- Benézni a weblap mögé

Az interneten böngészve nap mint nap találkozunk úgynevezett felugró ablakokkal, olyan értesítésekkel és reklámokkal, melyek valamilyen kérdést szegeznek nekünk. Például, hogy akarjuk-e az adott terméket, elolvassuk-e a következő cikket vagy hogy elfogadjuk-e az úgynevezett sütiket, vagyis olyan fájlokat, melyek fontos információkat közölnek rólunk a weboldalnak, hogy személyre szabott tartalmat és hirdetést nyújtsanak nekünk. A neten nyitott könyv vagyunk, nem hiába mondják, hogy a közösségi média már lassan jobban ismer minket, mint mi magunkat. Ezen a gondolaton halad tovább Biró Dávid Felugró ablak című kiállítása a szentendrei PhotoLab kiállítóterében, melynek falain a művész fotóval, videóval és installációval idézi meg a minden kattintásunkat figyelő virtuális világot, miközben kritikával is illeti azt.

A tárlat felfogható úgy, mintha egy weboldalt néznénk térben. Az első terem a weblap front-end részét mutatja meg, vagyis ami a felhasználóval közvetlen kapcsolatban van, míg a hátsó, neonfénnyel megvilágított, kisebb terem a back-end, ami a felhasználó elől rejtve marad, és a tényleges számításokat végzi. De haladjunk sorban! Az első terem tehát az internet illuzórikus világát mutatja be, melyre jól rímelnek Biró Dávid 2018-as MOME-s diplomamunkájának fotói, melyeken többnyire digitális képeknek tűnő csendéleteket látunk, de az alakzatok valójában analóg módon készültek: a fotós azokat a műtermében színes papírból, műanyagból és hungarocellből rakta össze, majd fotózta be. Elsőre nem is egyértelmű, hogy ezek fotográfiák, de ha közelebb lépünk hozzájuk, akkor láthatjuk, hogy azok különféle anyagokból lettek összetéve, és vannak rajtuk szándékolt hibák is. Az egyiken például azt hihetnénk, hogy egy 3D-s tervezőprogramban létrehozott, csillogó maszkokat látunk lebegni egy pasztellzöld térben, miközben azok valódi, műanyag álarcok, melyeket Biró egy színes papír előtt kapott lencsevégre.

– A képekkel azt akartam kifejezni, hogy a virtuális és a kiterjesztett valóság hogyan türemkedik be az életünkbe, az interneten látott képek pedig mennyire elbizonytalanítják a befogadót az észlelésben – mondja Biró, hozzátéve, a helyzetet manapság még inkább bonyolítja, hogy a mesterséges intelligencia néhány adatból könnyedén hozhat létre korábban sosemvolt képeket.

Az első terem kékre festett fala is szimbolikus jelentéssel bír. – A kék színt azért választottam, mert ha a valós és virtuális világunk között meg kellene fogalmazni egy határt, akkor az az üres, kék képernyő lenne, amit akkor látunk, amikor lefagy a számítógépünk. A filmezésben szintén fontos szerepet kap a kék színű háttér, melyre utómunkával a digitális képet vetítik, például az időjárás-jelentést – mondja Biró.

A második, kék neonfénnyel megvilágított terem már az internet „rejtett” oldalát mutatja meg. Itt az egyik falon három kamerán keresztül figyelhetjük meg az első termet, illetve magunkat, mely szépen rímel a weblapok back-end részére, mely a front-end felől érkező adatokat dolgozza fel. Szintén erre a logikára épülnek a szemközti falon elhelyezett telefonkijelzők, melyeken fénypontok sokasága vetül emberi arcokra. – Ez a képsorozat a Face ID nevű arcfelismerő rendszert idézi meg, melyet először 2017-ben építettek be az iPhone X készülékbe. A fejlesztés infravörös pontprojektorral ponthálót vetít a felhasználó arcára, ezáltal ellenőrzi, hogy tényleg a mobil tulajdonosa használja a készüléket. Így a képernyőzárát csakis ő tudja feloldani, más személy nem – mondja Biró, hozzátéve etikailag elég aggasztó, hogy a mobil ennyire pontosan fel tudja ismerni a tulajdonosát, és akár le tudja lekövetni, hogy milyen érzelmei vannak.

A tárlaton a kijelzőkön szövegeket is olvashatunk technológiai cégek adatvédelmi irányelveiből, melyek a felhasználók megfigyelésére vonatkoznak: „Hiszünk abban, hogy csak azokat a személyes adatokat gyűjtjük, amelyekre Önnek szüksége van”, vagy „Amikor szolgáltatásainkat használja, ránk bízza adatait”.

Biró ezen munkája azért is aktuális, mert a közösségi médiában a felhasználók önszántukból töltik fel a fotóikat, a videóikat és a huszonnégy órán át látható sztorijaikat, hogy informálják a „közönségüket”, éppen merre járnak, milyen kávét isznak vagy milyen zenét hallgatnak. – Az emberekben egyre inkább tudatosodik, hogy megfigyelik őket, de ez mégiscsak egy láthatatlan folyamat marad. Eközben egyre több időt töltünk a neten, ahol folyamatosan bombázva vagyunk tartalmakkal, így nem csoda, hogy addiktív lényekké válunk odaszegezve a kijelzőhöz.