- Palotás János: Hallgass!

A „hallgass!” nem csupán egy egyszerű magyar szó. A hallgass szavunk mögötti tartalom egy könyvtárnyi irodalommal alátámasztott, évezredes tudományos gondolkodás összegző kifejezése. Jelen írásomat főként az elveiket tekintve velem nagyon hasonló nézeteket vallók, és a témában érintett közeli és távoli ismerőseim tekintsék egy nekik szóló, kiemelkedő fontosságú felhívásnak, egy nagyon határozott kérésnek. Ők azok az általam tisztelt életpályát befutó barátok, ismerősök, akik mostanság egyre gyakrabban, hosszú okfejtéssel teszik közhírré azon meggyőződésüket, hogy „Orbán Viktor bűnszervezete már oly annyira beágyazta magát a hatalomba, hogy a demokratikus jog keretei között a kormányfő maffiacsaládját nem lehet eltávolítani a hatalomból.”.

Mahatma Gandhi híres tanácsai közé tartozik: Csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani!

Gandhi tanácsát általában is igaznak tartom, de ma különösen fontos lenne, ha az érintettek megértenék, hogy nem az a legnagyobb baj, ha ők úgy látják, Orbánt a demokratikus fellépés eszközeivel már nem lehet a hatalmából elmozdítani. Az igazán nagy társadalmi szintű kárt azzal okozzák, amikor ezt a véleményüket kétségmentes megfogalmazásban fontosnak tartják minden lehetséges fórumon hangoztatni. Ez a megfogalmazás ugyanis egyrészt szembemegy a tudományos felfogással, amely bárkinek csak azt a kifejezést engedi meg, hogy ő maga nem lát lehetséges megoldást, de a megoldás lehetőségének a létét nem zárhatja ki. Másrészt szembemegy az emberi gondolkodás határtalan voltával, és az érintett kérdésben belenyugvó állandóságot teremt. Harmadrészt e mondandó haszontalan, nem kínál megoldást, időt és energiát von el a cselekvéstől, és ez utóbbi már kifejezetten károkozás – ami Orbán hatalmi beágyazódásával összefüggésben azt jelenti, hogy bűnszervezetét, maffiakormányzását erősíti, igaz (remélem) akaratlanul.

Mindezen semmit nem változtat, ha esetleg a szkeptikus álláspont lenne közelebb a jelenlegi helyzet alapján történő megalapozott elemzések következtetéseihez. Akkor is hibás, mert jövőbeni eseményről alkot kétségmentes véleményt, miközben a világ folyamatai nem állandóak, hanem milliónyi változás együtthatóiként jönnek létre. További súlyos károkozás, hogy a várható emberi reakciókról lehet ugyan véleményünk, de figyelmen kívül hagyni annak esélyét, hogy váratlan fordulat bármikor bekövetkezhet, súlyos tévedés.

Szinte érthetetlen számomra, hogy az általam becsült, nagy tudású, és az orbáni rendszert erkölcsi alapon is mindenképpen elfogadhatatlannak tartó közszereplők nem ismerik fel, hogy a „nincsen már mit tenni” filozófia hangoztatásával a változtatás legfontosabb erejét rombolják le azzal, hogy elveszik a még bizakodók, próbálkozók reményét a sikeres változásban. Minden ilyen megszólaláskor magam elé képzelem, hogy a minket körülvevő bűn hatására emberek éppen készülnek felállni a földről, a sámliról, a székről, a padról, a fotelből, hogy „eddig, de ne tovább”, majd meghallva a „már nem lehet tenni semmit” elemzést/érvelést, a félig felállt helyzetükből visszazuhannak, és Orbán nyer!

 Ebből viszont az is következik, hogy abban az esetben, ha már nem létezik olyan felszámolása a bűnnek, ami a demokrácia eszköztárával kivitelezhető, akkor kimondva vagy kimondatlanul azt üzened: „tessék utat engedni a tömegnek, a népharag felvonultatásának az utcán”. Ha ezt az elemző így látja, és vállalja is a véleményét, s felhívásként meg is fogalmazza – ekkor és csak ekkor nem érvényes a felhívásom, hogy maradj csendben. Ha a napi kétkedő ellenzéki nyilatkozatok így tennének, akkor ez az írásom egy vitairat lenne, és nem éles kritika a demokrácia azon hívei felett, akik a hitet, a reményt veszik csak el, de a társadalomnak mondandójukkal megoldást nem kínálnak, még a népharag szükségességének formájában sem. Mondd ki, ha csak a „népharag” elsöprő erejében hiszel!

