- „Döbbenetes szakadék van az iskolák között, a magyarországi oktatás klasszikus kasztrendszerként működik”

Az elmúlt hetekben több olyan eset is felzúdulást váltott ki, amikor egyházi vagy alapítványi fenntartású egyetemek iskolákat próbáltak átvenni az államtól. Ezeknek egy része meghiúsult részben a szülők ellenállásának köszönhetően, mindenesetre tény: csak idén hatvan iskola fenntartóváltására érkezett kérelem a Belügyminisztériumhoz. Hogyan illeszkedik a Fidesz oktatáspolitikájába az, hogy egyre több iskola fenntartását adja ki az állam kezéből?

Illeszkedik, hiszen az oktatás egy politikailag kontrollált szektor, ugyanakkor abban én nem hiszek, hogy ezeknek az átvételi kísérleteknek a megnövekedett száma mögött valami rejtett, titkos kormányzati szándék van, mert nem látom mögötte a mintázatot. Ha az egyedi eseteket megnézzük, a legkülönbözőbb motivációk bukkannak fel. Egyrészt 2010 óta stabil eleme az oktatáspolitikának, hogy amit át lehet passzolni az egyházaknak, azt átpasszolják, legalábbis azoknak, amelyek a Fidesz politikai szövetségesei. Ezért van az, hogy a középiskolai, főleg a gimnáziumi oktatásban az egyházaknak döbbenetesen nagy lett a súlya, a gimnazistáknak durván negyede már egyházi középiskolába jár. Ez a folyamat einstand-logika alapján működik, ha egy egyház rámutat egy középiskolára, nagy eséllyel meg is kapja. De vannak itt más esetek is. Az Óbudai Egyetem például szintén át akar venni két középiskolát, ami mögött tulajdonképpen a saját túléléséért folytatott küzdelme áll, hiszen alig képes tanulókkal feltölteni a saját természettudományos, matematikai képzéseit. Ezért azt találták ki, hogy átvesznek középfokú intézményeket, ahol mindenféle programokkal feltuningolják a természettudományos képzést, és ezzel az ő utánpótlás-bázisuk is növekedni fog. Van harmadik helyzet is, amikor a kezdeményezés nem is feltétlenül egy felsőoktatási intézménytől indul, hanem magától a középiskolától, amely keresi a kiutat az állami fenntartásból, ami mindenféle szempontból megnyomorítja. Nagyobb szakmai szabadságot, több erőforrást akarnak. Ami ezekben közös, hogy a kormányzatnak egyáltalán nincs ellenére, ha széthordják az iskoláit, ha valaki nagyon szeretne egy gimnáziumot, akkor kap egyet.

De miért jó ez az államnak? Hiszen 2010 óta azt próbálják elhitetni, hogy a mindent felülíró központosítás az üdvözítő út a jobb oktatáshoz.

Kénytelenek voltak felemelni a pedagógusbéreket, ami önmagában brutálisan megnöveli a közoktatásra fordított kiadásokat, amelyeknek 85 százaléka bérköltség, és az ehhez kapcsolódó járulékok. Éppen ezért abból indulnak ki, hogy ha néhány gimnázium fenntartását átadják annak aki kéri, tehermentesítik a tankerületek költségvetését. Az állami gazdálkodás szempontjából ez persze egy nettó marhaság, hiszen a nap végén az egyházi intézményeket is az állam finanszírozza, csak egy másik csatornán keresztül. Jellemzően az egyházaknak juttatott eseti, brutálisan nagy összegű támogatásokon keresztül.

Ha iskolát fenntartani ilyen költséges mulatság, miért éri ez meg az egyházaknak?

