Meglepően gazdag volt a tavalyi Petőfi-év. Én legalábbis úgy éreztem, hogy az elmúlt évtizedek ilyen-olyan fanyalgásai után ismét a legnagyobbnak vagy legnagyobbaknak kijáró reflektorfénybe került a költő. Nem a forradalmár, hanem a költő. Egyfajta igazságtételként visszavette Petőfit az irodalomtörténet a történetírástól. Több folyóirat is különszámot jelentetett meg az évfordulóra, sok kötetnyi verset dedikáltak neki mai magyar poéták, idősek meg fiatalok, és fontos tanulmányok irányították a szakma figyelmét az életmű sokszínűségére, árnyékban maradt vagy árnyékba került remekeire.
Nem tudom, mennyire lesz tartós ez a visszavétel, de szükség volt rá. A borongós szerelmi dalok vagy a lelkesítő hazafias költemények mellett ugyanis az idők folyamán egyre inkább háttérbe szorult a sokoldalú poeta doctus. Igen, ne tessék csodálkozni, nagyon is tudós költőnek tartom ezt a tragikus véget ért fiatalembert, és el kellene felejteni a lúdtoll helyett a papírt is karddal teleíró költő imázsát, akit már-már a magyar költészet Rózsa Sándoraként idéznek sokan. Annyira így van ez, hogy alig egy éve nálunk is Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön fellázadt a Facebook népe, mert a városvezetés olyan Petőfi-szobortervet fogadott el, amely vézna ifjút ábrázol, hatalmas lúdtollal a kezében, nem pedig egy kigyúrt vitézt. Kell hát a visszavétel. Vagy fogalmazzak pontosabban most március idusán: emeljük föl a költőt, de ne taszítsuk le a piedesztálról a szabadságharcost! Különös tehetségünk van ugyanis nekünk, magyaroknak fekete-fehérben láttatni a múltat. Aki költő, legyen költő egészen, aki forradalmár, legyen forradalmár reggeltől estig. Holott Petőfi Sándor költői nagysága elválaszthatatlan társadalmi jövőképétől. Költőként volt forradalmár, és forradalmárként volt költő. A mi kultúránkban ez természetes lehetne, Batsányi Jánostól Ady Endréig, de nekem úgy tűnik, hogy mégsem az. Szabadulni szeretnénk mindenféle politikai belemagyarázástól, és ezért próbáljuk a két státuszt szétválasztani. De nem lehet. Ilyen volt az a kor. És ilyen volt nemcsak Petőfi költészete, hanem a sokkal „szelídebbnek” tartott Arany Jánosé is. Hogy a mi korunk milyen, az később fog kiderülni.
Egy biztos: Petőfi költészetét tényleg meg kell tisztítani az előítéletektől, de akármilyen furcsa, ez szükségképpen társadalmi programjának újrafelfedezését is jelenti. Legutóbb akkor tapasztaltam ezt, amikor marosvásárhelyi barátom, Kocsis Francisko – erdélyi név, kiváló román költő és műfordító – nemrég lefordította Az apostolt, és román kiadója meg a kritikusok is revelációként fogadták. Bevallom, nemcsak a valóban kitűnő román fordítást olvastam el ebből az alkalomból, hanem újraolvastam magyarul is, hiszen utoljára valamikor ifjúkoromban vettem kézbe, és akkor nem érintett meg különösebben. Talán azért sem, mert egy kommunista diktatúrában a szocialista vagy anarchista forradalom eszméje nem igazán ragadja meg egy kamasz képzeletét. Nos, most viszont, több mint fél évszázad múlva megfogott Petőfi dühe. Nem főhősének magányos lázadása, nem is a meglehetősen naiv társadalomkritika, hanem Az apostol huszonéves szerzőjének az életpéldája. Hogy kereste a kiutat. Hogy volt víziója. Hogy bele akart szólni. És hogy bele is szólt. Azt hiszem, Petőfi továbbra is feladat számunkra. Ha ráleltünk a költőre – immár sokadjára természetesen –, ne felejtsük el a forradalmárt, és szokás szerint ne is skatulyázzuk be. Ugyanis az az érzésem, hogy a tavalyi Petőfi-redivivus nem volt véletlen, és nem választható el attól a „zsákutcás” politikai programtól, amely ma talán leginkább Magyarországra jellemző, de kisebb-nagyobb mértékben jelen van az egész térségben. Hívei szeretik konzervatív ideológiának nevezni, de valójában egy sosem volt euroszkeptikus rendszer különös restaurációjáról van szó, rongyrázással és einstandolással dúsítva.