Az általam nagyon tisztelt, talán a legtisztább gondolkodással rendelkező társadalomkutató, Magyar Bálint a legtöbb előadásában a legfontosabb kérdések egyikeként hívja fel a figyelmet arra, hogy ha feltártunk egy helyzetet (ő példaként azt említi, hogy Magyarországot ma egy bűnszervezet vezeti), akkor a feltárt helyzethez meg kell keresni a hozzáillő nyelvezetet is. Egy választási csalással hatalomra került bűnszervezet családfőjét a parlamentben nem kell „Tisztelt Miniszterelnök Úrnak” szólítani, hanem a maffia szokásos nyelvhasználatával „az Orbán család fejének vagy Don Orbán Viktornak…” A kormány tagjait a kiterjesztett Orbán család tagjainak kell tekinteni, és ekként kell megszólítani is őket.

Ugyanilyen fontos azonban, hogy amikor nem a magyar maffia tagjaival vagy tagjairól beszélünk, akkor is oda kellene figyelni mondanivalónk kifejezésekor használt szavakra, nem átvéve a maffiacsalád kommunikációs mondatait. A Medián legutóbbi kutatásának az ellenzéki közbeszéd azt a szalagcímet adta, hogy a magyar lakosság többsége nem akar kormányváltást, pedig a kutatási eredmény ennek éppen az ellenkezője volt. A felmérés ugyan visszaesést mutatott a kormányváltást akarók körében, de még így is a kérdésre válaszolók (a megkérdezettek 88 százaléka) mintegy 55 százaléka (a megkérdezettek 48 százaléka) kitartott amellett, hogy kormányváltásra van szükség, és csak 45 százalék (a megkérdezettek 40 százaléka) válaszolt úgy, hogy azt nem tartja szükségesnek. Azaz, a kormányváltás szükségességét vallók száma 10 százalékkal nagyobb még mindig, mint az azt elutasítóké. A kérdésre nem válaszolókat, vagy a „nem tudom” választ adókat egy hangzatos főcímért hozzáadni a kormányváltást elutasítókhoz több mint hiba, hovatovább bűn.

Hétfőn reggel robbant az újabb hír, hogy az általában hitelesnek és mérvadónak tekinthető brit gazdasági napilap, a Financial Times szerint abban az esetben, ha az Orbán miatt február 1-re összehívott rendkívüli EU-csúcson a magyar kormányfő ismételten vétózna, akkor az EU többi tagállama ott ütne vissza, ahol Orbán gyenge pontja van. A valamennyi Orbán-kritikus médiafelület és kommentár által átvett megfogalmazás szerint: „Az EU a gyengélkedő magyar gazdaságot támadná meg, a magyarországi pénzügyi rendszerrel szemben bizonytalanságot keltve.”

Ezzel szemben az EU tagállamai abban gondolkodnak, hogy a jelenleg felfüggesztett uniós támogatásokat, valós tartalmát tekintve a Magyarország felzárkózását szolgáló segélyezést, véglegesen megszüntetik.

Szerencsére nem tudom, és nem is kutattam, hogy ki, illetve kik voltak azok a tudáshiányban szenvedő hírszerkesztők, elemzők, akik szándékaik ellenére egyrészt tényszerű valótlanságot állítottak azzal, hogy a magyarok többsége nem akar kormányváltást, valamint azzal, hogy az EU megtámadná a magyar gazdaságot. Mondataikkal ugyanakkor tökéletes EU-ellenes utat nyitottak meg Orbán médiájának, hogy lám, az ellenzék is így látja. A hírszerkesztők ezt nyilván akaratlanul teszik, de nehezen megbocsátható tudatlanságból.

Egyetértek Magyar Bálinttal abban is, hogy a félelem – függetlenül attól, hogy alapos vagy alaptalan – beszűkíti az emberi tudatot, azt a mozgásteret, amely behatárolja az egyén vagy a közösség lehetséges cselekményeinek körét. A diktatúra, ötvözve a maffiacsalád működésének általános szokásaival, minden jogos alapot megad ugyan a félelemhez. Ez ma Magyarországon leginkább az egyéni vagy közösségi karaktergyilkosságtól, és a vagyoni megfosztástól való félelmet jelenti, míg például Oroszországban inkább a rejtélyes öngyilkosságoktól, az emeleti ablakokból való véletlen kizuhanásoktól. Orbán maffiacsaládja közpénzekből évente százmilliárdokat költ az általa e célra létrehozott szervezetek finanszírozására, működésükre. Mégis azt kell leírnom, hogy nem megbocsájtható, ha valaki látszatra fenntartja az eltökélt közszereplői státuszát akár politikai szereplőként, akár szakértőként, vagy érdekvédelmi szervezet képviselőjeként úgy, hogy közben teret enged magában a félelemnek, és korlátozza önnön kritikus fellépését Orbán bűnszervezetével szemben, hátha a maffiacsalád megtartja őt a szükséges kishal kategóriában.

