– Az első gépet apukám adta a kezembe, tizennégy éves koromban. A kamera analóg volt, tehát nemcsak egy gombot kellett megnyomni rajta, de be kellett állítani a blendét, a záridőt és az ISO-t, vagyis a fényérzékenységet is. Emlékszem, amikor apukám megmutatta, hogyan lehet változtatni a mélységélességet, az teljesen elvarázsolt. Onnantól szinte hozzánőttem a gépemhez – meséli Eszter.
Lencsevégre kapott sztárok
Nagy élményt jelentett neki, amikor a kamerát magával vihette egy hosszabb külföldi útra, amelynek egyedül vágott neki. – Amikor hazajöttem, és megmutattam otthon a képeket, apám komolyan biztatott, hogy érdemes lehet a későbbiekben akár hivatásszerűen is a fotózással foglalkoznom – mondta Eszter. A gimnáziumban be is iratkozott egy fotószakörre, amelyben a laborálástól a képelemzésig minden lényegeset megtanítottak neki.
– Szívem szerint már az érettségi után fotózással foglalkoztam volna, de mivel a Veres Péter Gimnáziumba, az ország azóta is egyik legjobb iskolájába jártam, tanáraim rábeszéltek, hogy előbb jelentkezzek valamelyik felsőfokú intézménybe, a fotózás úgyis megvár. Így lettem az ELTE-n angol–orosz nyelv és irodalom szakos hallgató. Ez a képzés nem csupán komoly nyelvi tudást adott, de a tanári diplomának is hasznát vehettem – mondja a fotográfus, aki tíz éve tanít fotózást a Metropolitan Egyetemen, illetve harmadik éve vizuális látásmódot a Freeszfe Egyesület művészeti kommunikáció képzésén. – Huszonévesen az egyetem mellett még elvégeztem egy fényképészszakmunkás-képzőt is, így én lettem a család első szakmunkása.
A fotózás szakmai gyakorlatában újságíró édesapja, Gordon István segített, aki munkája révén rendszeresen elvitte lányát különböző sajtótájékoztatókra és társasági eseményekre, ahol Eszter a gyakorlatban is kipróbálhatta addig szerzett elméleti ismereteit.
Híres művészeket, sportolókat, közéleti személyeket fotózhatott le, illetve találkozott neves fotóművészekkel, akik később egyengették pályafutását. Ilyen mindenekelőtt a Kossuth-díjas Keleti Éva fotóművész, aki a mai napig aktívan kíséri szakmai életútját.
Mindez kiváló lehetőség volt, hogy évek alatt elsajátítsa a szakmát, és hogy a hírességekről összeállítson egy olyan portrégyűjteményt, amelynek később nagy hasznát vehette. Lassan a média is megismerhette munkáit, ráadásul több alkalommal is díjat nyert az Év sajtófotója rendezvényen, ami a legnagyobb szakmai elismerések egyike. Nem véletlen, hogy egyre több lap kért tőle portrékat, mert tudták, hogy saját archívumában megtalálható Koncz Zsuzsa mellett akár egy Puskás Öcsi-kép, de nem hiányzott gyűjteményéből Paul McCartney, Michael Jackson, Jean-Paul Belmondo, Alain Delon, Plácido Domingo vagy éppen a Dallas sorozat Bobbyjának, Patrick Duffynak a portréja sem.
Megtalálni a pluszt
De miért is voltak Eszter fotói olyan kelendők? A „trükk” abban rejlett, hogy alanyairól spontán, lényegében beállítás nélkül készített képeket, vagyis munka közben próbált minél észrevétlenebb maradni.– Előfordult, hogy exponálás előtt akár öt percet is vártam, mire lenyomtam a gombot. Szabadúszóként saját filmre dolgoztam, ami nem volt olcsó mulatság, de az sem volt mellékes, hogy mindig tudtam, mit szeretnék az adott témából kihozni. Általában az alany mosolyára vártam, vagy hogy látszódjon az arcán a derű. Nagyon szeretem a humort, a jókedvet, így valószínűleg ezért sem lettem szociofotós, ami természetesen nem érdem. Igaz, vonz a téma, és érzékenységem is lenne hozzá, de nem szeretném magam lelkileg megsebezni. A fotózás mellett viszont hiányzott neki az irodalom, mivel a diploma után Eszternek már nem maradt annyi ideje az olvasásra, a szépirodalomra, mint tanulmányai során, így lassan új szenvedélynek kezdett hódolni: beszippantotta a színház világa. Nemcsak mint fotóst, hanem mint nézőt is érdekelte a műfaj.