A közös elem az egyházak és az alapítványi fenntartású egyetemek esetében az, hogy most éppen pénzbőség van náluk. A nagy egyházak egyfajta történelmi jóvátételi logikában gondolkodnak, szerintük a kommunista elnyomás fél évszázada után az állam még mindig tartozik nekik. Azt gondolják, jár nekik, hogy helyreállítsák az egyházak oktatásban betöltött két világháború közötti szerepét. Ez egy illúzió, egy megvalósíthatatlan, vágyálomszerű misszió, amiből soha nem lesz semmi. Emellett nyilván az is benne van, hogy próbálják biztosítani magukat. Ha esetleg ez a rendszer egyszer bukik, akkor a források elapadhatnak, és mivel az oktatás finanszírozásában még mindig nagyon erőteljes a normatív elem, ezzel valamennyire bebiztosítják magukat a jövőre nézve.

A legújabb hírek szerint a tanárképzést is átalakítanák: a hátrányos helyzetű gyerekeket oktató pedagógusokat az egyházi fenntartású egyetemeken képeznék, miközben a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) valamiféle elit-tanárképzést indítanának.

Nyilvánvaló, hogy semmiféle stratégiai és szakmai gondolkodás nincs a dolog mögött, hiszen nem létezik olyan, hogy külön célcsoportokra képeznek pedagógusokat. Sokan régóta mondogatják, hogy túl sok helyen képeznek pedagógusokat, ez egy létező szakmai vita, aminek biztosan nem ez a megoldása. Mindez illeszkedik abba a szélsőjobboldali, radikális, ultrakonzervatív, populista térfoglalásba, amit a kultúrában, vagy éppen a Mathias Corvinus Collegium megjelenése kapcsán látunk. Létrehoznak még egy ilyen pedagógiai kutatóhelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, ahol majd tanárokat fognak képezni. De ez nem így megy, a semmiből nem lehet bölcsészkart és pedagógusképzést csinálni. Egy ilyesminek a felépítése, úgy, hogy legalább egy minimálisan elfogadható színvonalon folyjon a képzés, legalább két évtizedes projekt. De ilyen hosszú távú gondolkodás nincs ebben a rendszerben, úgyhogy szerintem politikai lojalitás alapján összeválogatnak majd oktatókat a meglévő egyetemekről, és rájuk bízzák a képzést. Ez megint csak intézmény-gründolás és térfoglalás, miközben az olyan nagy presztízzsel rendelkező képzőhelyek, mint például az ELTE, teljesen ki vannak véreztetve, mert nem mentek bele a modellváltásnak nevezett privatizációba.

A fenntartóváltások és most a tanárképzést érintő kormányzati tervek miatt a különböző kormánykritikus szervezetek, például a Pedagógusok Szakszervezete az oktatás kasztosodásáról beszél. Ide vezetnek ezek a folyamatok?

Az iskolarendszerben már lezajlott egy döbbenetes mértékű kasztosodás, függetlenül attól, hogy mi zajlik a tanárképzésben. Én nem hiszem, hogy ilyen szempontból még van hova rontani a helyzeten, a legrosszabb már bekövetkezett. Az egyházi iskolák egyes területeken a szerkezetváltó középiskolákkal együtt elszippantották a magasabb státuszú gyerekeket, és emiatt az állami iskolákban ugrásszerűen megnőtt a roma és hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Hogy a pedagógusképzés leköveti-e ezt a kasztosodást, az érdemben szerintem nem oszt és nem szoroz. A világ legszelektívebb oktatási rendszere a magyar, és ez nem költői túlzás, a PISA úgynevezett inklúziós indexe ezt egyértelműen megmutatja. A rendszer az eltérő szociális helyzetű gyerekeket eltérő intézményekbe tereli, és döbbenetes szakadék van az iskolák között. Mivel a szelekció felerősíti a családi háttér hatását, teljesen más tanulási pályákra kerülnek különböző hátterű gyerekek: a magasabb státuszú gyerekeket Isten se menti meg attól, hogy bekerüljenek a felsőoktatásba, az alacsonyabb státuszú gyerekek viszont teljesen el vannak zárva a diplomaszerzés lehetőségétől. Ha az adatok mélyére ásunk, akkor azt látjuk, hogy ez már egy klasszikus, de facto kasztrendszerként működik.