Gondolkodtam azon, hogy Magyar Bálint nyilvános felvetéseiben, elemzéseiben egy kivétellel találok-e olyan összegzést, amellyel akárcsak részben is, de nem értenék egyet, amely bármely kis mértékben is, de eltér a saját, évek óta közreadott elemzéseimtől, de eddig nem találtam ilyet. Az egy kivétel is csak részleges, de ennek az írásnak a lényegéhez kapcsolódik. Magyar Bálint ugyanis a Klubrádió legutóbbi adásában szintén azt mondta Bolgár Györgynek, hogy „ez a rendszer eljutott arra a pontra, amikor a jelenlegi választási rendszerben leválthatatlan”. Ez a kijelentés azért csak részlegesen ellentétes a felfogásommal, mert Magyar Bálint előtte nagyon részletesen bemutatta, hogy miként kellene a magyar társadalom legkülönbözőbb csoportjainak, köztük, de nem egyedüliként, a mai parlamenti ellenzéki pártoknak szemléletet és viselkedést váltaniuk ahhoz, hogy a fenti állítása megdőljön. Mert szintén Magyar Bálint szavait idézve, és azzal egyetértve igaz, hogy: „ha az érintettek úgy látják, hogy esélytelenek arra, hogy egy hatalmat megdöntsenek, akkor előbb vagy utóbb, de alkalmazkodni fognak hozzá”.

Így Magyar Bálint összegzése inkább csak abban tér el az enyémtől, hogy ugyan a saját tapasztalatommal azonosan ő is úgy látja, hogy önmagától,

de ezért és csak ezért nem lát lehetőséget az orbáni maffiacsalád trónfosztására.

Én azonban még nem adtam ezt fel. 2023 tavaszáig magam is azt a modellt próbáltam megvalósítani, elfogadtatni pártokkal, civil szervezetekkel, szakszervezetekkel, hogy jöjjön létre egy új társadalmi összefogás, egy új ellenzéki kerekasztal, és az ellenzék kössön egy új társadalmi szerződést, a rendszerváltáshoz szükséges kérdésekre koncentrálva. 1990-ben az ellenzéki felfogás meghatározta, hogy az akkor regnáló kormány egy diktatúrát képvisel, és semmi másra nem fordított energiát, erőforrásokat, csak azokra a kérdésekre, hogy miként lehet kialakítani egy valóban szabad választási környezetet, annak mik a törvényi követelményei, és erről, és csak erről tárgyaltak/tárgyaltunk Németh Miklós kormányával.

Ez a lehetőség minden elemében nyitott lenne ma is Magyarországon, de 2023 tavaszán fel kellett ismernem, hogy a lehetőséggel a magyar társadalom érintettjei jelenleg nem fognak élni, időnk pedig nincsen. De én 1990-ben is konok voltam az igazamban, ha nem tudtak meggyőzni az ellenkezőjéről, és ma is az vagyok. Ezért számba vettem a fenti tényeket, és a ma fennálló állapothoz (status quo) igazítottam az 1990-ben egyszer már bizonyított, rendszerváltást eredményező cselekménysorozatot.

Mivel nem építhettem a kerekasztal közös bölcsességére, így kénytelenül számba vettem, hogy szerintem milyen döntéseket és cselekvéseket kellene ma a rendszerváltásban hívő szervezeteknek és személyeknek meghozniuk.

A nyilvánosság segítségével fel lehet hívni azoknak a szereplőknek figyelmét a folyamathoz való csatlakozásra, akiknek helyük lett volna az új ellenzéki kerekasztalnál, de csak az én képzeletemben vannak ott a virtuális térben. Abban az esetben, ha bármi okból is, de nem csatlakoznak, egyrészt rákérdezek a miértre, másrészt felhívom a figyelmüket arra, hogy a kocka el van vetve, és vagy velük, vagy nélkülük, de gurul, és nekik kell majd a támogatóik felé megindokolniuk, miért is nincsenek ott.

Ennek eredménye, hogy ma már ott van az Európai Bizottság asztalán az Európa Parlamentben helyet foglaló valamennyi magyart ellenzéki képviselő által benyújtva az a jogi tervezet, amely az egyik szükséges lépése annak, hogy megdőljön az a választási környezet már a júniusi EP-képviselői és önkormányzati választásokon, amiről Magyar Bálin úgy nyilatkozott, hogy annak változatlansága esetén Orbán maffiacsaládjának hatalma leválthatatlan.

A napokban kerül meghirdetésre az a társadalmi cselekménysorozat, amely ha garanciát nem is, de esélyt biztosan ad arra, hogy kimozduljon a magyar társadalom a mai beletörődő állapotából. Meglátjuk, és remélhetőleg folytatjuk…