Azt hamar megtanultam, hogy a nőknél a haj többértelmű, kényes fogalom. Nem pusztán egy pamacs, tincsek halmaza, amely jól jön a szél vagy a ravasz tavaszi hidegek ellen. A haj náluk identitásképző elem, a divat lakmuszpapírja és az idő elleni harc ádáz színtere. A már kitalált frizura apró változásai kifejezik a hangulatát, a kapcsolatáról és annak tárgyáról alkotott (sommás) véleményét, a jövőbe vetett hitét vagy a teljes reménytelenséget. Az is hamar feltűnt, hogy ha egy nő frizurát vált, akkor az egyben korszakváltást is jelent, határvonalat, ahonnan új élet, új kapcsolat, új remények jönnek.
Mi a nejemmel már a második ilyen váltást menedzseljük le, ami már önmagában sok mindent elárul a kapcsolat szakítószilárdságáról. És nem is akármilyen váltásokról van szó! Mindenre kiható, mindenhová beférkőző, az önmagáról és a világról alkotott képet alapjaiban meghatározó változtatásokról. Akkor a hosszú, vállig érő hajözönt hagyta maga mögött, a rövidebb Kleopátra-szerű elgondolásig. A vágást nem kevés beszélgetés előzte meg, hiszen az ilyesmit nem könnyű visszacsinálni, évek rejtőznek a libbenő tincsekben, a nővé válás esztendei, a kibontakozás időszaka, a válás és szülés mérföldkövei, arról nem beszélve, hogy én is így szerettem bele. De bejött, és nem túlzok, de egy egészen más nő tért vissza a fodrásztól: franciásan könnyed, fiatalos és magabiztos, aki számára a kort nem a személyiben látható évszám jelenti, hanem az az érzet, ami a fejében van, és ez a döntő.
Most viszont egy másik, még kényesebb változás időszakát éljük.
A nők többsége számára az ősz hajszálak megjelenése egyet jelent a hajfestés kezdetével, és ez általában az utolsó pillanatokig tart. Ha most belegondolok, a hetvenhat éves anyámat se láttam soha fehér hajjal, nem is tudnám elképzelni így, mindig is a vörös és a barna közötti árnyalatokkal küzdött a szálakba belopózó idő ellen, és szerintem a Nagy Találka előtt is szerét ejti majd, hogy benézzen a fodrászhoz, hiszen ő az a fajta, aki a Teremtő elé se járulna rendetlen hajjal. Nekünk, férfiaknak szerencsére nincsenek hasonló gondjaink, a társadalom szemében az őszülő, mákos haj nem az elhanyagoltság jele, nem sutyorognak a hátunk mögött, nem tesznek megjegyzéseket. Sőt, az általam ismert nők sokkal komikusabbnak és férfiatlanabbnak tartják, ha egy válságba kerülő hím festeni kezdi a haját, netán parókára vált. Sokkal vonzóbbnak látják, ha felvállalja az idő jelentette romlást: ha őszen, hát őszen, ha kopaszon, akkor kopaszon. Be kell vallanom, most, hogy én is egyre sűrűbben járok a malomba, az én fejemben is megfordult valamilyen árnyalat, illúzió visszacsempészése. Ám elég volt egy hosszabb hajóút a német nyugdíjasok között, hogy rájöjjek, tényleg megmosolyogtató kirakat-barna színben csoszogni a távolodó fiatalság után. Mégis kit akarnék becsapni?
A nejem „merészsége” ezért is példaértékű: eldöntötte, hogy ő úgy fogja viselni az eredeti hajszínét, mintha ez a lehető legtermészetesebb lenne, hiszen miért ne lenne divatos szinkronba kerülni önmagunkkal? Miért hitette el velük a trend, hogy csak kegyes csalással lehet visszaszerezni a fiatal(os)ságot? A legmeglepőbb, hogy az ötletet a férfiak fogadták várakozással és biztatással, míg a női ismerősök, mondjuk ki, megrökönyödtek, és igyekeztek lebeszélni. Mint mikor egy bárány el akar távolodni az akol melegétől: nem lesz jó, meg fogod bánni, az ilyesmivel nem szabad kísérletezni, a férfiak el fognak fordulni tőled. Mintha a nőiesség eleve folytonos kiigazításokra épülne, mintha életveszélyes lenne megengedni az „öregségnek”, hogy betegye a lábát az ajtó résébe, mert aztán teljesen elfoglalja a lakást, mintha ezzel a rebellis magatartással ki nem mondott egyezséget rúgna fel. Mintha a férfiak és nők közötti vonzalom nem tudna mit kezdeni egy őszinte helyzettel.
Most épp ott tart, hogy szinte már félig lenőtt a festett barna, és alatta megjelent az ezüstös csillogás. A kombináció olyan váratlan és attraktív, hogy többen arra gyanakodtak, ezt csak méregdrágán állíthatta elő egy mesterfodrász. Majd tamáskodva (olykor szörnyülködve) veszik tudomásul, hogy ebben bizony nincs semmi rafinéria. A hatás a legolcsóbb „hajszobrász” műve. Nem időpont és pénz kérdése. Ráadásul az éveken át tartó festés elhagyása után az addig elfojtott természet is megmutatta mire képes: azonnal megjelentek az apró, életerős szálak, a haja dúsabb lett, és még a természetes hullám is visszatért.
Még nem tudni, hol lesz az út vége. Az ő haja élvezi a hirtelen visszakapott szabadságát, miközben én magam is megértő beletörődéssel intek búcsút az utolsó feketéimnek a tükörben. Az idő, amelyet mindenáron próbáltunk magunk mögé parancsolni, most békésen sétál mellettünk. És ettől valahogy megint fiatalnak érezzük magunkat, hiszen ők azok, akiknek még nem kell áltatniuk magukat. Még bíznak a képességeikben, magukban, a meg nem írt jövőben. A kudarcok is, ha vannak, nem végérvényesek. Az út nyílegyenes, a világ kedélyesen előreenged. A fejükön pedig ott virít a remény kikeverhetetlen árnyalata.
