai erő koncentrálása volt, egyenesen Trianonhoz vezetett.
A két világháború között az Egységes Párt (már a neve is mindent elárul), majd az ebből alakult Nemzeti Egység Pártja 1938-ig, illetve ennek utódja, a Magyar Élet Pártja szintén mindent megnyert, az ellenzék alig létezett. Eredmény: a Don kanyar katasztrófája, a nyilas puccs, népírtás, összeomlás és szovjet megszállás, a történelmi Magyarország szétesése.
A Kádár-féle MSZMP szintén megnyert minden „népfrontos” választást egészen 1989-ig. A rendszer három T-je (Támogatás, Tűrés és Tiltás) követte a fenti két mintázatot. Eredmény: az ellenzék elnyomása vagy kiüldözése az országból, a növekvő eladósodottság, majd a fizetésképtelenség és a teljes gazdasági csőd. Most pedig az Orbán- kormány, bízva abban, hogy a három T olyannyira része lett a nemzet szellemi és erkölcsi alkatának, hogy annak gondos visszaépítése képes lesz a hatalmat számukra időtlen időkre biztosítani, nem veszi tudomásul, hogy ez a paradigma rendre tragédiába viszi az országot.
Ezt a paradigmát nevezte Alexis de Tocqueville a „többség zsarnokságának”, amiből hiányzik a hatalom gyakorlásának alkotmányos korlátozása, ahol az „alkotmány” (alias „Alaptörvény”) nem más, mint a többség Szervezeti és Működési Szabályzata. A többség zsarnoksága, a magyar politikai kultúra alapmintázata, amit az Orbán-rendszer most hűségesen felelevenít és követ. Nincs tehát semmi új a NER szerkezetében. Magyarországon sohasem volt demokrácia abban az értelemben, ahogy azt Tocqueville megfogalmazta.
Az „alkotmány” bevezetése, annak bármikori módosítása vagy visszavonása a zsarnok többség, azaz a hatalom kizárólagos joga nálunk, amiről a társadalom - Európában egyedülállóan - nem kezdeményezhet népszavazást. A többség akkor és oly módon változtathat az Alaptörvényen, amikor és ahogy kedve tartja. Nincs elmélet vagy fogalmi rendszer, amely rendezné, mi lehet és mi nem az alaptörvény tárgya. Lehet tehát olyan választási törvényt alkotni, amely szerint az uralkodó pártra leadott szavazat az ellenzéki pártok bármelyikére leadottak másfélszeresét éri, de államosítani is lehet a nyugdíjpénztárt, megvonni a szavazati jogot egy jogszerűen megválasztott képviselőtől, kiüldözni az országból egy egyetemet visszamenőleges hatályú törvényhozással, vagy tönkretenni egy egyházat. Elszámolás nélkül lehet százmilliárdokkal többet fizetni az orosz gázért és olajért, mint amennyit bárki más fizet, lehet a Magyar Nemzeti Bankból kitalicskázni 280 milliárd forintot magánzsebekbe, lehet százmilliárdokat zsebre vágni a letelepedési engedélyek közvetítéséből. A hatalomnak nincs semmiféle alkotmányosan előírt közlési kötelezettsége, amin ne tudna egy tollvonással változtatni. Nincs olyan része az állampolgárok életének, amit a hatalom nem szabályozhat. Nincs olyan vállalkozás, amely megvásárlására a hatalom emberei nem tehetnek "visszautasíthatatlan ajánlatot".
Miközben az alkotmányos demokráciák alaptörvénye - mint az amerikai - egyszerűen megtiltja a törvényhozásnak olyan törvények megalkotását amelyek csorbíthatják a szólás, a sajtó, a gyülekezés és a vallás gyakorlásának szabadságát, a magyar alaptörvény rendelkezése szerint az állam "biztosítja" ezeket a szabadságokat. Az állam hatalma tehát teljeskörű. Összhangban a Lenin-Buharin alkotmány-elmélettel, Orbánék szerint a kétharmados többség megválasztásával a nép a szuverenitását visszavonhatatlanul átruházta a hatalomra, amely aztán annak védelmére hatóságot hoz létre. A Hatóság pedig bejelenti, hogy javasolja a büntető törvénykönyv módosítását annak érdekében, hogy a Európai Parlamentbe választott magyar képviselők csak a kormány által kijelölt nemzeti érdek szerint tevékenykedhessenek ott.
Egy demokratikus alkotmány és az arra épülő intézményes berendezkedés gyökeresen másról szól. A nép nem ruházza át szuverenitását - mert az elidegeníthetetlen -, hanem szerződést köt a mindenkori hatalommal (ezt hívjuk alkotmánynak), amelyben rögzíti, hogy hogyan lehet a hatalmat jogszerűen megszerezni, azt milyen feltételekkel és korlátokkal, milyen intézményeken keresztül lehet gyakorolni, egyszóval mire van a hatalomnak felhatalmazása, és mire nincs. A szerződést csak a nép közvetlen szavazatával lehet módosítani. Nem a hatalom jogosult arra, hogy megmondja, mire van felhatalmazása, hanem ezt a nép határozza meg. Először van az alkotmány, aminek feltételei szerint szerveződik az Országgyűlés és a kormány, és nem fordítva.