Amikor az ünnep előestéjén e sorokat papírra vetem – ezek szerint konzervatív vagyok én is, hiszen tényleg papíron fogalmazok, bár nem lúdtollal, hanem golyóstollal, és aztán magam írom be számítógépbe a szöveget –, szóval ebben a pillanatban még nem tudhatom, március 15-én a más-más utcasarkokon ünneplő magyar politikusok éppen mit tartanak kiemelendőnek 1848-49 szellemi hagyatékából. Csak azt tudom, hogy mi Erdélyben miként ünnepeltük március 15-ét az 1989-es rendszerváltás után, ahogy végre lehetőség nyílt az ünneplésre, bár ennek eleinte a szó szoros értelmében véres következményei voltak. Nagyon is nehezen jutottunk el oda, hogy 1997 tavaszán román politikai partnereink is elismerték jogunkat az ünnepléshez. Azt is mondhatnám, a saját történelemhez való jogunkat ismerték el, de Európának ezen a részén mindennél fontosabb a pontos fogalmazás. Maradjunk abban, hogy a történelem alapjában véve közös, de van külön román vagy magyar értelmezése, és ami az egyiknek ünnep, az a másiknak sokszor gyász. Vagyis inkább arról van szó, hogy kinek-kinek legyen joga másképpen értelmezni ugyanazt a történelmet.
Így van ez a román nemzeti ünneppel, vagyis a Trianont megelőző gyulafehérvári román népgyűlés évfordulójával, december 1-jével, és ha nem is ennyire egyértelműen, a magyar március 15-ével, amelyhez szintén nem úgy viszonyulnak a románok, mint mi. 1990-től egészen 2010-ig minden évben beszédet mondtam valahol Erdélyben március 15-én, és több olyan év is volt, hogy délelőtt az egyik városban, délután a másikban szónokoltam. Végiglapoztam a minap ezeket a beszédeket. Nem biztos, hogy a politikusok szónoklataiból kell egy közösség álmaira vagy akár közérzetére visszakövetkeztetni, de tanulságos látni utólag, amint a meglehetősen bonyolult erdélyi históriával a hátunk mögött, a magyar márciust ünnepelve, újra meg újra nekirugaszkodtam én is egy élhető jövő felvázolásának. Abban a legalább két tucat beszédben kivétel nélkül előfordul Petőfi Sándor neve, és hát alig néhányszor Kossuth Lajosé. Több oka lehet ennek természetesen, például az is, hogy Petőfinek könnyebb volt bizonyos célokat meghirdetnie, mint Kossuthnak egy programot életbe ültetnie. Meg aztán a „világszabadság” nem csupán nagyszerű szóleleménye Petőfinek, ma is időszerű célkitűzés nyilván. Talán időszerűbb, mint valaha.
Annál is inkább, mert a költő nem volt hajlandó a „globális” felszabadulás gondolatát a magyar nemzeti identitással szembeállítani, és a kettőt csakis együtt képzelte el.
Ugye mennyire mai feladat ez: populista politikusainkat a hordóról lerángatni, és nem tekinteni dilemmának vagy alternatívának azt, ami egybetartozik. Haza és haladás: ezt az eszmét is a XIX. századból kaptuk, de mintha már rég nem értenénk, mit jelent. Pedig nem csupán Petőfi, de bizonyos értelemben Kossuth is eljutott egy globálisabb szemléletig, a Duna menti népek szolidaritásának gondolatáig. Igaz, akkor már késő volt. Vagy korán? Indulatos és igazságtalan a Kasszandra-levél, hiszen a kiegyezés Deákék nagy fegyverténye volt, csakhogy ennek későbbi haszonélvezői mintha szántszándékkal Kossuth jóslatát akarták volna igazolni, gyakorlatilag semmit nem tettek a régió népeinek tartós együttélése érdekében. Legyünk őszinték, elnyomottból elnyomóvá lettek maguk is.
