„Gyerekes dolog volna ma komoly képpel újságolni sorra az író kitűnő kvalitásait; mesélő biztosságát dicsérni, fegyelmezettségét, mesterségtudását, pengeéles intelligenciáját, ízlését. Mindezeken túl vagyunk. Herczeg Ferenc is, mint kívüle még egynéhányan a maiak közül - már akarva - akaratlan benne van mindnyájunknak, moderneknek és reakciósoknak (ha alig észrevehető árnyalatokban is) a rutinjában; egy-egy radikális és könnyed összefogásban, néha egy átható, eleven, rövid hasonlatban, egy megoldásbeli nehézség retusírozásában, szóval: (de nem beljebb) a tollunk hegyében.” Ezekkel a nagyvonalú, találó mondatokkal kezdi Herczeg Ferenc A Fehér Páva című regényéről írt recenzióját Kaffka Margit a Nyugat 1911-es első számában. A mű egy hete, a Dunán bemutatott adaptációja kapcsán a tévénézők is elmondhatnának valami hasonlót. Hála Kálomista Gábor Megafilmjének, az MTVA-nak és a Nemzeti Filmintézet támogatásának Herczeg Ferenc világa beköltözött a képernyőnkre.
A 2020-as Don Juan kopaszodik (r: Dombrovszky Linda) és a 2022-es Kék róka (r: Pacskovszky József) után most itt van a Majdnem menyasszony, és ha marad ez az ütemezés, 2026-ra várhatnánk a következő feldolgozást. Amivel önmagában semmi baj nincs. Nemesen szórakoztató szépirodalmi forrásról van szó, amelynek értékeit szintén remekül összegzi Kaffka Margit: „ha vidéki boltosok a hősei, azokkal épp olyan udvariasan és kedvesen bánik, mint bánt dzsentrikkel, mágnásokkal, nagyzsidókkal és főhivatalnokokkal. Mint a jó és előkelő orvos, nem tesz különbséget a sokféle rangú páciens között, egyformán foglalkozik mindjükben azzal, amiről hiszi, hogy rája tartozik; ám tovább hajszállal sem megy és önmagától hűvös és gőgös úri jómodorral távoltartja valamennyit.” Ennek az elegáns, megértő arisztokratizmusnak a derűjét mesterien vizualizálták a tévéfilmek. A Majdnem menyasszony is szép, önfeledt, mosolygós nyújtózkodásra késztető, napfényes képeken meséli el A Fehér Páva történetét. Pacskovszky József a Kék róka „mélylélektani” csavarjai után érezhető örömmel veti bele magát egy múlt század eleji magyar kisváros nyikorogva polgárosodó miliőjének hangulatos stilizálásába. Gózon Francisco képei a régi reklámplakátok, lektűrillusztrációk illatát csiholják elő. Finoman karikírozó, mívesen naiv, enyhén idézőjeles ábrázolásmód ez, amelybe játékosan illeszkednek a habzó álomjelenetek, a hősnő kibeszélései a nézők felé, melodrámák toposzai. Andalodva, megengedően hagyjuk végigpörögni Ábel Marika (megformálója: Kelemen Hanna), a Fehér Páva kelmeüzlet tulajdonosa lányának öneszmélő bukdácsolását. Udvarol neki a konkurens boltot birtokló családból kikerült, technikai progressziót hirdető, a kisvárost sínekkel Budapesthez kapcsoló snájdig vasútmérnök (Hajdu Tibor), vőlegénye lesz, de szívét nem képes elnyerni. Mert a lánynak inkább a rezignált, kifinomult báró kéne (Koltai-Nagy Balázs), aki viszont már nős. Ó, micsoda konfliktus! Lesz is belőle szökés – és váratlan csalódás: a báróval nem működik a kémia. Kutyavilág! Lehet menni Budapestre, nőegyletbe.
„Eltűnődhetünk rajta, hogy ez a történet milyen gyönyörűen, megdöbbentően mély és gyökeréig eleven, igaz – lehetne. Pl. az, ami a közbejött, hosszú nyáron át e leányban és vele történik! Csakhogy az írótól hiába akarnánk erről megtudni valamit; vannak dolgok, amik fölött úri tartózkodással, diszkréten, fölényesen, hidegen és kényelmesen siklik el” – írja a regényről Kaffka. És a film nézése közben is többször támadhat fel hasonló hiányérzet. Mondhatnánk persze, ez is csak azt bizonyítja, az alkotók remekül éreztek rá Herczeg világára. Itt azonban inkább következetlenségből ered a fejcsóválás. Nem sikerül folyamatosan kitartani azt a stilizációt, amely szándékos, hangsúlyozott „felszínességet” jelez. A szerelmi őrlődés szálainak fűzésében sokszor megtörik a játékosság, lepottyannak az idézőjelek, és egy konvencionálisabb filmes elbeszélés elmozdít a lélektani sík irányába. Ahol viszont semmit nem kapunk, minden üresen, közhelyesen kong. Ez pedig olyasféle gondolatokat szül, hogy minek nekünk ez a Herczeg Ferenc? Az egész olyan lapos, avítt, provinciálisan kispolgári. Nem készül ma annyi tévéfilm, hogy kulcsszerzővé kéne válnia. Valahol igaz, mégis igazságtalan gondolatok. Ha komoly cél a visszatalálás az igényes szórakoztatás felé, Herczeg világa valóban megbízható alapanyag. A filmesek számára kellemes kihívás ennek az irodalomnak a vizualizálása, és a színészek is jól érzik magukat a századelő és a két világháború közötti szünet jelmezeiben, díszleteiben. Jók ezek a kiruccanások a jelenből, a mai közélet „mélylélektanából”. Csak ne ragadjunk bele a herczegi napfénybe!
