- Valaki itt félreértésből lett hős – Interjú Denis Villeneuve-vel, a Dűne rendezőjével

A Dűne: második rész képi világa olyannyira grandiózus, mintha csak úgy készült volna, hogy ne férjen be laptopokra, sőt, házmozikra sem.

Ezt a fajta filmet szeretem. Azt, amely a fehér vászon erejét használja ki, és önkéntelenül behúz. Beleszerettem a mozgókép-színházi élménybe, és igyekszem olyan alkotásokat készíteni, melyek moziban nyerik el teljes erejüket. Így írom, tervezem, forgatom a filmeket. A látvány mellett a hangtervezés is olyasmi, ami eléggé fontos. Nem hiszem, hogy a jövőben a televízió meg tudná ezt az élményt ugrani. VR ide vagy oda, a hanghoz tér is kell.

A képi világ a nagyszabású jelző kereteit feszegeti.

Greig Fraser operatőrrel technikai szempontból mindketten tudtuk, hogy a második rész ambiciózusabb lesz. Az első film sokkal szemlélődőbb, meditatívabb hangulatú. Abban egy fiút követtünk, aki felfedez egy kultúrát, egy új bolygót, és végül áldozata lesz az eseményeknek. A második filmben már arról a fiúról van szó, aki cselekszik, férfivá, aki harcossá válik. A második rész háborús film, így a ritmusa is sokkal izmosabb kellett, hogy legyen.

Mesélne a színészvezetési módszeréről?

Zavarban vagyok az ilyen kérdéseknél. Az én dolgom, hogy olyan környezetet teremtsek a kamera köré, ami a lehető legjobb annak érdekében, hogy a színész védve és biztonságban érezze magát. Sokszor mondták nekem a színészek, hogy úgy érzik, mintha egy indie filmet csinálnánk, vagyis egyfajta családias érzés van körülöttünk. Na, ez a lényeg: a célom, hogy a színészek soha ne érezzék a nagy filmipari gépezet nyomását.

Frank Herbert regényének melyik szegmense ihlette meg a legjobban?

Minden szcénában benne van az epikusság lehetősége, ami akción alapszik, és ezeket nem olyan nehéz megcsinálni. Sőt, el is lehet veszni a sok lélegzetelállító látvány elem között. Arra fókuszáltam, hogy ne veszítsük el a hangsúlyt Paul és Chani intim kapcsolata alakulásában. Ez a film szívverése, a dráma mozgatója. A szerelmespár szemén és a köztük lévő feszültségen keresztül érezzük a politikai és a társadalmi eseményeket, a rájuk nehezedő kulturális pressziót, a politikai elnyomást. Mindig azt mondtam a teljes stábnak: ha nem hiszünk kettőjük sorsában, akkor nem fog összeállni a film.

Herbert Dűne-univerzuma igen összetett. Mi volt a megfilmesítés fő szempontja?

Mindig igyekszem nüansznyi dolgokat átvinni a vászonra, hiszen semmi sem fekete-fehér, az élet dolgai sokkal árnyaltabbak. Tiszta gonoszság létezik ugyan, de igen ritka, legtöbb esetben a perspektíva kérdése. Senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy Harkonnen báró gonosz – én sem tettem. De ha veszel egy olyan karaktert, mint a császár, aki politikai játékkal van elfoglalva és nagyon rossz döntéseket hoz, már nem egyértelmű a helyzet. Vajon ő tisztán gonosz? Ebben nem vagyok biztos. Olyan, mint egy technokrata. Méghozzá gyáva. Frank Herbertnek, amikor megírta az első könyvet, pontos szándékai voltak. Azt akarta, hogy a Dűnét elrettentő történetnek tekintsék, egy figyelmeztetésnek a messianisztikus alakoktól, az erő embereiről. És csalódott volt azzal kapcsolatban, ahogy a könyvet a megjelenésekor fogadták. Úgy érezte, hogy az olvasók azt gondolták, hogy Paul Atreides hős. Pedig ő azt akarta, hogy Paul antihős legyen, azért írta meg a folyatást, A Dűne messiását, hogy korrigálja ezt a felfogást. Én pedig arra törekedtem, hogy megpróbáljam ezt az adaptációt közelebb hozni Frank Herbert eredeti szándékaihoz.

Ez világos beszéd, de nem csak Paul karakterét „színezte” át.

A regények világszemlélete kapcsán ma már másképp gondolkodunk. A „fehér megváltó” ma már egészen mást jelent, mint 1965-ben, miképpen az iraki olajválságról is másképpen gondolkodunk, mint akkoriban. Ha Herbert maga is áthangolta a történetét, akkor ennyi kockázatot nekem is kellett vállalni.