Egy nagy ünnep rituáléihoz hozzátartozhatnak a műalkotások is. Ha az ember rá akar kapaszkodni a megemlékezés hangulatára, meg szeretne merítkezni az emelkedettségben, előveszi őket, ki tudja hányadszor. Nincs ez másként a nemzeti ünnepeken sem. Már amennyiben még jelentenek valamit, ha mást nem, az összetartozást, és nem válnak aktuális politikai demonstrációk, pártküzdelmek apropójává. Értelmetlen hát bosszankodva feltenni a kérdést, hogy március 15-én miért mindig A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Feltámadott a tenger vagy a Hídember megy a tévében, miért nincs valami új. A Most vagy soha! bizonyára bejelentkezik a listára, de időbe telik, amíg lecsillapodnak körülötte a politikai indulatok, és kiderül, milyen film is valójában. Addig maradjon csak a bevált kínálat, amely lassan már úgy funkcionál, mint a nemzeti kokárda.
Lenne persze még mit hozzákapcsolni ezekhez az ikonokhoz, mert ha egy kis kutatást végzünk, idősebbeknek elégséges forrás lehet romló memóriájuk is, kiderül, hogy meglepőn sok film, tévéjáték készült 1848-ról. Különösen a rendszerváltás előtt.
Amikor a nemzet nyilvánossága elé állók még nem csupán szónokoltak, hanem gondolkoztak a magyar polgári forradalomról és szabadságharcról. Mert orientációs pont volt, izzott a közéleti töltéstől, jelentett valamit. A hősi pátoszon, és a közvetlen 1956-os áthallásokon túl lehetővé tette a közbeszédet a nemzeti érdekekről, elérésük lehetőségeiről, méghozzá a reális nemzetközi erőviszonyok keretei között. Egy kicsivé vált ország mozgásterében, amely egy regionális hatalom történelmi tudatával küszködik.
Ebből a gazdag termésből nemrég valamiért a Vacsora a hadiszálláson című 1974-es tévéjátékot dobta fel emlékezetem.
A videa.hu lehetővé tette felidézését, és most sem okozott csalódást. Száraz György történelmi drámájának, A nagyszerű halálnak az adaptációjáról van szó Hajdufy Miklós rendezésében. Olyan szerző művéről, aki valóban a nemzeti múltba meredve tudta boncolgatni a jelen politikai/morális konfliktusait. Megszállottan, a tézis- és lélektani drámák világa között sodródva. Olykor didaktikusabban, máskor katartikusabban. De mindig szellemi izgalmat csiholva. Ebben a darabjában a világosi fegyverletételt az aradi megtorlással összekötő drámai epizódot járja körbe, az orosz fogságban lévő honvédtisztek – Damjanich János, Nagysándor József, Kiss Ernő, Leiningen-Westerburg Károly és Poeltenberg Ernő – kiadatásáról szóló döntés megszületésének óráit. A bizonytalan, kiszolgáltatott helyzet elkeseredett vitákat gerjeszt a szabadságharc hősei között, keresik a bukás okát, felhánytorgatják egymás felelősségét, moralizáló párbajokat vívnak. Elviselhetetlen, csaknem kezelhetetlen a feszültség, amely mögött ott kattog az ösztönös rettegés a haláltól. A vagdalkozás szenvedélyes kijelentéseiből alakul ki számunkra egy ellentmondásokkal teli, továbbgondolható kép a küzdelem értelméről és reménytelenségéről. Amelyet rezonőrként rezignáltan, narcisztikus bölcsességgel kommentálhat a gyulai kastély ura, Wenckheim gróf. Jól érzékeli, hogy az események következménye kiegyezés lesz, mert Ausztria nem maradhat európai hatalom Magyarország nélkül, de benne is bugyborékol annyi idealizmus, hogy ne számoljon a megtorlás politikai realitásával.
Sokféle pozíció, sors, hitvallás csap össze a kastély szalonjában. Szavakban és mégis lebilincselő módon. Mert itt érezhetően minden belülről fakad fel. A színészek mintha mindennapi vitáikat folytatnák a kamerák előtt, megélik a szövegeiket. Darvas Iván fellélegezve hajítja sarokba manírjait Wenckheim szerepében, Madaras József hátborzongató monológba hergeli magát, mikor egy részeg orosz tiszt bőrében kiőrjöngheti magából a szolgaságban egymásnak feszülő hódolatot és gyűlöletet. Mellettük Nagy Attila, Horváth Sándor, Lőte Attila, Bitskey Tibor, Fülöp Zsigmond, Kozák András, Inke László, Buss Gyula, Gelley Kornél, Rajz János, Egri Márta, Jani Ildikó, Szakács Eszter villog a játéktérben. Ütőképes nemzeti válogatott.
Az élmény egyáltalán nem nosztalgikus, mert a darab problematikája ma is aktuális. Mennyire kell megbékélnie egy kis, felzárkózó országnak a helyzetével, geopolitikai determináltságával, léteznek-e kitörési pontok, mennyi lázongás vált ki retorziót, kinek az érdekeit szolgálja az engedetlenség? Ha a mai magyar kormánypolitika nemzeti vonala őszinte lenne, ösztönöznie kéne a párbeszédet ezekről a kérdésekről. Ám hivatalos magyarkodása csak a hatalom-koncentrálást szolgáló póz. Kimerül annak sugallásában, hogy a nemzetet össze kell tartani, mert liberális irányból fenyeget a vég. Hogyan kapcsolható ide 1848? Hogyan szónokolhat róla hitelesen egy miniszterelnök, aki nem áll ki egy polgári demokratikus Európához tartozni kívánó nemzet kényszerű szabadságharca mellett?
