;

film;interjú;Grúzia;szerelem;

 Grúz vagyok, örökké az is maradok és talán egyszer a hazámat is visszakapom

- „Pontosan ugyanaz történik, ami Magyarországon, a kormány kontrollálni akarja a művészeket”

Mi van akkor, ha egy öntörvényű nő negyvennyolc éves korában ismeri meg a szerelmet? – a grúz Elene Naveriani a Rigó, rigó, szederinda című filmjében feszegeti ezt a kérdést. Nemrég a Zürichi Nemzetközi Filmfesztiválon adott exkluzív interjút a Népszavának.

A Rigó, rigó, szederinda Cannes-ban a Filmkészítők Kéthetében debütált, ahol a kritikusok egyik kedvence volt, majd jött a fődíj Szarajevóban és a miskolci CineFesten. Meglepte ez a siker?

Nehéz erre válaszolni. Egyszerűen nem álmodoztam arról, hogy a vörös szőnyegen pózoljak akármelyik fesztiválon és üldözzem ezeket a lehetőségeket. Amiben biztos voltam, hogy Tamta Melashvili feminista író regénye, melyen a film alapszik, elképesztően erős emberi történetet mesél el. Biztos voltam abban, hogy a sztori hatással lesz az emberekre, én meg mindeközben azon izgultam, hogy vajon képes leszek-e visszaadni az irodalmi mű esszenciális erejét. Szóval, nemhogy nem álmodoztam, sokkal inkább skrupulusaim voltak a forgatás során. Aztán persze, hogy sikeres a film és éli az életét, most boldoggá tesz.

A történet egy lehengerlő csavarral záródik és mint egy igazi thrillerben, nem derül ki korábban. Legalábbis számomra.

Örülök, hogy ezt mondja, mert a film befejezésének az ereje volt a legnagyobb kérdőjel már a forgatókönyv írásakor. Amikor többen elolvasták a végleges verziót nagyon megoszlottak a vélemények annak kapcsán, hogy ki találta ki előre mi lesz és ki hagyta magát meglepni. Aztán egy idő után rájöttem, hogy ebben a mesében nem ez a legfontosabb. Mindenki másképp éli meg Etero sorsát és döntéseit. És igen, voltak olyanok, elsősorban nők, akik a színészi testbeszéd alapján elkezdtek gyanakodni és lehetőségként ott volt a magoldás a fejükben, azzal kapcsolatosan, hogy mi is Etero betegsége. Sőt, hogy egyáltalán beteg-e…

Az Eterót alakító Eka Chavleishvili alakítása előtt le a kalappal. Hogy talált rá?

Dolgoztunk már együtt korábban, az első nagyjátékfilmemben, a Wet Sandban játszott egy kisebb szerepet játszott. Ekkor vettem benne észre egy olyan képességet, mely nagyon érdekessé tette őt számomra. Aztán amikor forgattunk, kiderült, hogy a szívdobbanás szintjén működünk hasonlóan. Amikor a Rigó, rigó, Szederinda forgatókönyvét írtam, az első dialógusnál tudtam, hogy ő lesz a tökéletes Etero. Sokat kellett küzdenem érte, mert nagyon sokan azt mondták, hogy „képtelenség”, hogy ő ebben jó legyen, de nekem nem voltak kételyeim.

Manapság, amikor a sovány szupermodell testalkat a követendő szépségideál, a filmjében teljesen szembe megy ezzel trenddel. Hogy van bátorsága idősebb, kevésbé feszes testekkel felvett szeretkezést hosszasan megmutatni.

A testiségen túl azért Etero korántsem konvencionális személyiség a mikro-társadalomban, ahol él. Ez adta a késztetést vagy az igényt, hogy a karakteréről és a testéről beszéljek. Pontosan az, amit ön is említett, hogy a szokatlanság egyáltalán nem elfogadott a mai társadalmunkban, mely sok női és férfi testet egyszerűen elidegenít. Sőt, nem is léteznek, mert nem felelnek meg a szépség normáinak, A színészekkel is rengeteget beszélgettünk arról, hogy miért fontos ezt megmutatni, és miért fontos, hogy amikor a néző meglátja a meztelenséget akkor ne érezze a „kötelező” borzongást, furcsaságot vagy bármi ilyesmit, hanem pont az ellenkezőjét: "hűha, ez annyira gyönyörű". Pákozdi Ágnes operatőrrel nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy miként adjuk vissza a testek teljes érvényességét, hogy hogyan hozzuk vissza a testek létezését: mutassuk meg, hogy rendkívül erősek és szépek. A cél, hogy elérjük ezt a ragyogást és a testek szépségét, azt hiszem, sikerült.

Ha már szóba hozta Pákozdi Ágnest, akkor jöjjön a magyar kérdés: mikor találtak egymásra, mint állandó alkotópartnerek?