Említette a PISA-felmérést, amelynek a legutóbbi eredményeit nagyon szívesen idézik a kormányhoz közeli szereplők, mivel Európa nyugati felének eredményei sokat romlottak, a világhíres finn oktatás különösen nagyot botlott. Valóban lehet ez érv a „konzervatív gyökerekhez való visszatérés” mellett az oktatásban, ami mellett például Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója tavaly ősszel egy folyóirat cikkben érvelt?

Ez a narratíva nagyon erőteljesen a Nyugat hanyatlásáról szóló víziókon alapszik. Még rengeteg kutatásra és elemzésre van szükség ahhoz, hogy pontosan megértsük a PISA 2022-es felmérésének eredményeit. Ha az erőteljes európai eredménycsökkenés valódi oka a Covid miatti iskolabezárások miatt bekövetkezett úgynevezett tanulási veszteség, akkor a következő felmérésben egy visszapattanásnak kell következnie. Ha ez nem következik be, akkor viszont egy mélyebb minőség- és teljesítményromlást okozó trenddel állunk szemben, amit tovább kell vizsgálni. Az a gond, hogy az első európai pánikreakció egyik leágazása az: lehet, hogy mégiscsak igazuk van ezeknek az eddig kiröhögött őskonzervatív populista tulkoknak, akik már régóta mondogatják, hogy mekkora hiba a kompetencia alapú oktatás, és mégiscsak vissza kell térni a klasszikus, a hagyományos, a nemzeti műveltség átadására.

Ennek már idehaza is vannak jelei. Orbán Balázs már említett cikke mellett Setényi János, az MCC Tanuláskutató Intézet igazgatója is több helyen hasonlóképpen érvelt, az M5 Ez itt a kérdés című műsorában például lényegében azt mondta, a kompetenciaalapú oktatás „nem tudás alapú tantervekre” épül.

Amit az MCC Tanuláskutató Intézetének képviselői vagy éppen Orbán Balázs hangoztatnak, az valójában nem egy rendes tudományos alapokon álló konzervatív oktatáspolitikai narratíva, hanem egy szélsőjobbos, illiberális, populista narratíva tudománynak álcázva. Az MCC-ben semmiféle érdemi kutatási tevékenység nem folyik. Sok pénzük van, konferenciákat rendeznek, könyveket adnak ki, kapcsolatokat építenek. A kompetencia valójában alkalmazható tudást jelent, vagyis akkor vagyok kompetens, ha a lexikális tudásomat valamilyen tevékenység végzése közben képes vagyok alkalmazni. Tehát a kompetencia alapú oktatás nem azt jelenti, hogy az oktatásnak nincs tantárgyi ismerettartalma, sőt, bőséges keretet kínál ahhoz, hogy a nemzeti műveltség hagyományait tovább lehessen vinni, és ezt minden valamirevaló oktatáskutató pontosan tudja. Vagyis teljes szakmai nonszensz, ami ezzel kapcsolatban elhangzik.

Akkor mégis miért jelenhet meg ez az érvelés egyre több helyen a kormányközeli szellemi holdudvarban?

Amikor Demeter Szilárd megjelent a kultúrpolitikai arénában és lényegében bejelentette az igényét egy politikai vezető pozícióra, elkezdett harcos cikkeket írni. Most az MCC és Orbán Balázs indítottak kommunikációs kampányt, így jelentik be az igényünket arra, hogy egy teljes szektor fölött átvegyék a politikai irányító hatalmat. Az állampárt egy hatalmas konglomerátum, amin belül a különböző érdekcsoportok folyamatos ádáz pozícióharcot vívnak és harcolnak az erőforrásokért, harcolnak a politikai befolyásért, harcolnak a túlélésért. Ez a hatalompolitikai interpretáció szerintem az egyetlen lehetséges magyarázat, ezekről a kérdésekről szakmai vitát folytatni szinte értelmetlen.