- „Soha nem látott mértékben nőtt az analfabetizmus Magyarországon”

Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg. Ha e megyék nevét soroljuk, aligha a jólét és a fejlődés jut eszünkbe.

Kutatásaink alapján úgy tűnik, a mindenkori államhatalom elsődleges célja, hogy a szegénységet ott tartsa, ahol van. Ha szétnézünk az országban, kiderül: ezek a térségek területileg jól behatárolhatók, s nem érzékelhető az adott körökön túli mobilitás. Talán nem véletlen, hogy épp a legelmaradottabb térségekben a legrosszabb a közúthálózat és a közlekedés: mintha a döntéshozók ezzel is távol szeretnék tartani a leszakadókat a városi vagy tehetősebb falusi rétegektől, a felsőbb osztálybeli kategóriákról már nem is beszélve. Egy budai villában élő tinédzsernek fogalma sincs, milyen körülmények között telnek hasonló korú bódvalenkei vagy csenyétei társának mindennapjai, s mennyire áthidalhatatlanok a köztük lévő szakadékok, legyen szó tanulásról vagy későbbi munkavállalásról. Ha egy csereháti zsákfaluból ki akar törni egy fiatal, és munkát vállalna egy közeli városban, ahol van ipar, szinte megoldhatatlan a munkába járása, főleg három műszakban. Ehelyett ezért sokan inkább kényszerűen a közmunkát választják, így pedig újratermelődik – és helyben marad, a társadalom többsége számára továbbra is láthatatlanul – a szegénység.

Az állam egyre inkább kivonul a szociális területekről, s átpasszolja ezeket az egyházaknak, karitatív szervezeteknek.

Öt évvel ezelőtt kezdődött el a kormány támogatásával, és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felügyeletével háromszáz, a KSH mutatói alapján leghátrányosabb helyzetű település felzárkóztatása, amelyben jelenleg 178 falu vagy kisváros érintett. A máltaiak sem tudnak mindenütt a saját embereikkel ott lenni, ezért ők is „kiszervezik” a feladatot különféle szervezeteknek, alapítványoknak, egyházaknak, civileknek. De megteszik a legfontosabb lépeseket azzal, hogy a megszületett gyerekek első ezer napját egyfajta bölcsődehelyettesítő szolgáltatással, a Biztos Kezdet gyerekházakkal pótolják. Később ott vannak a tanodák, amikre nem is lenne szükség, ha az iskolarendszer jól működne, de mivel nem ez a helyzet, így ezen keresztül pár éven át továbbra is fogják a gyerekek kezét. Majd eljön a felső tagozat, netán a középiskola és látványosan szétesik a rendszer. Az elmaradott falvakban élő lányok egy része más, valódi alternatíva híján szülni megy, fiúk pedig vagy ingáznak a jobb megélhetésért, vagy kénytelenek a helyben elérhető közmunkát választani.

Hogyan lehet a legszegényebbeket megszólítani, s „kívülről” felzárkóztatni?

Jómagam egy-egy szociális programban általában fiatalokkal foglalkozom, például a korai gyerekvállalás megelőzése kapcsán, s rendre tapasztalom, hogy nagyon nehéz a hátrányos helyzetű embereket bevonni egy beszélgetésbe, ha nem látják annak kézzelfogható, azonnali hasznát. Vagyis egy-egy fejlesztő foglalkozást össze kell kötni mondjuk ruhaosztással, vagy egyéb kísérő programokkal, falunappal, szórakoztatással, mert az önmagában kevés, hogy életvezetési tanácsadással szolgálunk. Régóta ismert és kutatott tény szociológusi körökben, hogy van egy úgynevezett „szegénységi kultúra”, ami a korai gyerekvállalástól kezdve a máról-holnapra élést jelenti, s ott nagyon nehéz más perspektívát nyújtani, ablakokat nyitogatni közösségfejlesztőként. Sokszor pedig azt látjuk, hogy hiába jönnek az uniós pénzek – már amikor jöttek egyáltalán –, a leszakadó csoportok segítésére, a helyi megvalósításokkal sok a gond. Eleve kevés a szociális szakember, így előfordul, hogy valaki a miskolci főállása mellett még három-négy pályázatban érintett, s lehetetlenség ennyi feladatot jól ellátni. Ilyenkor legtöbbször „indikátorrá” silányul a legnemesebb elképzelés is, papíron valósulnak meg úgy-ahogy a programok, sok a visszaélés, a pénzt elköltik, de gyakorlati hasznuk nem marad.

Mennyire vonzó pálya ma a szociális munkásoké?

