A nyolcvanas években volt viszonylag nagy sláger Murray Head dala, a One Night in Bangkok. Szerettük az egzotikus hangszerelése miatt, érteni viszont csak a címet értettük. Ugyan már kezdtünk kilencedikben angolul tanulni, de még nem jutottunk tovább az olyan életszerű példamondatoknál, mint az „Elefánt az asztal mellett ül". Hol ül az elefánt? Az asztal mellett. Mondjuk, az akkori Romániában az Egy éjszaka Bangkokban is kábé akkora értelemmel bírt, mint az elefánt ebédje, istenigazából fogalmunk sem volt, hogy merre is kellene keresni a térképen ezt a furcsa, de jól táncolható helyet, így aztán nem is kerestük. A földrajz csak kétes és megvalósíthatatlan álmokat suttogott volna az ember fülébe.
Később sem tűnt a dalszövegírás csúcsának a szerzemény, amely párhuzamot von egy sakkparti (a dal főszereplője egy amerikai nagymester) és a thai főváros éjszakai élete között, nem túl kedvező színben írva le a metropoliszt, ahol kevés választja el a kétségbeesést az eksztázistól. Meg is maradt volna mindez a nosztalgia bugyraiban, ha a kétes álom nem valósul meg, s nem állok magam is a Csaophraja folyó partján, jóval közelebb az eksztázishoz, mint a kétségbeeséshez. Most szólok, mielőtt szülők egész nemzedéke kezdené tárcaírásra nevelni a gyermekét, ha már ennyire kifizetődő, hogy a megoldás jóval prózaibb. Anyám tavaly adta el a szatmári lakást, hogy beköltözzön a pesti idősek otthonába, a megmaradt pénzt pedig ahelyett, hogy kocsivásárlásra vagy efféle gyorsan elhasználódó tárgyakra fordítottunk volna, inkább arra szántuk, ami egy életen át elkísér: élményekre. Ezeket pedig leginkább az utazás adja (nézzük csak meg a világirodalom felét), így lett belőle megint hajókázás a délkelet-ázsiai tengereken, bangkoki indulással.
A kilencedikes kamasz, aki kívülről fújta a maga fonetikus angoljával a dalt (lásd még: bikicsunáj), igencsak meglepődne a fordulaton. A hajón javarészt a gondtalan éveiket élő német nyugdíjasok utaznak, még csak nem is a gazdagabb rétegből, hanem a kalandvágyóbb részéből. Ez talán mindennél jobban jelzi, hogy mekkora áthidalhatatlan szakadék tátong még mindig köztünk és a Nyugat között, még akkor is, ha kormányzati szempontból Ausztriát már utolértük. Kár, hogy erről sem a világ, sem a pénztárcánk nem tud még semmit; nem a bevételünk, hanem az örökségünk, a 47 évig birtokolt lakás eladása nyújthat csak efféle élményt. Az utastársaink láthatóan nem a német NER kegyeltjei, nem a lombkorona-sétányok megépítéséből tollasodtak meg, hanem egy ledolgozott élet haszonélvezői, amelyben nyugalom és gondtalanság közelít az elefánt már említett ebédjéhez.
Na de Bangkok! Csakhamar feltűnt, hogy az út menti hatalmas plakátokon erősen kifehérített arcú thai emberek reklámoznak különféle dolgokat. Később ki is derült, hogy a rizstermesztés és a turizmus mellett a plasztikai sebészet az egyik húzóágazat errefelé, az itteniek ugyanis fehér bőrre és keskeny, európai vagy észak-amerikai orra vágynak. A gondtalan élet vonásaira. Arra, amit a tévében és moziban látnak. Ami többet ígér a harmincöt négyzetméteres átlagméretű lakásnál a város külső negyedeiben. Az én barna bőröm, mutatott magára a fiatal idegenvezető, és széles orrom, itt nem számít szépnek. Neki viszont nincs pénze klinikai beavatkozásra. Szívem szerint elmagyaráztam volna, hogy nálunk sem a hófehér bőr az igazán menő, aki valaki akar lenni, minimum sárgásbarna szoláriumárnyalatban sétál még télen is, vagy más meleg helyen szerzi be a világ formálta és a szél cserzette bőrszínét. Mert azzal már fel lehet vágni. Vagyis sokan nem kevés pénzt adnak azért, hogy ideig-óráig olyan színben léphessenek a világ és a szomszédok elé, amilyen Umának, a kedves idegenvezető lánynak alapból megvan. Vagyis hiába választ el minket egy fél világ, nagyon is hasonlítunk: arra vágyunk, ami a túloldalon van, ami illúziót és reményt ígér.
Ami pedig szintén mulattató volt az én sokat edzett, k-európai szememben, hogy a városban lépten-nyomon belebotlottunk X. Ráma király stilizált és igen nagyméretű portréjába. Tán még Buddhából is kevesebb van, pedig az sem mondható hiánycikknek. Rendszerint a felesége is ott virít mellette. (Immár a negyedik. Egy halom pénz lehet a kincstárnak egy-egy válás után lecserélni a képeket.) A király rendszerint sárga fényözönben, mert hétfőn született, és annak ez az árnyalat felel meg, a felesége pedig szombaton, így ő csupa lilában. Hiába volt meg bennem a kellő tisztelet, nem bírtam ki, hogy ne gondoljak a Kárpátok Géniuszára és akadémikus feleségére, akinek a víz kémiai képletével is meggyűlt volna a baja. Ők kísérték végig a gyerekkoromat, és elvileg csak úgy áradt feléjük a nép szeretete. A thai emberek szeretetében, úgy tűnik, nincs semmi irónia, büszkék a demokráciájukra és a szabadságukra, tán ezért nem lesz dőlt betűs vagy idézőjeles a király iránt táplált érzés, mint amennyire kurzív volt nekünk. És nincs az a klinika és sebész, ami ezen változtatott volna. Mi elfojtott megvetéssel a szívünkben nőttünk fel, ők pedig ebben az arany-lila ragyogásban. Akkor most ki is járt jobban?
