Az 1980-as évek népszerű komolyzenét – főként kortárs klasszikusok, a repetitív és minimalista iskola képviselőinek műveit – játszó együttese volt a 180-as Csoport. Két lemezük is megjelent a Hungarotonnál az állami lemezkiadónál, hangversenyeik teltházasak voltak, sikk volt ismerni, szeretni őket. Ennek ellenére történetük feldolgozása mindmáig váratott magára. Végül Dargay Marcell zeneszerző vállalta a feladatot, könyvét tegnap mutatták be az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválon a BMC-ben. A 180-as Csoport 1979 és 1990 közötti történetének feldolgozása mindeddig a magyar zenetudomány nagy adósságai közé tartozott.
„A Kádár-korszak utolsó évtizedének alternatív művészi szcénáival szoros kapcsolatot ápoló experimentális művészcsoport tevékenységét most sem zenetörténész, hanem – Dargay Marcell személyében – zeneszerző tárta fel” – olvasható Dallos Anna zenetörténész ismertetőjében Dargay Marcell A 180-as Csoport (1979-1990) Művek – Kontextus – Recepció című könyvének hátlapján. És nem véletlen, hogy ő írta az ismertetőt, hiszen Dargay Marcell bevezetéséből kiderül: doktori disszertációjának szövegét tartalmazza a könyv, amelyet témául Dallos ajánlott neki, és a témavezetője is ő volt. A kötet alapját azok a tanulmányok adják, amelyek annak az öt zeneszerzőnek kifejezetten a 180-as Csoport számára írt műveit elemzik, akik tagjai voltak az együttesnek. Ők: Faragó Béla, Márta István, Melis László, Soós András és Szemző Tibor. Csak néhány az ő alkotásaik közül (sorrendben): A pók halála, Karácsony napja, Maldoror énekei, Hang-Szín-Játék, Vízicsoda.
A csoportnak tizenegy év alatt változtak tagjai, 19-en fordultak meg benne, az egyes koncerteken sokan mások is felléptek. Természetesen a műelemzések az átlagosnál magasabb, de nem felsőfokú zenei ismereteket kívánnak, de található mindegyik zeneszerzőről rövidebb ismertető a róluk szóló fejezet élén, és az első fejezetből is sok mindent megtudhatunk az együttesről. Dargay minden anyagot, amely megjelent az elmúlt évtizedekben, átnézett, beszélgetett a tagokkal, cikkeket, kottákat, felvételeket, dokumentumokat kapott tőlük, és nagyban segítette Körmendy Ferenc, az együttes brácsásának a gyűjteménye is, amely az Artpool Archívum és Művészeti Központban található.
A könyv megjelenése, illetve annak péntek esti bemutatója a BMC-ben az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválon alkalmat ad arra, hogy áttekintsük a magyar zenei életben nem csak fontos, hanem – nyilván a maga keretei között – rendkívüli népszerűségnek örvendő csoport történetét.
A különösnek tűnő elnevezés egy próba után a Postakürt vendéglőben született, amikor kiderült, a tagok átlagos testmagassága 180 centiméter, ezt Szemző Tibor tette hivatalossá, amikor a következő fellépésükhöz ezt adta meg a zenekar nevéül.
A tagok ezt – legalábbis kezdetben – nem feltétlenül fogadták örömmel.
Amiért az együttes megalakult, az az amerikai repetitív és minimalista zene klasszikus alkotóinak, Steve Reich, Philip Glass, Terry Riley, Frederic Rzewski műveinek rendszeres előadása volt, ezek akkor az Új Zenei Stúdió koncertjein szerepeltek, de az ottani zenészek nem sokáig tartották őket műsoron. Viszont a jazzes, popos, rockos lüktetéssel rokonítható, Amerikából érkező zene, a könnyen érthető dallamok, harmóniák nagyon népszerűvé tették a 180-as Csoportot, közönségük reakcióit egyenesen a pop- és rockkoncertek (korabeli, bár már akkor is idejétmúlt kifejezéssel: beat) látogatóiéhoz hasonlították. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az együttes tagjai sem a szmokingos jól fésült urakra, estélyi ruhás hölgyekre hajaztak, a hivatalos zenei életen való kívülállásukat az öltözetükkel is hangsúlyozták, „lógó cipőfűzővel, farmerben és pulóverben” léptek fel.