Visszatérve az erdélyi ünneplésekre, már 1991-ben, a marosvásárhelyi Vártemplomban – akkor még Marosvásárhelyen veszélyesnek tartottuk a szabadban ünnepelni – azt mondtam: „(...) csak az lehet hűséges fia nemzetének, aki nem tesz különbséget az emberek között származásuk, beszédük, vallásuk szerint, és csak az lehet hűséges fia a nagyvilágnak, aki övéit nem felejti, szülőföldjének képét, nemzetének nyelvét és hagyományait mindvégig megőrzi. Nincsen ebben semmi ellentmondás. Mint ahogy abban sincsen semmi ellentmondás, hogy mi, magyarok ezen a napon egymásra gondolunk, de közben nem felejtjük, hogy hol és miképpen élünk. (...) Európa tavaszát ünnepeljük. Azzal a hittel, hogy ez a tavasz nyárba fordul mégis, és minden nép, minden nemzet megtalálja helyét a lassan-lassan mégiscsak felderülő közös európai ég alatt. Ahol magyar maradhat a magyar, román maradhat a román, és ember maradhat az ember.” Micsoda nagy szavak, gondolom utólag. Mennyi minden történt azóta, hányszor megismételtük ezeket a gondolatokat. Volt-e értelme? Rá tíz vagy húsz évre is ugyanezt hangoztattuk makacsul, monomániásan az erdélyi politikában, a március 15-i beszédekben is. 2001-ben is azt mondtam Sepsiszentgyörgyön: „(...) abban, hogy Románia merre megy tovább, nekünk, magyaroknak fontos szerepünk van. Nekünk az európai utat kell erősítenünk, és meg kell próbálnunk segíteni azoknak, akik ezt a balkáni-bizánci múltjába újra és újra visszaroskadó országot ki akarják emelni a válságból. Segítünk, mert nekünk is létérdekünk ez, (...) és mert gazdasági felemelkedés nélkül a saját szülőföldünket is lenyeli a Balkán. Segítünk, mert az imént felvázolt európai jövőt nem akarjuk kívülről nézni, nem akarunk kívülről beleskelődni az ablakon a közös Európai Házba.”
Volt értelme ennek a pátosznak, igen, hiszen akkor még mindig távol voltunk ugyan az európai uniós tagságtól, de mégis sok minden megváltozott közben. Eladdig, hogy a kilencvenes évek végén román politikusok is részt vettek sok helyen a március 15-i szabadtéri ünnepségeinken. Mint említettem, 1997 tavasza hozta meg az áttörést: kormányzati együttműködésünkre is szükség volt, hogy meggyőzzem Victor Ciorbea miniszterelnököt, intézzen nyilvános üzenetet a magyar ünneplőkhöz március 15-én. Bátorság kellett ehhez, de megtette, bizonyítva azt is, hogy a sokat hangoztatott megbékéléshez nem muszáj feltétlenül ugyanúgy magyarázni a történelmet, hanem el kell fogadni, hogy a másik nemzet, a másik közösség, a másik ember esetleg másképpen látja azt: „Magyar testvéreink számára március 15-e a szabadságot, a bátor kiállást, a haladást jelképezi. Kossuth Lajos nevét pedig ugyanolyan tisztelet övezi körükben, mint amilyennel mi, románok emlékezünk Avram Iancura.” Radikális fordulatot jelentett az Erdély-szerte románul is, magyarul is, többnyire a megyei kormánymegbízottak által felolvasott szöveg, amely azzal fejeződött be, hogy a miniszterelnök boldog ünnepet kívánt magyar honfitársainak. Victor Ciorbea egyébként erdélyi román, a Mócvidékről származik, márpedig a Délnyugat-Erdélyben, a Nyugati Kárpátokban élő mócok az elmúlt századokban többször is véres lázadást indítottak a magyarok ellen, 1848-49-ben is számos magyar települést végigpusztítottak, és persze szörnyű volt a megtorlás is. Innen kellett eljutni oda, hogy elfogadjuk egymás ünnepeit, és hogy ezt a kölcsönös toleranciát hivatalosan is megerősítve, a román államfők és miniszterelnökök attól fogva minden évben nyilvános üzenetben fordultak az ünneplő magyarokhoz.
