Barátságtalan képet mutat a januári erdő. Bozótos inkább, nem erdő, abban az értelemben legalábbis, ahogy erdőre gondolni szokás, hirtelen nem is látom, hol lehetne a fák közé gázolni, nincs ösvény, csak áthatolhatatlan ágak-bogak. Más találékonyabb volt nálam, itt hűtőszekrény málladozik, ott szemétkupac rikít a szürkés háttérben, nincs akadály, ha haszontalanságainknak keresünk rejtekhelyet. Aztán elhal a vonatfütty, már eleget gyalogoltam hozzá, nem morajlik ide az autóút forgalma, rám ül a csend, hallani kezdem a madarak énekét, az orromba kúszik az avar illata. Nézem a girbe-gurba ágakat, a kéreg alatt már készülődik a tavaszi rügyfakadás, restellem az első lekicsinylő gondolatokat. Erdő ez mégis, még ha nem is büszke bükkös, de élet van benne, és az élőket szolgálja. Ameddig még teheti.
A hathektáros szegedi véderdőt talán tényleg nem kirándulásra szánták az elődök, hetven éve ültették azért, hogy megfogja a messzi vidékek felől érkező port. Jót akartak, azt gondolták, a telepítéssel egy egész közösségnek kedveznek majd. A város felőli végében ma a Szeged-Csanádi Egyházmegye sportkomplexuma van, ahol újabb nagy tervek születtek, iskolát építenének, de nem csak azt, három új focipályáról is egyre nyíltabban beszélnek, és döntöttek, a cél érdekében az erdőnek menni kell. Jót akarnak ők is, érveik szép számmal vannak: gyerekek tanulnak majd bámulatra méltó körülmények között, olyanok is rúghatják a bőrt, akiknek ma ez csupán elérhetetlen álom. „Politikai habverés” – mondja ki a gyors ítéletet mindkét oldal, amikor a másik fél magyarázatait és szándékait igyekszik bagatellizálni. A hangnem sokszor gúnyos, legfőbb aduász, hogy aki a dzsumbuj megmaradásáért küzd, egyenesen a gyerekeknek akar rosszat. Kiss-Rigó László megyés püspök az elképzelés szép oldalára mutat rá és teremtésvédelmi elvekről beszél, a kormány éjjel hoz rendeletet, amivel visszaveri az önkormányzat igyekezetét, cserébe a szegediek sem ülnek tétlenül, megpróbálják, hátha nem rántják be a motorokat a favágók, ha Assisi Szent Ferencről nevezik el időközben az utak és sín ölelte helyet.
Nem irigylem a szegedieket. Olyan versenyen kell felkészülés nélkül indulniuk, ahol rásegítésként legfeljebb érveik lehetnek, az egyházmegye mögött meg ott áll masszőrrel, sportorvossal, doppingarzenállal egy egész kormány. Lehetett volna ezt is sokkal szebben, kevesebb kardcsörgéssel. Évekkel ezelőtt szót váltani egymással papnak, politikusnak, engedni, hogy a másik legalább fél szemmel belelásson ellenfele lapjaiba. Jó előre mérlegre tenni, hogy ha már, gondolva ezzel egy egész városra, egyszer erdőt teremtett az ember, istennek tetsző cselekedet volna-e a helyét műanyaggal borítani. Átgondolni, kinek, és főleg hány embernek eredményez valóban jót a tett, amelyet a legjobb szándékunk vezérel. Megtalálni a finom egyensúlyt egy nagyívű projekt számai és a pénzben mérhetetlen között. És ahogy tették egykor a szegediek, most is legalább hetven évre tervezni.