Beszélnek, beszélnek mindenféléről, meg arról, hogy a sok beszéd közben melyikük mit mondott. Mi meg élvezhetjük, hogy társaságban lehetünk egyedül.
Persze a másik oldal helyzete is különös. Művészektől gyakran kérdezik, hol a határ alkotás és valóság között, van-e az életüknek olyan szegmense, amelyben nem érzik írónak, zenésznek, rendezőnek, színésznek magukat. Vajon hogy van ez a beszélgetőműsorok készítőinél és az egyik adásból a másikba vándorló nyilatkozóknál, már-már celeb véleményformálóknál? Ők éreznek-e határt hivatásos és privát beszélgetéseik között? Vagy lehet, hogy miután kilépnek a stúdióból, és hazamennek, ők is csak ülnek és másokat hallgatnak?
Talán azt érezzük, hogy a mi esetleges hétköznapi beszélgetéseinknek nincs súlyuk. A szavak elillannak a semmibe. Időpazarlás. Pszichológusnál már van értelme megszólalni. Hiszen ott valamivé válunk, egy esetté, amelyet kezelni kell; jelentést, mély értelmet kaphat minden szavunk. De mit kezdjünk azzal, ha csupán barátainkkal, ismerőseinkkel tépjük a szánkat? Egyszerű! Rögzítsük a beszélgetést! Nyomjuk be a telón a videógombot, és aztán rakjuk fel az egészet egy közösségi oldalra. Üzenjünk a világnak!
Nem irigylem a jövő történészeit, társadalomtudósait. Már Forgács Péternek is elképesztő munkát kellett végeznie, amikor amatőr filmfelvételekből összerakta a Privát Magyarország sorozatot. Hogyan lehet majd feldolgozni azt a milliárdnyi beszélgetést, amely ott zümmög körülöttünk tévécsatornákon, internetes platformokon, közösségi hálón?
A beszélgetőműsorok készítői közül egyre többen érzik, hogy a műfaj kezd parttalanná válni. Igyekeznek hát egyedi közelítéseket, szerkezeti elemeket találni a duma számára. Mennek mindenféle helyszínre, alakítgatják markánsra, szokatlanra a stúdiókat, kereteket ötölnek ki. A megújulási hullám egyik érdekes próbálkozása Horváth Oszkár műsora, az Élőben jófej. Rádióadásból, a Spirit FM-ből lépett át az ATV képernyőjére a múlt évben, az előző héten ismétléssel jelentkezett, jövője bizonytalannak tűnik. Meghökkentően új, látványos elemekkel nem lep meg, bár egy kicsit időutazós, 1968 ihlette, jól tagolt, piros-kék színvilágú stúdiótérbe invitál, amelyben érdekes szemszögeket találhatnak a kamerák. A fókusz azonban hagyományos módon a műsorvezetőn és vendégén van. Apró, de karakteres szerkezeti érdekesség, hogy kártyalapokból lehet témákat húzni. Az igazi sajátosság a közelítésmód, a beszélgetés dimenziója lenne. Horváth minden adás elején elmondja: „Az itt elhangzó beszélgetések nem interjúk. Nem a bulvárt gazdagítják. Megismerkedhetünk azonban (a vendég) világnézetével és véleményével.”
Nem valakiről, hanem valakivel valamikről zajlik a társalgás.
Az alany először témakártyákat húz, majd a piros lapok közül kiválaszt számára fontos, illetve tőle távolabb álló értékeket.
A felkínált képlet követésre csábít, rokonszenves hangütést teremt. Mégsem működik igazán. Jó, hogy nem életük meghatározó történeteiről, szakmai pályájuk tanulságairól faggatják ezredszer a vendégeket, és érthető, miért akarja Horváth Oszkár kerülni a nagy filozofikus, erkölcsi kérdéseket is. Csak ami marad, hogy mi az illem, a megértés, a méltóság és hasonlók, egy pont után partikulárisan kong. Nehéz igazán érdekeset mondani ezekről a témákról, a néző egykedvűen bólogat, igen, én is így gondolom. Ráadásul nagyon határozottak a válaszok, kevés bennük az izgalmas reflexió. Sokszor életrecepteket hallunk, ami idegesítőbb tud lenni, mint amikor valaki nagy igazságokat mond a világról. És megint nem sikerült kilépni a nyilatkozók egy ismertebb köréből: Fenyő Iván, Ungár Péter, Vona Gábor, Kormos Anett, Dolák-Saly Róbert, Farkas Attila Márton, Varga Livius a beszélgetőpartnerek között. Nem csoda, hogy mindegyiküknél előfordul visszacsúszás magánéleti, bulvár közeli témákba.
Úgyhogy mi továbbra is ülünk, és ők beszélnek. Ezzel együtt van potenciál ebben a műsorban, jó irányba mutat a szemléletmódja. Ha nem is köt le még teljes adásidőben, ami elénk kerül, de kicsit más helyen vagyunk, más hangulatban, más gondolati mezőben. Kiforrhat ebből egy bensőséges, derűsen töprengő, egymáshoz közelebb hozó szellemi tér. Feltéve, hogy lesz folytatás.