Nem véletlenül beszélek csak toleranciáról, nem pedig szimpátiáról vagy szeretetről. Hiszen az a világszabadság-modell, amelyről Petőfi írt hajdanában, szerintem ugyancsak a másság elfogadását jelenti attól függetlenül, hogy éppen szeretjük-e egymást vagy sem. Illúziókat táplált volna Petőfi Sándor? Általában a XIX. század reformerei és forradalmárai? Vagy a Duna menti nemzetek egymásra utaltságát későn ugyan, de mégis felismerő Kossuth Lajos? Illúzióink lettek volna nekünk is, amikor a múlt század kilencvenes éveiben úgy éreztük, lehetséges az áttörés, és felépíthető a szolidáris Európa? Illúzió volt elhinni, hogy még az olyan bonyolult problémák is rendeződnek, mint Hegyi-Karabah vagy Koszovó státusza? Emlékszem, hogyan lélegzett fel a világ, amikor megoldódni látszott az azeri-örmény konfliktus. Soha annyi fellobbanó tűzfészek, mint a kilencvenes években, és soha annyi remény az etnikai feszültségek felszámolására! Kialakítottunk mi is egy erdélyi mintát, afféle miniatűr világszabadság-tervet, amely kicsiben – de végtére is mi kicsi, és mi nagy ezen a közös glóbuszon? – olyan világot vetített előre, ahol az együttélés szükségszerűségét és a külön kultúra, külön ünnep identitásőrző szerepét egyaránt tiszteletben tartják. Keserűen figyelem, hogy évtizedek múltán szinte észrevétlenül szűnt meg Hegyi-Karabah önállósága, miközben sokan már-már mentegetik a nagyobbak, erősebbek agresszióhoz való jogát, vagy ha nem is mentegetik éppen, de arra biztatnak, hogy törődjünk bele a békesség kedvéért.
Vajon még mi mindenbe kellene beletörődnünk? Talán abba is, hogy akik az Európai Unió kudarcát jósolják, sőt, netán próbálják siettetni is, tulajdonképpen minket is kivándorlásra ösztönöznek? Egy szétszabdalt, mozaik-Európában mi, határon túliak ismét csak vesztesek lehetünk.
Holott a kilencvenes és a kétezres években meggyőződésem szerint nyerőre álltunk. Most éppen nem. Bárki bármit is mondjon. Lassan már felidézni is nehéz 1989 utáni rendszerváltó reményeinket, az akkori magyar-magyar együttlét ünnepi közérzetét. Nem tehetek róla, az utóbbi időben nem a lúdtoll, nem is a kard jut eszembe, ha Petőfi Sándort magam elé képzelem, hanem a két végtelenül lelkes gyerekember, a huszonöt éves költő és húszéves felesége, Szendrey Júlia a képviselő-választási kampányban Szabadszálláson, amikor a helyi hatalmasságok nem engedik őket kampányolni sem, sőt, menekülniük kell az ellenük uszított választók elől. Még „tót” származását is felhánytorgatják a Nemzeti dal szerzőjének, aki úgy tudott magyarul, ahogy azóta sem sokan. Akkor is volt „lebutított kommunikáció” a hatalom megszerzése vagy megtartása végett. De miért is emlegetek fel éppen egy rossz pillanatot abból a nagyszerű korból? Talán azért, mert azok is mi voltunk, nemcsak a két rémült fiatal, hanem az őket elűző helybéliek is. Ha az egyiket vállaljuk, vállalnunk kell a másikat is. Ha dicsekszünk a jóval, be kell ismernünk a rosszat is. Nemcsak a kozákok elől, hanem bizony önmagunktól is menekülnünk kellett időről időre. Ezt sem szabadna elfelejtenünk mostanában, amikor egyesek mintha abban reménykednének, hogy „újra csendes” lesz Európa, és békén hagy minket. Hát ne legyen csendes!
