Bizonyos érzésekért szeretek utazni. Ülünk a Csaophraja folyó partján, egy többemeletes bár legfelső emeletén, ahonnan parádés kilátás nyílik a kivilágított, aranysárgában égő Vat Arun templomra. Már öreg az este, de a Hajnal temploma ilyenkor a legmegnyerőbb. Nem az 1700-as években épült templom tehet róla, hogy azóta körbeölelte a fővárossá vált Bangkok a maga vonzó látványosságaival, és ő kicsit elszürkült a folyó kevésbé felkapott oldalán. Az este viszont kétségtelenül az övé, ragyogó aranyszínét visszatükrözi a víz, megkétszerezve a ránk gyakorolt hatását.
Hatan vagyunk most ebben az alkalmi csoportban. Két idős amerikai hölgy, az egyik Texasból, a másik Észak-Karolinából; igen kedvesen csodálkoznak rá a világra, amit most láttak elérkezettnek birtokba venni. Illetve két német srác, akik Csangcsunban dolgoznak az Audi és a kínai tulajdonú FAW Group közös gyárában, ahonnan elektromos autók gördülnek ki. Kínában az újévi ünnepség miatt öt szabadnap jár, átugrottak hát Bangkokba, mert olyan jókat hallottak róla. És persze mi, a két magyar, akiket a régi családi lakásuk eladása hozott ide. Nekik láthatóan nem kellett eladniuk semmit ahhoz, hogy úgy utazgassanak a bolygón, mintha csak a villamosra szállnának fel a körúton.
Mesélnek a világukról, az észak-karolinai házból látható óceánról, a Csangcsunban hulló hóról, és arról, hogy miért nem lesz soha jó sör Kínában. Két müncheninek ezt el is lehet hinni. Mi is mesélünk a bécsi és budapesti életünkről, ami valahonnan Romániából indult. Kacskaringós, de otthonos élet. Kerüljük a politikát, mert csak mindent összezavarna. Kinek tenne jót, ha a Dallasban élő csupa mosoly hölgyről kiderülne, hogy elvakult trumpista, mi viszont ki nem állhatjuk Orbánt, a fiúk pedig amúgy az AfD szavazói. Nem eszmék és rögeszmék bámulják most egymást, hanem kíváncsi emberek, akiket világpolgárrá emelt a szerencse és a jó sorsuk. És a véletlen, hogy ugyanazt a Tuktuk-körutat választottuk, amely autentikus ízeket és az esti város hangulatát ajánlotta. Van ebben a csevegésben valami tágas ismerősség, az együvé tartozásnak egy olyan barátságos hite, amely önmagában cáfol minden idegengyűlöletre épülő politikát. Ezt csak utazás adhatja meg az embernek (meg a könyvek). El is képzelem, ahogy erről a fülledt bangkoki éjszakáról Hemingway két novellát is írna, megspékelve néhány kocsmában hallott kalanddal.
Én amúgy megkésett utazó vagyok. Az én életembe viszonylag későn érkezett meg az utazás páratlan és felszabadult élménye, amit többre tartok mindenféle presztízstárgy birtoklásánál. Harmincvalahány évesen, a nászutamon ültem először repülőn. Kréta felé tartottunk, s én kezdtem egyre inkább elememben érezni magam, mint az akváriumból a tengerbe visszaengedett hal. Talán kellett a diktatúra gőgös bezártsága ahhoz, hogy igazán méltányoljam az előttem hirtelen kitáruló világ nyújtotta szabadságot és otthonosságot? Minden bizonnyal. Sokan talán azért sem indulnak el, mert most is elhiszik a politikusoknak, hogy a világ veszélyes hely, semmi keresnivalójuk nincs ott. Meg azért sem, mert hiába ígértek oly sok mindent nekünk választásról választásra, még mindig nem értük el azt az életszínvonalat, hogy egy ledolgozott élet után (vagy mellett) nyugodtan pakoljuk tele a bőröndöt, és vágjunk neki a fiatalkori vágyak célpontjának. Ahogy a hajónkon a sok száz német nyugdíjas tette, akik láthatóan nem a pénzügyi vagy kereskedelmi szektorból kerültek ki. Nem bankárok és üzletláncok tulajdonosai. Ők a középréteg közepe, a gerinc, amely egy egész országot elbír és megadja annak a karakterét. Amit mindmáig nem lehetett megteremteni nálunk, vagy talán csak pillanatokra. De nálunk hiányzik az ehhez szükséges nyugodt élet, és a hátizsákos kalandvágyat is csakhamar kiölik a mindennapok. Pedig a világ lüktetését, kulturális sokszínűségét megtapasztalva, hirtelen sokkal élesebben láthatnánk át a politikusaink hazugságain.
Persze Krétáig, és még azon túl is, pár évig az utazás inkább nyaralást jelentett, és nem többet. Nem kielégíthetetlen kíváncsiságot, majd mindenre kész nyitottságot, hanem pár nyugodt délutánt a tenger partján, hogy aztán bronz-barnán dicsekedjünk el az otthoniaknak a világjárásunkról. Talán az utóbbi évtizedben kezdtem úgy igazán utazni. Úgy, ahogy hátizsákos diákként venném nyakamba a világot, ha újra születhetnék, vagy ahogy talán majd Duska fogja.
Ma már tudom, hogy nem az autó (jelenleg nincs) és a szépen belakott ház (hosszú ideje nem a sajátomban élek) mutatja meg az emberi élet valódi minőségét vagy eredményességét, ahogy azt ma is oly sokan hiszik nálunk. Engem az utazások (meg a könyvek) tettek azzá, aki ma is vagyok. Addig csak készülődtem, formálódtam. Ha ma, kit tudja miért, kapnék egy terepjárót, azonnal pénzzé tenném, hogy a még fel nem fedezett tájakra utazzunk a családdal.
A mostani utazás sajnos már véget ért. Az utolsó bangkoki este élményét pötyögöm immár itthon a gépemen, kicsit még mindig jetlag hatása alatt. De pár nap múlva, ha elmúlt, már indulnék is tovább. Túl rövid az élet ahhoz, hogy egy helyben toporogjunk.