A kisebbség jogainak megvédése nagyon mélyre, a kereszténység születéséig nyúlik vissza. Amikor Szent Pál azt hirdette, hogy minden ember Isten gyermeke, aki a lelkét, a lelkiismeretét és szabad akaratát Istentől kapta, megfogalmazta a radikális egyenjogúság fogalmát. (Ezzel szemben Orbán Viktor március 15-i szónoklatában azt hirdeti, hogy „A létezés magyar minősége az emberi élet különleges, semmihez sem fogható, magas rendű formája“, tagadva keresztény vallás legalapvetőbb tanítását.) Szent Pál nyomán Isten minden gyermekének éppen azért vannak emberi mivoltából fakadó elidegeníthetetlen jogai, mert ezeket Istentől kapta. A világi hatalomnak nincs joga ezeket sem korlátozni sem elvenni. A Felvilágosodással aztán ezek a keresztény alapértékek átültetődtek egy olyan szekuláris politikai rendszerbe, amiben ezeket a jogokat az állam alkotmánya - hittől függetlenül - mindenki számára garantálja.
Fontos tehát látni, hogy a jelenlegi magyar alkotmány nemcsak az alkotmányos demokrácia, hanem a keresztény teológia és erkölcstan tagadása is. Ne legyünk meglepődve, ha egyre mélyebbre süllyedünk az immár felfoghatatlan méretű és terjedelmű korrupcióba, ha megfeledkezünk az emberi méltóságról szóló keresztény tanításról, ha nem vagyunk képesek egy olyan jogrendszer létrehozatalára, amelyik azt biztosítja, tiszteletben tartja. Ne legyünk meglepődve a hatalmi önkényesség láttán, ha nem tudunk határt szabni a hatalomnak, mert nem látjuk, hogy az Istentől kapott emberi jogokat nem lehet büntetlenül áthágni.
A hatalom egyre növekvő összpontosítása elkerülhetetlenül a gazdaság teljesítőképességének romlásához vezet. A növekvő összpontosítás növekvő lojalitást, a lojalitás növekvő igénye pedig értelemszerűen a szakértelem helyettesítését vonja maga után. Felgyülemlenek a rossz döntések. Az infláció leküzdése helyett olyan intézkedéseket vezetünk be, amelyek Európa legmagasabb inflációját eredményezik, nyugdíjasaink és tanáraink még mindig a legkevesebbet kapják az EU-ban, a gyógyszer- és a gyógyászati eszközgyáraknak a rendszer 140 milliárd forinttal tartozik, ami miatt egyre kevésbé tudnak szállítani és ami miatt, a szükséges eszközök hiányában, kórházak egész szárnyait be kell zárni.
Lecsúszunk. Elszegényedünk, miközben szomszédaink, a lengyelek, a szlovákok, a románok - hogy a csehekről, a baltiakról vagy a szlovénokról ne is beszéljünk - szépen gyarapodnak. Honfitársaink több mint fele az EU szegénységi küszöbe alatt él. Ma már legalább 600 ezer magyar az állítólag rothadásnak indult Nyugaton keresi boldogulását, ott, ahol, az átlag órabér 24 euró, szemben a magyar 9-cel.
Fogyunk. Az évszázad közepére - az ENSZ előrejelzése szerint - 7,5 milliónál kevesebben leszünk, a végére 6 millióan sem. 2023-ban egyértelműen kiderült, hogy a sokat szidott EU pénze nélkül nincs gazdasági növekedés, de van irdatlan infláció.
A volt szocialista országok közül egyedül nekünk és Bulgáriának nem sikerült egy saját lábán megálló, nemzetközileg is versenyképes nemzetgazdaságot felépítenünk. Ennyit Orbán Viktor szuverenitásáról.
Mindeközben a hatalom egyre nagyobb összegeket fordít a lojalitás megvásárlására, a propagandára: mert ha nem ezt teszi, megvalósul a Magyar Péter jelenség, és felszínre kerül a NER velejéig korrupt természete.
A fentiekben leírt alkotmányosság tehát nemcsak valamiféle demokrácia fétis, hanem nemzetünk létkérdése. Nem kormány-, hanem rendszerváltás kell. Nem az egy személyben összpontosult hatalomra, hanem annak demokratikus megosztására van szükség ahhoz, hogy egyáltalán megmaradjunk.
Alkotmányozásra akkor van lehetőség, amikor a létező rendszer fatálisan megroppan. Ez volt a helyzet 1989-90-ben, de a magyar rendszerváltó elit nem kívánt élni a lehetőséggel, és úgy tűnik, hogy a gondolat továbbra sem áll a figyelmük középpontjában. Pedig az Orbán-rendszer megroppanása most már nem kizárható. Ideje a rendszerváltás gondolatát, egy igazi alkotmány megalkotását, annak társadalmi elfogadtatását nagyon komolyan venni, napirendre tűzni.
A szerző közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.