„Ha diák vagy, ne tanulj, vígan élj és ne búsulj!”
Farsangkor fogadták csak meg igazán a diákok a nóta ajánlatát. Miért is maradt volna ki a tanuló ifjúság a téltemető, tavaszserkentő ősi természetünnepből? Farsangolt a földművelő, az iparos, a kalmár, a katona, az úr és a szolga. Elvetették a régit, nekiveselkedtek az újnak.
Európában a diákok a céhekhez hasonló szervezetekbe tömörültek, a bursába, amit Debrecenben coetusnak neveztek. A rendszabályokat mindig és mindenkor be kellett tartani. Farsangkor is kellett volna, csakhogy a fiatalok erre a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták. Az iskola vezetősége rettegett a törvények megszegésétől. Érthető. Akik szétfeszítik a helyi rend kereteit, azok a város, az egyház, az állam rendjének felborítására is képesek. A protestáns egyházak, főként a puritánok, még a katolikusoknál is szigorúbban tiltották a mulatozást.
A debreceni kollégium magisztrátusa a XVII. században írásba is foglalta, hogy mit szabad a diáknak és mit nem. Az utóbbi tevékenységek listája jócskán meghaladta az előbbiekét. A mai helyesírás szerint idézem a tiltásokat.
„Az diáknak tisztességtelenül társalogni, bizony istent, adta teremtettét mondani tiltatik. Tiltatik továbbá a kollégiumban vendéget fogadni, lacikonyhába, csapszékbe, ballnak nevezett kerthelyiségbe járni, a városban estve kilenc óra után csavargani, kártyázni, dohányozni, orcába csüngő vagy léhák módjára fül köré csavart hajtincset viselni avagy idegen módi üstököt növelni. Úgyszintén tiltatik hegedülni, mert az ok és cél nélkül való muzsika, és bizonyosan a kollégium ablakainak béhajigálása követné. Ha hegedű találtatnék, kétfele vágatván fűzfákra kell függeszteni, a táncot vonó hegedűsöket pedig lábuknál fogva felakasztani melléje. A táncot az ördög tojta, ülte s költötte ki. Ezért aki táncol, az ördögöt követi, mint lator ifjú agg eb-anyját.”
Hegedű nélkül csak-csak elképzelhető a farsang. Na de táncolás nélkül?
A büntetéseket a sedes scholastica, az iskolai törvényszék szabta ki. Ezt az önkormányzati szervet a civisvárosban már a XVI. században ismerték, és eleinte olyan nagy volt a hatalma, hogy rektorok felett is ítélkezhetett. A „fársángot” vérbő humorral megéneklő Csokonainak is meggyűlt a baja a vaskalapos felsőbbséggel.
A nagy költő kapcsán meg kell említenem, hogy az „oskolák” urai a tiltás és a büntetés mellett igyekeztek szelídebb eszközökkel is korlátozni az ösztönök fűtötte tombolást. Megengedték a színjátszást, és ezzel jót tettek a hazai drámairodalom fejlődésének. A diák mint szereplő és mint néző ugrándozhatott, tapsolhatott, füttyöghetett, látván özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak perlekedését vagy Igazházi kalandjait.
Rendezzetek mulatságot, fiúk, mondták a rend őrei, de csupán az iskola keretei között. Ne randalírozzatok utcahosszat a gyülevész népséggel együtt! Még a boros pincékben is ejtőzhettek. Időnként, főként ünnepélyes alkalmakkor, rendezhettek szalamandert, úgynevezett testvéri ivást. Ősi alkimista hagyomány szerint a szalamandrán, ezen a farkos kétéltűn nem fog a tűz. A tűz tisztelete, imádata végül is a lázadás szellemét idézte fel, de a szalamanderező békésen iddogált és üldögélt az asztal mellett, aztán egy idő után elhevert az asztal alatt. (Akit alaposabban érdekel a szalamander szertartása, megtalálhatja az 1977-ben és 2007-ben is kiadott, Avatástól ballagásig című könyvemben.)
A konszolidálást a XIX. század közepétől az iskolai bálok szolgálták. A bál szigorú ellenőrzése – fiúiskolákról lévén szó – azt a célt szolgálta, hogy a diáklegények a helybéli szép lányokkal szórakozzanak, és ne a bordélyok széplányaival. A farsangi bálok később már „szakosodtak”. Volt – és van – orvosbál, jogászbál (ahol, mint a nótából tudjuk, egyszer vertek jogászt agyon, azt is jogász verte agyon), mérnökbál, közgazdász-bál és biztosan van már brókerbál is.
A diákok, akik manapság tanáraik s a maguk érdekében vonulnak és tüntetnek, nem a farsang résztvevői. De őket, akárcsak elődeiket, a szabadság, az igazságosság, a közjó szelleme tüzeli. Vajon forralnak-e ellenük is valamit a Hatalom konyháiban?
