Európában is zajlott háború bőven: trónviszály, vagy egy vitatott tartomány, netán térségi vagy kontinentális hegemónia megszerzésére irányuló törekvés, a másik ország függésbe vonásának szándéka. De egy ország teljes felszámolására kontinensünkön ritkán akadt példa. Valahogy Európa hajlamos tudomásul venni a másik létezését. Ázsia háborúi és birodalmai viszont, az asszíroktól a hunokig és tovább, a másik felszámolását tekintik természetesnek, mint saját hatalmuk növelésének eszközét. Egy ázsiai birodalom vagy terjeszkedik, vagy zsugorodik, a konszolidált nagyság kevéssé jellemzi. Ázsia négy és félszer nagyobb Európánál, de nagyítóval kell keresni az egy évezreden át fennmaradó Monacóhoz vagy Andorrához hasonló államot. A Róma utáni európai történelemben csupán két nagy ázsiai típusú, totális hódítási kísérlet akadt: Napóleoné és Hitleré. Egy-egy karizmatikus diktátor, végtelen becsvágy, a realitásérzék megbicsaklása, a terjeszkedés leállítására való képtelenség.
A katonák és politikusok is hajlamosak az aktuális háborút az előző mintájára elképzelni. Mivel az első világháborúnak fontos eleme volt a francia-német patthelyzet, az állóháború, az erők kiegyenlítettsége, úgy látták, az új háború is hosszú francia-német mérkőzést hoz. Franciaország 1940-es gyors összeomlása, mindössze hathetes ellenállása, a második világháború talán legnagyobb meglepetése. Az okok összetettek. Az első világháborúban – amint az menet közben kiderült – a lövészárokra, szögesdrót-akadályokra és géppuskára alapozott küzdelem a védekező félnek és a háború elhúzódásának kedvezett. A második világháborúban viszont a harckocsik és repülőgépek tömeges alkalmazása a mindenkori támadót juttatta előnyhöz. De Gaulle (ekkor még csupán ezredes) könyvet írt a modern hadviselésről, benne a tömegesen bevetett tankok és gyalogság összehangolt alkalmazásáról. A munka azonban szinte észrevétlen maradt Franciaországban, ám lefordították német nyelvre, és ott a gyakorlatban is alkalmazták. Ha Franciaország gyors összeomlásának okait keressük, azt nem találhatjuk meg egyetlen ember hibáiban, sem pedig a demokrácia lényegében, mint azt Pétain marsall vélte. Az egész francia katonai és politikai elit mondott csődöt. Ám ez a diagnózis csak félig igazságos, ismerve a németek jelentős túlerejét emberanyagban és haditechnikában.
A bukás azonban nem pusztán katonai tényezőkön múlt, abban társadalom-lélektani erők is szerepet játszottak: magabiztos németek, kétségbeesett franciák. A francia baloldalon megosztottság, szétesés és anarchia – a jobboldalon demokrácia- és köztársaság-ellenesség, németbarátság, reakció. A közös nevező egyfajta csüggedt defetizmus, dekadencia, nemzeti önmarcangolás. A francia jobboldal és szélsőjobboldal jobban félt a baloldaltól, mint Hitlertől. Marc Bloch Különös vereség című könyvének fontos mondata: a franciák túl hamar elfogadták a vereséget. Miként Németországban 1932-1934-ben, úgy Franciaországban 1940-ben egy egész nemzet mondott le szabadságáról, átadva hatalmát egy szélsőjobb politikai elitnek. Legfeljebb: emitt lelkesedéssel, amott beletörődéssel.
Veresége után Franciaországot feldarabolták. Elzászt és Lotaringiát Németország kebelezte be, Nizzát és Korzikát Olaszország. A maradék francia területet kettéosztották, egy német megszállás és igazgatás alatt álló északi és nyugati részre, illetve egy korlátozottan önálló délire. Ez volt a Francia Állam, vagy közismertebb nevén a Vichy-Franciaország. Fővárosává ugyanis a hegyvidéki üdülővárost tették meg – mintha egy maradék Magyarországnak Hajdúszoboszló volna a székhelye. A német európai „új rend”, akárcsak bő évszázaddal korábban Napóleoné, mintegy koncentrikus körökben épült fel. Legbelül a hódító, az általa bekebelezett területekkel együtt. Vagyis a Német Birodalom, benne Csehországgal, Nyugat-Lengyelországgal, Ausztriával, Elzásszal és Lotaringiával, Eupen és Malmedy belga, Memel litván várossal, Észak-Schleswiggel. A belső gyűrű olyan látszatfüggetlenséggel rendelkező bábállamokból állt, mint Horvátország, Szlovákia, az 1943-ban létrehozott észak-olasz Salói Köztársaság, vagy a nyilas uralom alatti Magyarország. A következő, második gyűrűbe részleges önállósággal bíró, de a német hadsereg és elnyomó szervezetek megszállása alatt álló országok: Norvégia, Dánia, vagy a most bemutatott Vichy-Franciaország tartoztak. Hazánk 1944 márciusa és októbere között sorolható ide. A legkülső övet a Németországhoz önként csatlakozó, független államok, „csatlós országok” alkották, mint Finnország, Románia, Bulgária vagy a német megszállás előtti Magyarország. A fenti „öveket” persze nem kell szó szerint, földrajzi értelemben venni, inkább a német uralom különböző fokozataiként.