A Miskolci Egyetemen képzünk szociális munkásokat, s azt látom, hogy a fiatalok nem akarnak erre a pályára lépni, inkább a levelezősök jönnek, akik már a szakmában dolgoznak, s kell nekik mellé a diploma. Az egyház – bár megjegyzem, kutatásaink szerint vannak jó példák – nem mindig alkalmas arra, hogy ezeket a szociális terepeket és szerepeket átvegye, akkor sem, ha a pénzt megkapja a feladatra. Készítettünk mélyinterjúkat, ezekből tudjuk: nem feltétlenül hatékony, ha egy frissen szült, 15 éves roma lányanyának a helyi plébános próbálja elmagyarázni, mi a teendője, ha kikerül a kórházból és visszamegy az egyház által fenntartott intézetbe vagy anyaotthonba.

Akadnak az országban olyan kezdeményezések, amelyeknél egy-egy elhivatott ember, netán maga a polgármester vagy helyi vállalkozó próbál tenni valamit a leszakadó közösségért.

Heroikus küzdelmek ezek, sziszifuszi munkával. Eltervezik, hogy építenek egy malachizlaldát, vagy kialakítanak egy veteményest egyfajta szociális szövetkezet részeként, s megtermelik a élelmet a helyi óvodának, iskolának. Csakhogy a folyamatos működtetéshez tudás és mentorálás kellene, valamint valódi piaci lehetőségek, ezek híján pedig egy idő után elhalnak a legjobb kezdeményezések is, főleg, hogy most még uniós támogatás sincsen. A zömmel romák lakta Szakácsiba egy holland hölgy próbált életet lehelni, turisztikai célokra felújítva ottani házakat, de aztán elfogyott a pénz, hitelt nem kapott, így feladta. Bódvalenke, a freskófalu sem életképes, hiába számít egyedülállónak a festett házaival. Az Ózd melletti hétesi roma-telepen Bódis Kriszta író alakított tanodát, ami a középiskoláig kíséri a gyerekeket, Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítványt viszi a hátán Berettyóújfalu térségében: ők azon kevesek, akik civilként képesek voltak tartósan is egyfajta működő, felzárkóztató kezdeményezést életben tartani. Ehhez azonban az kellett, hogy tisztában legyenek a realitásokkal, ismerjék a közeget, ahova kerültek, és ne kergessenek hagymázas álmokat egy idealizált világról.

A lakástámogatások megújult rendszere, a falusi CSOK nem húzta fel magasabb szintre a mélyszegénységben élőket?

Ez a középosztály és a tehetősebbek lehetősége, a nagyon szegények zöme kimaradt belőle. Eleve kevesen tudnak közülük állandó munkaviszonyt felmutatni, ami az egyik feltétel. Jó hír, hogy megjelent a legszegényebbek között is az a réteg, amelynek tagjai, a jellemzően fiatal, életerős férfiak elmennek külföldre dolgozni, s a keresetükből nagyobb és szebb házat építenek. Rossz hír, hogy ez a fajta életmód épp a leghagyományosabb modellek szerint működő roma családokat zilálja szét, s a gyerekekkel itt maradt asszonyok még nehezebben találják fel magukat a mindennapokban. Ezt az is hátráltatja, hogy a felméréseink szerint egyre nagyobb az analfabetizmus Magyarországon.

Mi ennek az oka?

Azt látjuk, hogy miközben a jövedelmi szegénység valamelyest csökkent, s a rendszeres közétkeztetésnek köszönhetően talán az éhezés is – legalábbis hétköznapokon, amikor van óvoda, iskola –, az öltözködést pedig sokan megoldják adományokból, addig az analfabetizmus soha nem látott mértékben nőtt, ezt a kompetenciafelmérések is mutatják. A jelenlegi iskolarendszer nem jutalmazza azokat a tanárokat és tanítókat, akik az ország zsákfalvaiban, a legnehezebb körülmények között próbálnak helyt állni, pedig ez lenne a kivezető út. Nekik kellene jóval több pénzt kapniuk, hogy ne csak „túléljék” a kötelező óraszámokat. Ma, ha megbuktatják azt, aki nem tud írni, olvasni, saját maguknak okoznak plusz munkát, s az iskola mutatói is romlanak. Ezért inkább osztályról-osztályra átengedik a „hátsó padban ülőket”, a halmozottan hátrányos helyzetűeket, akik úgy kerülnek ki az általános iskolából, hogy képtelenek értelmezni egyszerű mondatokat, rendkívül hiányos a szókincsük, nem tudnak elvontan, fogalmakban gondolkodni. Ők a munkaerőpiacnak sem kellenek, vagyis marad számukra a közmunka, a fekete vagy szürke zóna a mezőgazdaságban, a máról holnapra élés, a drog és az alkohol, amiről megint csak hosszabban lehetne beszélgetni. Szintén a tereptapasztalataink azt mutatják: ezekben az elmaradottabb falvakban már akár tizenévesen elindul a fiatalok alkoholizálása és ami még riasztóbb, hogy a lányok is érintettek ebben, egyre nagyobb mértékben. Az olcsó dizájnerdrogok pedig a peremvidéken már nagyon sok családban ott vannak.