1838. március 15-én jégár pusztított Pest-Budán, a házak „omladoztak s düledeztek”, „ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek” – ahogy báró Wesselényi Miklós visszaemlékezett, aki az életveszéllyel dacolva csónakra szállt, és mentette a jeges vízben fuldoklókat. Azon nemesek közé tartozott, akik úgy gondolták, hogy a születés kegyelméből neki jutott kiváltságok nem felmentést jelentenek, hanem azt, hogy többet kell vállalniuk. Birtokán felszabadította a jobbágyait és fizette a taníttatásukat. Hiszen ahogy később, 1843-ban megírta a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című röpiratában: „Népelnyomás, vétkességén kívül, mindig önmagát büntető hiba is: mert az elnyomottak csak úgy kevesebbé félelmes ellenei elnyomóiknak, ha szellemi - s anyagilag el vannak gyengítve; de ekkor elnyomóik sem vehetik hasznukat; mecsevészés (elsatnyulás, elkorcsosulás – Cs. P.) ) illy ország bizonyos sorsa. Távol van onnan gyarapodás s gazdagodás, hol a föld-népe szegény s nyomorult. És a szegénység s nyomorultság az elnyomókra is szegényitve hat.”
De Wesselényi Miklós, miképp a „legnagyobb magyar”, a birtokai egyévi jövedelmét – vagyis nem közpénzt – a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására felajánló, és ezzel a reformkort elindító Széchenyi István is a kivételek közé tartoztak. Ahogy kései utódjuk, a „vörös grófként” gúnyolt Károlyi Mihály, aki az ország vezetőjeként nem magára íratott törvényeket, hanem maga ellen, és köztársasági elnökként 1919-ben a saját birtokán kezdte a földosztást, hogy példát mutasson – meg is gyűlölték érte arisztokrata rokonai.
A legtöbb magyar nemes, a rengeteg Pató Pál, ugyanis nem volt „nemes magyar”, és itt nem a mosdatlanságról van szó, hiszen Széchenyi István épp azért fogadta rendre fürdőzés közben a látogatóit, hogy népszerűsítse a tisztálkodást. Hanem arról, amit még a nemzetébe szerelmes Jókai Mór is megírt kritikaként, hogy az elitünk jellemzően nem volt elit, nem hatottak, nem alkottak, nem gyarapítottak. „S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot?” – kérdezte az 1848-as forradalom előtti szomorú viszonyokra emlékezve a „nagy mesemondó”. „Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva. Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el volt zárva. Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.”
Az ország tizenötmillió lakosának pedig nemhogy vagyona, még csak „semmi szava nem volt”, amíg álltak az ősi privilégiumok bástyái – azonban ezeket elmosta a pesti özönvizet tíz évvel követő, 1848-as, immáron forradalmi ár, amit Petőfi Sándor a Föltámadott a tenger című versében is megénekelt: „Föltámadott a tenger, / A népek tengere; / Ijesztve eget-földet, / Szilaj hullámokat vet / Rémítő ereje.”
Géza fejedelem és Szent István megalapította a magyar államot, és bölcs döntésükkel a Nyugathoz kötötték népünket – erre emlékezünk augusztus 20-án. De az államból 1848-ban lett haza, a népből pedig nemzet.
Amikor március 15-én a bécsi forradalom hírére a pozsonyi reformországgyűlés tempójával elégedetlen, radikális ifjak Pesten úgy gondolták, hogy „most vagy soha”. „Fölemelték a cselekvés zászlaját”, mit sem törődve a cenzúrával, kinyomtatták a követeléseiket, a szabad magyar sajtó első termékeit, a „magyar nemzet kívánságait”, mint a törvény előtti egyenlőséget, a közös teherviselést és az úrbéri viszonyok eltörlését óhajtó 12 pontot és persze Petőfi Sándor Nemzeti dalát
„Talpra magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha! / Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” – írta Petőfi (és a Föltámadott a tenger című Rákosi-kori propagandafilmben is megörökített legenda szerint szavalta is). A költő nem hagyott választási lehetőséget, hiszen azonnal hozzátette: „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”
1848-ban meg is történt a jobbágyfelszabadítás, a félelem az ártól rábírta, hogy azok is lemondjanak az előjogaikról, akik maguktól nem akartak volna. A kötelező örökváltsággal több mint 2,2 millió család szabadult meg az ingyenrobot és a dézsmaszolgáltatás kötelezettségétől, és közel 600 ezer családfő kapott választójogot, vagyis innentől kezdve ők is beleszólhattak a maguk és hazájuk sorsába. Mi a haza? „Hazája az embernek, hol jól vagyon dolga” – írta egy enciklopédiaszerző a felvilágosodás korában, aki nem akarta túlbonyolítani a választ.