A náci Németország által legyőzött országok közül Franciaország volt az egyetlen, amellyel a németek fegyverszünetet kötöttek, egyáltalán tárgyaltak, még ha nem is egyenrangú félként. Mi ennek a magyarázata? A kérdés szakértője, Boros Zsuzsa hangsúlyozza, Franciaország nem volt része a német élettérnek, Franciaország nem volt önálló hadicél.
Mindehhez gyakorlati szempontok társultak: a Pétain vezette félig független francia állam német szempontból olcsóbb volt, mint a megszállás és igazgatás költségei. „Miért pazaroljuk saját erőinket a rend fenntartására, ha ezt Pétain rendőrsége is megteszi?” – mondta Hitler. Emellett a francia flotta, melyet a németek nem tudtak elérni, egy önálló francia állam kezében nem erősítette a rivális Egyesült Királyságot. Hitler nem akart emigráns francia kormányt. És úgy, ahogyan ez történt, nem csak földrajzilag, de politikailag is megosztotta Franciaországot. Az 1940-ben létrejött Vichy Francia Állam az eredeti Franciaország területének 45, népességének 38 százalékát foglalta magába, ám ezentúl uralta a francia gyarmatokat is.
Milyen volt a Vichy-Franciaország rendszere? Az 1940. július 9-10-i francia nemzetgyűlés teljhatalommal ruházta fel Henri Philippe Pétain marsallt, az első világháború legendás, karizmatikus tábornokát. Pétain ekkor egy személyben kormány- és államfő lett, aki a törvényhozó hatalmat is gyakorolta, amennyiben „alkotmányrendeleteket” hozhatott. Hozott is: mintegy negyvenöt törvényt, melyeket francia nemzetgyűlés nem hagyott jóvá. Vichy rendszere viszonylagos önállóságot élvezett a diplomáciában, a végrehajtó és törvényhozó hatalomban, az igazságszolgáltatásban, és mint említettük, megtarthatta gyarmatait és flottáját. Még egy százezer fős „fegyverszüneti hadsereget” is fenntarthatott. Ugyanakkor Németország ellenőrizte külkereskedelmét, és kénytelen volt kiadni a német menekülteket. Pétain egy rövid időre afféle de facto monarchiát teremtett; „Mi, Philippe Pétain” – szólt népéhez. Ha a rezsim lényegét, tartalmát nézzük, az paternalista, korporatív, autokratikus és antiliberális diktatúra, feudális elemekkel színezve. „A Pétain-kormány első lépései nem árultak el nagy szakszerűséget” – állítja a jeles diplomáciatörténész, Diószegi István. Békefeltételeket kérni fegyverszünet előtt, egyoldalúan tűzszünetet hirdetni: nem a professzionalizmus (és az erő) jele. Ha Franciaország vereségét és Németország pillanatnyi erejét nézzük, a franciáknak adott béke méltányos volt. Körülményei persze megalázók. Hitler ugyanott, ugyanabban a vasúti kocsiban íratta alá a fegyverszünetet, ahol az első világháború végén a német hadsereg erre kényszerült.
Pétain, aki ismerte és tisztelte Horthyt, politikai profiljában mutat is némi hasonlóságot a magyar kormányzóval. Ez a szabadság- és demokrácia-ellenes, szélsőjobboldali, de bizonyos mértékig konzervatív és feudális karakterük mellett konkrét eseményekben is megmutatkozott. Noha mindketten nacionalisták, kritikus történelmi helyzetben az osztálypolitikát érvényesítették a nemzetivel szemben (Horthy 1919-ben, Pétain 1940-ben) – habár kérdés, tehettek-e ekkor egyáltalán mást. Mindketten hoztak illetve támogattak faji törvényeket, noha ezt a németek nem kérték – de mindkét országban csak a német megszállás után deportálták a zsidókat. Mindketten felléptek a zsidók mellett a szabadkőművesek és a kommunisták ellen. Mindkét államfő a helyén maradt a német megszállás után (ez Vichy esetében 1942-ben következett be), akaratlanul is legitimálva a fejleményeket. Pétain „pozíciója megtartásával a törvényesség pecsétjét ütötte a Vichy rendőr- és bábállam tetteire” – állapítja meg Boros Zsuzsa történész. Pétain (és Horthy) nem német utasításra volt demokrácia-, liberalizmus- és köztársaság-ellenes, németbarát és antiszemita, hanem belső meggyőződésből. A Francia Állam nem egyszerűen a vereség és a világháború terméke. Ott rejlik benne a francia történelem másfél százados küzdelme baloldali, világias, republikánus illetve klerikális, monarchista, konzervatív erői között. A Francia Állam csak az országhatárokat és függetlenséget tekintve cezúra, ideológiáját, berendezkedését vagy politikáját nézve a francia jobboldali hagyomány szerves, bár szélsőséges folytatója. Mintha Pétain és Vichy törekvése a francia forradalmak örökségével való végleges leszámolás lett volna. Valójában az utolsó ellenforradalmi kísérletnek bizonyult a baloldali hagyomány felszámolására.