– Akkoriban minden részlet izgatott, nem csupán a kész produkció. Például hogyan készül egy előadás, mi előzi meg a bemutatót, így fél éven át sorra jártam a budapesti színházakat, és szinte mindegyikkel felvettem a kapcsolatot. Eleinte persze a fióknak csináltam a képeket, aztán egyszer csak az Örkény Színház fotósa lettem, ami számomra óriási megtiszteltetés volt, majd Alföldi Róbert mint a Nemzeti Színház igazgatója hívott színházához. Aztán sorra jöttek a felkérések, a színházak mellett pedig magyar és külföldi filmes produkciók is megkerestek, ami egy újfajta élmény volt. A mai napig élvezem a forgatások különleges hangulatát, ami egyszerűen megunhatatlan – mondja Gordon Eszter.
Noha műteremben is szokott dolgozni, igazán egy előadáson vagy eseményen szeret fotózni, hogy elkapja a spontán pillanatokat. Éppen ezért egy íróról nem egy beállított helyzetben, hanem inkább a Vörösmarty téren, az Ünnepi Könyvhéten készít képet, amint székében ülve dedikál, majd felnéz az olvasóra. – Ha például egy cégvezetőről készítek portrét, akkor őt az irodájában örökítem meg, hisz az a saját környezete és világa, amitől máris jobban érezheti magát. Noha a műtermi lámpákat ilyenkor magammal viszem, megpróbálok olyan szituációt teremteni, amivel oldani tudom a feszültségét. Eszter olykor rendhagyó ötletekkel áll a munkához.
2020-ban a Műcsarnok egyik kiadványába például úgy készített fotót Soós Nóráról, hogy a festőművészt a színpompás olajképeivel teli műtermében digitálisan megsokszorozta, így fejezve ki alanya aktív, energikus személyiségét.
Fehér Lászlóról a Ludwig Múzeumban 2007-ben rendezett retrospektív kiállításán az egyik festmény adta az ötletet. Ezen a festőművész keze látszik, melyben egy kisebb tükörben nézi a saját arcát. Eszter úgy gondolta, hogy „megduplázza” a művet, így a fotózásra magával vitt egy tükröt, és megkérte a művészt, hogy tartsa azt a vászon elé, és nézzen bele. Az elkészült fotón Fehér László kétszer jelent meg: immár megfestett és valóságos alakban is. – Mindig arra törekszem, hogy megtaláljam azt a pluszt, amitől a kép különleges lesz. Ha ez évente csak egyszer is sikerül, én már boldog vagyok.
Empátiával fotózni
Eszter a fotózás közben az emberi lélekről is sokat tanul, amit tanítványaival is próbál megosztani. – Mi, fotósok egy kicsit pszichológusok is vagyunk. Én így állok a munkámhoz, ezért próbálok mindig az alanyomhoz empátiával fordulni, mert ha nem így tennék, akkor elmehetnék tárgyfotósnak – vallja Eszter, aki a hallgatóinak azt is elmagyarázza, hogy korántsem mindegy, fotózáskor hogyan lépnek be egy ajtón, hogyan köszönnek az alanynak, hogyan fognak vele kezet vagy oldják a feszültségét, ha éppen szorong a fényképezés előtt. – A legjobban azt szeretem, amikor valaki azt mondja, hogy róla még sosem készült jó kép. Ilyenkor azonnal jókedvem lesz, hiszen akkor már nincs vesztenivalóm.
Fotóból plakát
Ha valaki Gordon Eszter munkáit szeretné élőben is látni, érdemes ellátogatnia a Kaszásdűlői Kulturális Központba, ahol olyan portrék sorakoznak, amelyeket a fotográfus a Jurányi Ház felkérésére készített, hogy azokból később színházi plakátok szülessenek. A tárlat a műveket és az eredeti képeket párokba rendezve mutatja be, így a látogató láthatja, mi marad egy képből, mire plakát lesz belőle. A január 19-én nyílt kiállítás ingyenesen látogatható, a programoktól függően, illetve a ház nyitvatartási idejében.
