A művészet játék, élvezni kell, felolvadni csapongásaiban. Igazi önpusztító dőreség a teremtés szentségét látni benne, s papi szigorral háborogni sikertelennek tűnő megoldásokon, romboló, ördögi erőt látni bennük. Alkosson szabadon, aki akar, próbálkozzon bármilyen varázslattal, valahol biztos tetszést arat, ahol meg nem, hát Istenem. Nem mindig édes a mulatság, de a lényeg, hogy ellazító, megengedő. Én jó ideje nem kedvelem például klasszikus művek modernizált feldolgozásait. De nem baj, hogy vannak, lenniük kell, mert ez is egy játék. Csak már nem igazán érdekelnek. Mert a műről szólnak, azt forgatják ide-oda, én pedig mostanság újra inkább az eredeti alkotásokhoz vonzódom, amelyek a létről szólnak. Nem árt persze jelezni, hogy nem szentírások, lehet őket térben mozgatni, tovább formálgatni, ezt kivenni, azt betenni. Főleg egy gazdagabb, izgalmasabb, vagy akár aktuálisabb jelentéstartomány, élményvilág reményében. Itt nincs veszély, nem kell vigyázni, de aki akarja, fontolja meg, hogy minden remekmű érzékeny rendszer, ha belepiszkálunk, hiába lesz erősebb egyik eleme, könnyen összedőlhet.
Shakespeare Hamletje az évszázadok során számtalan irodalmi értelmezésnek, színházi és filmes interpretációnak köszönhetően bibliai figurává vált kultúránkban. Krisztusi alak, akit az Atya itt felejtett az evilágban, hagyta elpusztulni, de nem támasztotta fel, jelezve, hogy a világot ember nem válthatja meg. Az igazságért tehetetlenül küszködő, töprengő, magát kételyekbe reflektáló értelmiségi Jézus lett. Elszakadva monológjaival szülőágyától, a darabtól. A színészeknek meg kellett hozzá érniük, legalább fiatal középkorúvá, hogy minél súlyosabban üssön igazsága. Olivier, Szmoktunovszkij, Viszockij, Branagh, Gábor Miklós, Cserhalmi György, Huszti Péter… Csupa érett, erőteljes férfialak.
Ám ezek a Hamletek, lett légyen bármily felszabadító, katartikus a hatásuk, egyre nehézkesebben mozogtak a shakespeare-i mű világában, megbontva annak egységét. Intellektuálisan túlnőttek rajta. De szerencsére a művészetben is él a hatás-ellenhatás dinamikája. Jönnie kellett reakciónak erre a vonulatra. És nálunk is megszületett. Esztergályos Károly 1983-as, tévéfilmes feldolgozásában, amely ismét látható az MTVA Archívumában.
Az adaptáció lényegében ugyanarra az elvre épül, amely Zeffirelli Rómeó és Júliáját világsikerré tette: visszaadni a hősnek a saját életkorát. Visszaadni a darab címét: Hamlet, dán királyfi. Ennyi. Megszólaltatni a művet. Ami helyenként csikorog, előfordulnak hamis hangok, de az élmény mégis gazdag, szokatlan. A megközelítést konzervativizmusa teszi elevenné, modernné. Meg kellett persze találni hozzá egy olyan Hamletet, aki nem csupán fiatal, hanem szinte már alkatával érzékelteti a figura mélységét, összetettségét. A harmincas éveibe lépő Gálffi Lászlóra esett a választás, aki olyannyira őrizte kamaszos kisugárzását, hogy sokan éretlennek tartották a szerepre. A bátor döntést Jancsó Miklós filmje, A zsarnok szíve is ösztönözhette, amely emblematikus reneszánsz figurát teremtett a fiatal színészből. Akárhogy is, Shakespeare dán királyfijává emelni őt, telitalálatnak bizonyult.
Míg az idősebb, férfiasabb Hamletek egy kialakult világképpel rendelkező, környezetében őrlődő hőst teremtenek meg, akinél nem is teljesen világos, mire vár, miért tetteti őrültnek magát, Gálffi harmatos ifjúja hitelesíti a cselekmény minden fordulatát, és belső fejlődést mutat. Erkölcsi érzékenysége és kifinomult szellemisége még formálódik. Még kötődhet anyjához, és már pusztán az bánthatja, hogy az összeállt egy másik férfival. Természetes gyermeki indulat ez, lehet, hogy apja nem is volt nagy király, de ő annak érezte, és nem tűri, hogy más lépjen a helyébe. Mindenképpen gyűlölné az új uralkodót; hogy kiderül róla, gyilkos, csupán megkönnyebbülést okozó visszaigazolás. Ám bosszúra kötelez, és valóban kérdés, elég erős lesz-e hozzá ez a fiú. Hiteles, ahogy húzza az időt, próbál teljes bizonyosságot szerezni, gyerekes őrületbe rejtőzik. Bölcseleti monológjai pedig nem egy érett gondolkodó elmélkedései, hanem váratlanul kibuggyanó, kamaszos ráismerések, vagy inkább rácsodálkozások a létre. Merész szertelenség vibrál bennük, meglepő, milyen mélységeket érintenek. A töprengés elementárisan kábító állapotából születnek.
Gálffi Hamletje nem idegenül bolyong környezetében, a cselekményben. Eleven kölcsönhatásban van velük, ami formálja jellemét, szemléletét. Ő a történet végén érik felnőtté, tettekre képes férfivá, akit érzékenysége a Halálba emel. Izgalmas, megtisztító erejű élmény követni őt ezen az úton, egy csaknem szerkezeti teljességében, akkordgazdagságában megszólaló dráma létre reflektáló pórusaiban. Mondhatjuk persze, ez is csupán egy értelmezés. Legyen az. Mindenesetre, Gálffi Hamletje nagyon a szívünkbe tud égni. Őrizze soká a többi dán királyfi között a műélvezet!