Pétain állama betiltotta a politikai pártokat, a sztrájkokat, az abortuszt. Ugyanakkor családtámogatási rendszert épített ki, minimálbért határozott meg. Pétain rendszere és személye eredetileg meglehetős népszerűségnek vagy legalábbis elfogadottságnak örvendett. Maga mögött tudhatta a teljes francia jobboldali és fasiszta tábort, de még egyes baloldali politikusok támogatását is.
Az átlag francia pedig sokáig nem kollaboránst, hanem utolsó esélyt, a haza megmentőjét látta benne, aki maga is áldozata az eseményeknek.
Ezt erősítette Vichy propagandája is, amely a felelősséget a demokratikus köztársaságra hárította, és nemzeti forradalomról beszélt. Az angolellenes Pierre Laval, aki átvette a kormányfői posztot, azt hirdette, a francia nagyság a németek oldalán, velük együttműködve valósítható meg. Ám a németek világháborús vereségei, a megszállók gőgje, fosztogatásai és kizsákmányolása francia földön, illetve a francia ellenállás sikerei fokozatosan módosították a közvélekedést. Vichy és a németekkel való kollaborálás tábora erodálódott, de Gaulle és az ellenállás népszerűsége nőtt. Ám, hogy mennyire karizmatikus alaknak bizonyult Pétain, illetve hogy mennyire nehéz egy nemzetnek szembenéznie önnön illúzióival, azt jól mutatja, hogy az átlag francia sokáig megpróbálta összeegyeztetni a kibékíthetetlent: „Pétain Franciaország pajzsa, de Gaulle a kardja”. Sokan, talán milliók próbálták meg összehozni a tüzet és vizet, csak ne kelljen a nemzeti hőst árulónak, saját magukat manipuláció, tévedés áldozatainak látni. Pedig Vichy bírósága távollétében halálra ítélte de Gaulle-t. A francia történelem az 1940-es években épp annyira pszichológiai, mint amennyire gazdasági, társadalmi vagy külpolitikai mozgatórúgók által magyarázható. Az „én is Pétain híve voltam” önvizsgálata elmaradt. Ezt taktikai okból a győztes de Gaulle sem erőltette. Nemzeti önkritikára csak fél évszázaddal később került sor.
A világháborús győzelem után Pétain és Laval bíróság elé került árulás és ellenséggel való együttműködés vádjával. A konzervatív-liberális, gaulle-ista filozófus és politikus, Raymond Aron ezt a pert elutasította, mert úgy látta, nem az igazságszolgáltatás, hanem a „forradalmi jog”, a népbíróságok működésének logikája érvényesült benne. Mit mondhat minderről az utókor? Pétainnel Franciaország jobban járt, mint ami például Lengyelországban történt – ez tény. Ugyanakkor a marsall nem csak azt tette, amit a helyzet, a győztes ellenség kényszerített rá – maga is meggyőződéses nácivá vált, ez is tény. Pétain ügyvédei Lavalt tették meg bűnbaknak. Pierre Lavalt, az egykori szociáldemokratát, aki egy diktatúrát működtető, pragmatikus politikussá vált, kivégezték. A rendszer megteremtőjét és arcát, Pétain marsallt száműzték. 1951-ben, 94 évesen halt meg Yeu-szigetén. Egy szállóigét idézve (mutatis mutandis): levert forradalom után a radikálisok elmenekülnek, a mérsékelteket kivégzik.
Legvégül egy érdekes apróságra kell még felhívni a figyelmet. Pétain szinte vallásos tiszteletben részesült. Az alcímben említettük, a franciák fontosnak tartották a nagy ember ruháját megérinteni. Valaha a közhiedelem szerint a francia királyok, koronázásuk napján apostoli erővel bírtak, kézrátéttel gyógyítottak. Ki tudja, talán Pétain ruhájának megérintése eme monarchista babona modern változata.
