„Ki találta fel a
körülírt zuhanást
– a lépcsőt,
mely a magasságot megszelídíti,
fölolvasztva fokokká
a dermedt függőlegest,
s a megoldás furfangját:
a kerülő út szerény
cselét megmutatta
a pillantása után
hasztalan ugráló
szárnyatlan embernek?”
(Petri György: Lépcső)
Kitűnően megírt (és szerkesztett), regénynek álcázott kórisme (avagy kórismének álcázott regény) Kácsor Zsolt új könyve. Petri Györgyöt megidézve: maga a körülírt zuhanás.
Ezt alighanem a recenzió végén kellett volna leírnom, de gyorsan túl akartam esni rajta. Ugyanis nagyon élvezem Kácsor prózáit, a tárcától a novellán át a regényig, és ha barátomnak talán nem is, de kedves kollégámnak bízvást nevezhetem. Vagyis elfogult vagyok vele azóta, hogy a kilencvenes évek közepén a húszas évei legelején járó egri fiatalember riportjait szerkeszthettem az Élet és Irodalomban.
Szóval bírom Zsoltot, s bár tudtam nem mindennapi megpróbáltatásairól, földi pokoljárását ebből az önanamnézisből ismertem csak meg. Ez a dosztojevszkiji mélységű jelentés a pszichológia-hívők által bipoláriának elkeresztelt egérlyukból, egy hihetetlen tisztánlátással és őszinteséggel megírt leépülés pontos dokumentációja. Ad abszurdum: Kácsor könyve a mentális romlásba önmagát belehajszoló ember pikareszk fejlődéstörténete.
Éppen ez benne a gyanús. Olyan szakavatott leírásokkal találkozunk, mint egy pszichiátriai szakkönyvben, és úgy megírva, amire egy beteg ember – még ha jó pillanataiban hivatásos tollforgató is – nem lenne képes. Egy pszichiáter barátom mondta nekem, amikor magam is mániás depresszióról panaszkodtam és részletesen beszámoltam "tüneteimről", hogy aki ennyire tisztában van vele, mi is a baja, az nem beteg, azt nem lehet kezelni. Az csak önmagát tudja kihúzni, mint Münchhausen báró, hajánál fogva a mocsárból. Pedig akkor én szintén magánéleti zűrök miatt voltam megzuhanva, majd egy évig nem tudtam újságíróként dolgozni, mert nem voltam kíváncsi szenvedő magamon kívül senkire. Kácsornál, illetve alteregójánál, hiszen tényeken alapuló fikcióról, egy regényről beszélünk, hetente váltogatják egymást a főhőst szobájába záró depressziós, illetve az euforikus időszakok, amikor újságíróként egyik eseményről a másikra röpköd, ontja magából a riportokat, tárcákat. Na, ilyen nincs. Aki padlót fogott, és kiszámolták, abból egy hét múlva nem lesz bajnok. Ebben a meccsben nincsenek szünetek.
A bekezdésről bekezdésre mantrázott mondóka – „méz, méz, idenézz, gyerekfejben gyerekész, gyerekészben gondolat, a halálnak fogja vagy” – mellett az életaxiómákat megjelenítő, magánhangzó nélküli szómontázsok adják a szöveg különös lüktetését. Ezek jelenítik meg a mentális örvényben került, öngyilkosságra készülő antihős aktuális lelkiállapotát. Míg a szerző saját megzakkanásának okait kutatja, közben Kácsor életének filmje pereg le az olvasónak. A megbicsakló magánélet – az őt először pszichológushoz küldő amerikai szerelmével – és a sikeres szakmai élet konfliktusa, benne a monogrammal jelölt, KZS-t szerető és pátyolgató író barátokkal. A regény alighanem legnormálisabb, mindenféle kamu pszichologizálástól mentes karaktere a macsó Marseille-i nagybácsi a maga hrabali figurájával. Fájdalmasan szépen ír az óvodai balesetben megsérült bátyjával való ambivalens viszonyról, sejtetve, hogy saját traumáit is ebből eredezteti.
Divat ma depressziósnak, bipolárisnak, narkósnak, alkoholistának, stb. lenni. Persze ezekről mindig azoktól hallunk a médiában, akik a maguk állítása szerint immáron tiszták, szárazak, a gyógyászati szerek segítségével lejöttek a pusztító szerekről és életvitelről. Az egyetlen független rádióban van egy műsor, ahol gyógyult (vagy legalábbis annak beállított), többnyire ismert emberek mesélnek felszabadult magamutogatással, szakemberi felvezetéssel a maguk pokoljárásáról. Az eddigi mintegy tucatnyi interjúalany fele író, újságíró volt. Megszólalt Kácsor Zsolt is. Sehol egy bolti eladó, hegesztő, ápolónő, sehol egy betanított munkás. A múlt század hetvenes éveinek végén az akkor még segédmunkás Hajnóczy Péter, akinek már megjelent első novelláskötete, mesélte dühösen, elege van abból, hogy nem az írásai, hanem az alkoholizmusa után minősítik. Ma ezzel a betegségével médiasztár lenne. Persze ő biztos nem kérkedne vele.
Nem hiszek Kácsornak. Pontosabban nem a magánszemélynek, vagy írónak nem hiszek, hanem azoknak a pszichiátereknek és pszichológusoknak, akik elhitették vele, meghagyták, megerősítették abban a tudatában – szerintem téveszméjében –, hogy ő egy mentálisan sérült ember, aki folyamatos kezelésre szorul. Akinek kutya kötelessége elhinni a diagnózist, és jó kisfiúként lenyelni a pirulákat. Az ipari méretekben előállított, gyógyítónak hazudott pörgető és lassító szereket. Spiró György mondta József Attiláról: aki olyan zseniális verseket tudott írni, mint ő, az nem lehetett bolond. Aki úgy tud írni, és olyan minőségi intenzitással van jelen az újságírásban és az irodalomban, mint Kácsor Zsolt, az nem bipoláris és/vagy skizofrén.
Még akkor sem, ha magát annak hiszi, annak mondja. Annak írja meg.
(Kácsor Zsolt: Pokoljárás Bipoláriában. Kalligram Kiadó, 2023)
