Talán nem véletlen, hogy éppen akkor emeltem le a könyvespolcomról, és olvastam újra Jennifer Teege Nagyapám engem agyonlőtt volna című önéletrajzi kötetét, amikor a „Bayer Zsolt-ügy” kipattant, és a közbeszéd része lett. Jennifer Teege felnőttkorában döbbenetes titokra bukkant: megtudta, hogy nagyapja Amon Göth, a Krakkó melletti płaszówi láger hírhedten kegyetlen parancsnoka volt, akit háborús bűnösként 1946-ban kivégeztek. Jennifer Teege Amon Göth fekete bőrű unokájaként 1970-ben született. Az anyja, Amon Göth lánya még csecsemő korában örökbe adta őt. Úgy nőtt fel, hogy sem az anyja, sem az örökbefogadott szülei nem tárták fel előtte a családja múltját.
Jennifer Teege-nek felnőttként kellett rádöbbennie, hogy a nagyapja őt, mint fekete bőrű nőt a többi „alacsonyabb rendű” fajjal együtt a gázkamrába küldte volna. Felnőttként tudta meg azt is, hogy a nagyanyja, aki élete végéig szerelmes volt Göthbe, és soha nem ítélte el a bűncselekményeit, luxuskörülmények között élt a tábor szélén álló elegáns villájukban. Ennek a teraszáról lövöldözött Göth szórakozásból zsidó foglyokra, és ölte meg őket. A nagymama pedig ennek a villának a teraszán pózolt elegáns ruhában, vagy napozott fürdőruhában, játszadozott az emberek elleni támadásra kiképzett kutyájával a szögesdrótok nyomasztó háttere előtt. Fényképek és két film is tanúskodik minderről. A napot gyakran kilovaglással kezdte, utána hosszan sminkelte magát, délután teniszezett, esténként rabok muzsikáltak a Göth villában.
És mégis. Jennifer Teege szerette a nagymamáját, aki meghatározó szerepet játszott kisgyerekkorában: a nagymama volt az, aki vigaszt és védelmet nyújtott neki, aki törődött vele. Ezért ma is kijár a sírjához a temetőbe, virágot visz neki, és gyászolja az embert, aki nem volt. Képtelen összeegyeztetni a lágerben készült fotókat a saját gyermekkori emlékeivel, amelyek a fejében élnek róla. Elítéli és megveti a nagyszülei tetteit, a nagymamáját mégsem cserélné el senki mással. „Jó volt hozzám, ezért végig azt hittem, hogy jó ember. Egy gyerek nem tudja elképzelni, hogy valakinek, akit szeret, van egy másik, sötét oldala is. Annyira jó lett volna, ha nincs, ami beárnyékolja az emlékét. Miért nem tudott megmaradni normális nagymamának? Egy kedves asszonynak, aki aztán egyszer csak meghal, és nem derül ki róla utólag semmi?”
Miért meséltem el ezt a történetet? Mit kezdjünk vele, és hogyan kapcsolódik Bayer Zsolt történetéhez?
A bűn nem örökletes, senki nem kérhető számon azért, amit a felmenői elkövettek. Nincs átörökített bűn. Felelősség van. Az örökös felelőssége abban áll, ahogyan a felmenői tetteihez viszonyul.
A zsigeri, mélyről fakadó érzéseinkért sem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy mit kezdünk velük. Hajlandók vagyunk-e szembenézni a szégyenletes múlttal, akármennyire fájdalmas is, és akarunk-e tisztán látni? Rengeteg kutatás bizonyítja, milyen hosszú és keserves folyamat ez a bűnösök gyermekei esetében is. Küzd bennük az elutasítás és a szeretet, a vád és az elfogadás, és ez alaposan megkínozza őket. Elképzelhetetlen, hogy a joviális nagyapó, aki térdén lovagoltatta az unokáját, náci tiszt volt, vagy a jól ápolt, kedves nagymama Hitlerért rajongott, és gyűlölte a zsidókat. Pokolian nehéz ezt elfogadni egy saját rokonról.
A feltáratlan, elhallgatott, elhazudott családi múlttal való szembenézés sokkal több családot érint Magyarországon, mint gondolnánk. Úgy hiszem, a sötét titkokat rejtegető családok leszármazottait, mint például Bayer Zsoltot is arra kell biztatni, hogy alaposan kutassák fel múltjukat, legyenek bátrak, és törjék át a hallgatás falát. Már csak a saját érdekükben is ki kell lépniük a nagyapák, nagyanyák és apák árnyékából, amely rájuk vetül, mert csak akkor élhetik a saját életüket, és lehetnek szabadok, ha ezt meg tudják tenni. Igaz ez a holokauszt-áldozatok és a tettesek gyermekeire egyaránt, még akkor is, ha a trauma egészen más a holokausztot átélő szülők, és a bűnösök gyerekei esetében. Az erőszak és a szenvedés továbbörökítése generációkon keresztül hasonlóan működik.
Ugyanakkor nem hiszem, hogy teljesen meg lehet szabadulni a múlttól. Az valamilyen módon tovább él és dolgozik bennünk, ha akarjuk, ha nem. Azt gondolom, csak akkor birkózhatunk meg vele, ha utánamegyünk az ezerszer hallott családi történeteknek, felkutatjuk a múltbéli féligazságokat, megpróbáljuk különválasztani a hamisat az igaztól. A lehető legnagyobb hitelességre és pontosságra törekszünk. Ha nyíltan beszélünk arról, miként van közünk a múlthoz. Itt és most. A mi életünkben, felelősséggel.
Elkeserítő az a „vita”, amely az úgynevezett Bayer-ügy kapcsán a nyilvánosság előtt kibontakozott. Éppen a lényeg hiányzik belőle: a múlt megértésének igénye. A „tisztázni végre közös dolgainkat” szándéka. Fel sem merül, milyen fontos történelmi pillanatot mulasztunk el immár sokadszor, és mit veszíthetünk megint. Itt volna az esélye annak, hogy ne úgy tekintsünk egymásra, mint gyűlölt ellenségre, hanem úgy, mint a fájdalmas és feldolgozatlan múlt örököseire. A gyűlölködés sehová nem vezet, és semmit nem old meg. Gondoljunk bele, mekkora megkönnyebbülés lenne mindenkinek, ha ismerné a családja történetét, ha nem kellene együtt élnie súlyos családi titkokkal, nem kellene bűntudatot éreznie vagy szégyenkeznie a felmenői bűnei miatt. Ha nyíltan beszélhetne arról, micsoda mélységes szomorúság és megrázkódtatás volt megtudni, hogy a nagyapja vagy a szülője szörnyeteg. Lehet, hogy többször is próbált szembenézni a családi örökségével, de nem volt rá képes. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül, és még mindig csak a kezdet kezdetén tart. Vagy el sem indult a megértés és a szabadság felé vezető úton.
Senki nem bújhat el a történelem elől. Az úgynevezett Bayer-ügy egyszerre foglalja magába a személyes sors és Magyarország modern kori konfliktusainak és traumáinak a históriáját. Ebben az országban így vagy úgy mindenki cipeli a maga családtörténetét; nem-tudás és elhallgatás mérgezi a családok életét. Jó lenne legalább ezt megérteni ennek az ügynek a kapcsán.
