A Concerto Budapest élén Baráti Kristóf klasszikus – nyitány, versenyű, szimfónia – összeállítású műsort vezényelt, és előre lelőve a poént, el kell mondani, hogy legfőképp nem rajta múlt, hogy az est hagyott kívánnivalókat maga után. Wagner Trisztán és Izoldája az egész európai zenetörténet egyik paradigmaváltásának mérföldköve, amelynek nyitánya önmagában is sokatmondó. A híres – a múlt zenei hagyományait sutba hajító – Trisztán-akkord már az elején felhangzik, de van mit vezényelni az elkövetkező percekben is. Barátit mint hegedűst is felkészült, a művek mélyebb rétegeit elkötelezetten feltáró művészt ismerhettük meg, és karmesterként is azt hallhattuk tőle, teljes mértékben tisztában van azzal, hogyan épül fel a tíz percnél valamivel hosszabb előjáték. Maximálisan odafigyelt a részletekre, az alkotás ívének feltárására, csak sajnálni lehetett, hogy nem a teljes opera következik utána.
Mert ami jött, az nem sok örömet okozott. Pletnyov alig valami lelkesedést mutatva, szinte unottan játszotta a számára – legalábbis technikailag – semmilyen kihívást nem jelentő Schumann a-moll zongoraversenyt, de valahogy már az első ütemek akkordmenetében is sikerült nem igazán jól jelen lennie. A zenekar is lemaradt az erre következő két akkorddal róla, és az utána következő percekben sem találtak egymásra, mintha két különböző zenei világban mozogtak volna. Pletnyov ernyedten hátradőlve várta ki a zenekari részeket, amikor nem kellett játszania a turnéira magával vitt cca. 40 millió forintos Shigeru Kawai zongorája – a Steinwayekhez képest kissé tompán és halkan szóló hangszer – sem győzött meg arról, hogy erre volna szükség egy ilyen mű előadáskor egy olyan helyen, mint a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme. Persze ebben tényleg szerepe lehetett annak is, hogy a zongoraművész alig törekedett arra, meg akarjon minket győzni a művel kapcsolatban – bármiről is. Mint említettük, nem volt segítségére a zenekari játék sem, a színpadon maradt a Wagnerhez beült teljes vonóskar, amely állandóan visszafogottan, közepes hangerőn játszott, hogy ne nyomja el a zongorát. Talán segített volna a létszámcsökkentés, hogy a dinamikai változások tágabb határok között mozoghassanak. Igazából a ráadás Schumann Arabeszk sem tudta már helyre tenni azt a csalódást, amit az előző fél óra okozott.
Franck d-moll szimfóniája a szerző utolsó zenekari műve és egyik legutolsó alkotása, fogadtatása annak idején vegyes volt: egyesek a darab archaizmusát, mások éppen az újításait kifogásolták, azonban az később az egyik leggyakrabban előadott francia szimfónia lett. A kései romantika jegyeit viseli magán, 1889-ben volt a bemutatója, hangvételében Bruckner, Dvorak műveinek rokona, emlékezetes a második tétel szép angolkürtszólója. (Az Újvilág-szimfónia 4-5 évvel későbbi alkotás.) Baráti ennek vezénylése során is azokat a zenészi – és karmesteri – erényeket mutatta, amit kicsiben már a Wagner-nyitány alatt megfigyelhettünk nála. Tökéletesen tisztában volt a mű felépítésével, zenei szerkezetével, és szép – mondhatni kecses – karmesteri mozdulatait (ritka erény) követve a zenekar el is játszott mindent, amit kellett ahhoz, hogy a mű teljes egészében kibontakozzon. Némivel több szuggesztivitásnak – vagy úgy is lehetne mondani – valamivel többet mutatni akarásnak, karmesteri jelenlétnek ennél azonban még lehetne több helye Baráti vezénylésében.
A zeneszámok között az első részben Hámori Gabriella verseket mondott, és Clara Schumann levelét olvasta fel, sajnos a túldimenzionált hangosítás nem tett jót az érthetőségének, és ez koncepciójában sem illett a klasszikus, akusztikus hangzásba. Az sem biztos, hogy Schumann elméjének elborulása lenne a legérdekesebb egy ilyen alkalommal: a zongoraversenyt a zeneszerző feleségének írta.
Infó: Wagner Trisztán és Izolda - előjáték. Schumann a-moll zongoraverseny. Franck d-moll szimfónia. Mihail Pletnyov zongora, Hámori Gabriella vers, próza. Karmester Baráti Kristóf. Concerto Budapest, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2024. március 8.