Ezek a külsőségek okozták azt a kudarcnak bizonyult kísérletet, aminek alapja az utóbb hibásnak bizonyult vélekedés volt, hogy a korabeli alternatív együttesek, URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, A.E. bizottság és a többiek közönsége között létezik átjárás.
1981–1982-ben lehetett az a koncert az Egyetemi Színpadon Hajnóczy Csaba zenetörténész visszaemlékezése szerint, amelyen a 180-as csoport és az A.E. Bizottság megpróbált közösen zenélni, ez nem sikerült, és az együttműködés a két rajongótábor között sem tudott kialakulni.
Ettől függetlenül hangversenyeik itthon és külföldön is teltházasak voltak, de a hivatalos zenei élet, illetve azon képviselői, akik vagy hivatalból, vagy mert amúgy is gyakran megnyilvánultak zenei kérdésekben, legalábbis kezdetben nem fogadták feltétlen elismeréssel. Előbbiek közé a zenetörténészek, kritikusok tartoztak, utóbbiak közé főképp zeneszerzők, Dargay szerint ők „alapvető gyanakvással viseltetnek a popkultúrából érkező hatások és a társművészetekkel ápolt szoros viszony állandó jelenlétével kapcsolatban”. A hivatalos zenei élet képviselőinek kritikái sokszor fanyalgó, elítélő, gúnyos szellemben íródtak, sőt az együttest előadóként és zeneszerzőként is dilettánsnak ítélték. Ezzel kapcsolatban az igazság, hogy a tagok egy része a Zeneművészeti Főiskola művész- és zeneszerzőszakán, másik része a bölcsész Körmendy kivételével „csak” a zenetanárképző intézetében szerzett diplomát. Az is igaz azonban, hogy a tánc, a színház, a film, a képzőművészet és az irodalom felől érkező kritikusok sokszor túlzóan, szuperlatívuzsokban fogalmaztak.
Egy jellemző gondolat a csoport egyik hangversenye kapcsán, Petrovics Emiltől, a Zeneakadémia zeneszerzés tanszékének akkori vezetőjétől, amely a Muzsika című folyóiratban jelent meg 1982-ben. Miután kijelenti, hogy számára a 180-as Csoport a legrokonszenvesebb a többi kortárs zenét játszó együttes közül, amelyek egy fesztiválon megjelentek; „Ezek az emberek minden vélt vagy valódi alkalmat megragadnak, hogy társadalmi-művészi szembenállásukat kifejezzék. (...) A rendszeres megjelenésre módot kell adni, de nem biztos, hogy be kell építeni a koncertéletbe” – mondja az interjúban. (Vajon, akkor mit tekintett „koncertéletnek”, kérdezhetnénk.)
De ennek kapcsán mindenképpen meg kell említenünk, hogy a 180-as Csoport felvállaltan is szimpatizált a Kádár-korszak második nyilvánosságával, ellenzéki elkötelezettségüket többször is kinyilvánították, például
1981 decemberében az akkor frissen kikiáltott lengyelországi szükségállapot elleni tiltakozásul, egy rögtönzött hangversenyen Frederic Rzewski lengyel származású amerikai zeneszerző műveit játszották el.
Dargay Marcell könyve tehát abszolút hiánypótló, de minden érdeme elismerése mellett, mint több más hasonló munka esetében, meg kell jegyeznünk (és ez semmiképpen sem az ő hibája): kár, hogy nincs a témának a nagyközönség igényeinek igazán megfelelő feldolgozása.
Infó: Dargay Marcell: A 180-as Csoport. Prae Kiadó, 2023