Nem túlzás kijelenteni, hogy az 1848-as forradalom egy szociális atomrobbantással ért fel
– nemcsak az anyagban van felfoghatatlan mennyiségű energia (ennek illusztrációjaként bizonyára sokan látták az Oppenheimer című, a napokban Oscar-díjakkal jutalmazott mozifilmet), hanem a népben is, csak fel kell hasítani a merev társadalmi szerkezetet, hogy legyen bármilyen is a származása, szülessen bármilyen alacsony sorba, magasba juthasson az, aki tehetséges és szorgalmas. A hazáért, ahol ez lehetséges, harcolni is érdemes.
A XIX. század legkiválóbb magyar hadvezére, a szabadságharc elárulásával később igaztalanul vádolt Görgei Artúr 1848-ban, alig harmincévesen, néhány hónap alatt tábornoki rangra emelkedhetett – pedig nem volt az apósa Batthyány Lajos miniszterelnök, csak remek képességekkel rendelkezett. De nemcsak Görgei Artúr, hanem másfél éven át mindenki a tarsolyában hordhatta a marsallbotot a forradalom vívmányainak megvédéséért küzdő Magyarországon, amelynek vezetői 1849. április 14-én aztán a Habsburg-ház trónfosztását is kimondták. Ha győz a szabadságharc, alighanem április 14-én ünnepelnénk, két reakciós birodalom túlereje azonban leteperte a „nukleáris meghajtású” – vagyis a szabadságtól fűtött honvédséget.
Így azonban március 15-én emlékezünk a magyar szabadságot, ha csak másfél évre is, de kivívó hősökre, és hozzáteszem, az is maga egy elhúzódó szabadságharc eredménye volt, hogy az ünneplés jogát kivívhassuk – becsüljük hát meg. Ferenc József uralma alatt nem lehetett ünnep belőle: ötven év elteltével, 1898-tól csak április 11-én, a polgári Magyarország alapjait lerakó törvények elfogadásának évfordulóján emlékezhettek meg nyilvánosan.
A magyar történelem következő nagy korszakában, immáron a trianoni Magyarországon, a vállaltan ellenforradalmi Horthy-rendszer szintén nem lelkesedett a forradalmi ünnepéért, nem igazán tudott mit kezdeni vele.
Elég csak egy pillantást vetni az 1927-ben emelt – és 2015-ben visszaállított – Parlament előtti, inkább síremlékre emlékeztető Kossuth-szoborcsoportra: a forradalmi Batthyány-kormány lógó orral ábrázolt, lehajtott fejű miniszterei mindent tesznek, csak nem mozgósítanak. Mi sem hiányzott volna Horthy Miklósék autokratikus rendszerének!
Bezzeg Kisfaludi Stróbl Zsigmond mára eltüntetett, 1952-es Kossuth-szobra! Csak sajnos, ha valamikor csúfot űztek március 15. emlékéből, az a Rákosi-rendszer volt. Egy olyan vezető, Rákosi Mátyás szónokolt akkoriban a mindennél becsesebb szabadságról és függetlenségről, aki diktátor volt és Sztálin leghűbb tanítványaként mindenben kiszolgálta Moszkvát. Hogy a tűzzel játszik, tudhatta a kommunista diktátor, végül lefokozták március 15-öt, 1952-től csak tanítási szünnap lett, és maradt 1957-től a Kádár-rendszerben is: csak 1989-ben lett újra munkaszüneti nap. Ha mégis tömegek vonultak az utcára, mint 1972. március 15-én, lesújtott a diktatúra erőszak-apparátusa.
1989. március 15-én azonban már nem volt ereje a külső támaszát, a Szovjetuniót elveszítő, gazdasági válságba is süllyedt, hiteltelenedett és eladósodott rendszernek. Az 1988-tól újjáalakuló, illetve akkor létrejövő új pártok és szervezetek közös megemlékezésre hívták a magyarokat, melynek legemlékezetesebb momentumaként Cserhalmi György színművész a Magyar Televízió Szabadság téri székházának lépcsőjén elszavalta az aktualizált 12 pontot: „Jogot a sztrájkra. Ne korlátozzák az érdekvédelem, a követelés és a szolidaritás szabadságát”, vagy „Méltányos közteherviselést, a közkiadások társadalmi ellenőrzését. Szüntessék meg az egyéni és csoportos kiváltságokat. Adják meg mindenkinek az emberhez méltó élet alapfeltételeit”, vagy akár „Állítsák le a pénzemésztő és környezetpusztító nagyberuházásokat”.
Sok mindent elértünk 1848 óta. De a nemzet: feladat. És még messze nem minden tekintetben megoldott.