2013-ban találkoztunk és valóban, azóta én csak vele dolgoztam: a vizsgafilmjeimen és a két nagyjátékfilmemen egyaránt. Akkor az iskolai rövidfilmet készítettem. Berlinben forgattam, és egy barátom azt javasolta, hogy talán találkozhatnék Ágnessel. Hiszek abban, hogy létezik valami nagyobb erő az univerzumban – így mindig azt mondom, hogy akkora kincs, ha összehoz a sors olyasvalakivel, akivel együtt tudsz alkotni. Immár mintegy tíz éve követjük egymást és fogjuk egymás kezét. És minden alkalommal, amikor csinálunk valamit, az mindig nagyon más, de ugyanakkor fontos látni, hogy mennyire szereti azt, amit csinál, és azt hiszem, ez az érzés kölcsönös köztünk. Különböző az a folyamat, amin minden egyes munkánál keresztülmegyünk, de mindig van valami, ami végül összehoz minket. Ez a kölcsönös bizalom és hogy tudjuk miért hozunk létre egy-egy adott művet. Nagyon világosan egyetértünk a tartalomban, a művészi elképzelésben és annak okaiban: a történetet a megfelelő módon kell átadni. Mindketten távol vagyunk a hazánktól, és hasonló tapasztalatokon kellett keresztülmennünk, és ez a száműzetés, azaz valami olyasmi, hogy nem a gyökereid ellenére az életed valahol máshol találod meg, összehozott minket. Nem tudnám elképzelni nélküle a filmkészítést.

Miről szól a Rigó, rigó, szederinda?

Etero egy ötvenes éveihez közeledő, független nő, aki egy eldugott faluban saját boltot vezet. Férjezett barátnői, akik számára a család a minden, egyfajta felsőbbrendűséggel tekintenek rá; Etero azonban mindennél jobban becsüli a szabadságát. Egy nap éppen szedret szed, amikor majdnem halálos balesetet szenved. Ez a halálközeli élmény olyan vágyat ébreszt benne, amellyel korábban még sosem szembesült. Ez a romantikus dráma, amelynek művészi érzékenysége a grúz filmművészet jelentős hagyományaiból táplálkozik, szokatlan könnyedséggel és humoros távolságtartással nyúl az emancipáció és a társadalmi normáknak való ellenszegülés jogának áthallásos témáihoz. A költészet, a romantikus szerelem és az érzékiség varázsát felfedező, földhözragadt Etero szerepét alakító Eka Chavleishvili mindenhol elvarázsolja a közönséget.

Amikor a Rigó, rigó Szederinda megnyerte a miskolci CineFest fődíját, az elismerést átvevő Pákozdi Ágnes üzent a grúz filmalapnak és a magyar Nemzeti Filmintézetnek, hogy drága történelmi filmek mellett emberi drámákat kellene finanszírozni.

Értem, hogy miért mondta ezt Ágnes, sajnos a jelenleg hatalmon lévő grúz politikusoknak a példakép a magyar kormány és annak törekvései, különösen a kultúra uniformizálása terén. Pontosan ugyanaz történik, ami Magyarországon, a kormány kontrollálni akarja a művészeket. Betiltani és cenzúrázni. Hatalmi erővel eltaposni. Sokat szoktak azzal érvelni, ha az egy EU-s országban megfelel, akkor mi miért vagyunk elégedetlenek? A probléma az, hogy felnőtt egy generáció, akit már nem lehet megvezetni. A Rigó, rigó, Szederinda miatt, mely tulajdonképpen egy svájci film fél évet töltöttem Grúziában, és ez pont elég volt ahhoz, hogy lássam, már nem tudnék visszatérni. Hogy miért? Természetesen a politikai és a gazdasági helyzet miatt: itt már csak nagy kompromisszumok árán lehet minőségi életet élni. Ha itt kellene maradnom, megfulladnék, de így, hogy Svájcban élek, vissza tudok menni és olyan emberi történeteket elmesélni melyeken keresztül meg tudom mutatni, mi az igazság. A Rigó, rigó, szederindát is grúz stábbal forgattam, olyan emberekkel, akiknek van véleménye. Grúz vagyok, örökké az is maradok és talán egyszer a hazámat is visszakapom.

Svájci témájú filmet fog készíteni?

Grúz témájú filmet készítenem természetes. Svájcit még nem biztos, mert még nem vagyok annyira benne a kultúrájukban, hogy minden apróságot annyira értsek, hogy mozgóképet formáljak belőle, de az biztos, hogy itt is sok az emberi dráma. Egyszóval: ez csak idő kérdése.

Névjegy

Elene Naveriani (1985, Grúzia) Svájcban élő rendező. Monumentális festészetből diplomázott a Tbiliszi Állami Művészeti Akadémián 2003-ban. A HEAD - Geneva (Genfi Művészeti és Design Iskola) kritikai kurátori kibermédia mesterképzése után kezdett filmrendezéssel foglalkozni.

Néhány éve Baráti Kristóf hegedűművész annyi más hangszeres társához hasonlóan vezényelni kezdett, pénteki hangversenyén felkészült karmester képét mutatta.