Néhány hónappal ezelőtt e hasábokon rekonstruáltuk, hogyan „tiltották le” 1972-ben az első magyar szerző által írt „Szovjetunió történetet” („Túlságosan önkritikus a Szovjetunió nevében”, Szép Szó, 2023. 08. 26.). A „corpus delicti” tehát megvolt, már csak a konstellációban kell azt elhelyezni. Idézzük hát fel fél évszázad távolából az esztendőt, amelyet nem ok nélkül aposztrofáltak a politikatörténészek később a balos fordulat évének.
E sorok írója 1972 nagy részét a világtól való majdnem teljes elzártságban, a hódmezővásárhelyi laktanyában töltötte előfelvételisként. A később legendássá vált 2. században. Ott őket csak „érettségizett, intelligens embereknek”, vagy egyszerűbben szólva, „kib...ott filozófus bandának” hívták, s valóban, jó pár Széchenyi-díjas és egyetemi tanár, de még miniszter is került ki közülünk. A „bölcsész” és „renitens” jelzők e közegben egymás szinonimáivá váltak. Az összeütközés tehát adva és borítékolva volt már önmagában is egy kicsiny, lokális szinten és helyen, de a formát – 2023-ból visszanézve brutálisan groteszk és mégis érthető módon – az jelölte ki, hogy a nagypolitika a kies Vásárhelyre is kiterjesztette csápjait.
*
Utólag szemlélve ez az év amúgy nem nagyon lógott ki a többi közül. Magyarországon sem, a Szovjetunióban sem. A Szovjetunió e korszakát egyszerűbb leírni, mert 1964-től 1986-ig, amikor Gorbacsov kimondta az aktuális pártkongresszuson ezt a szót, a „pangás” időszakának nevezték. Nem mindenki és nem mindig tartotta annak.
„Túlságosan önkritikus a Szovjetunió nevében”Ahogy múlik az idő, úgy szépül az emlékezet, amilyen mértékben szenved el új traumákat az orosz társadalom, olyan mértékben értékeli át a közember ezt a periódust, amelyet – egyébként, benne élve – joggal tartott perspektívátlannak. A Levada Központ szociológusai 2017-ben felmérést végeztek a februári forradalom 100. évfordulója kapcsán. Azt kérdezték az oroszoktól, hogy az utolsó száz évben kinek az országlása idején éltek a legjobban. A megkérdezettek 29 százaléka legjobb korszaknak Brezsnyev kormányzását tartotta (csak összehasonlításképp: Sztálinét 6, a peresztrojkáét 2, Jelcinét 1 százalék választotta). Mindenesetre a korszak homogén; a „Hruscsovtalanítás” fokozatosan ment végbe, de egy ideig még éltek illúziók az „olvadás” maradandó nyomait illetően, ám 1972-re ezek visszavonhatatlanul múlttá váltak.
Nálunk markánsabb ez az év, mert bár az 1968-es csehszlovákiai bevonulást már az akkori kamaszok is sokként élték meg, de az „új gazdasági mechanizmus” optimizmussal töltötte el a gondolkodó társadalmat. Az 1956-os tragédia után a 60-as évek példátlan szellemi újjászületést hoztak. Magyarország a szocialista „láger” irigyelt országává vált. Kultikus alkotások sora született, amelyeket még a korabeli Nyugat is méltányolt. Egy történelmi pillanatra kézzelfogható realitásnak tűnt az „emberarcú szocializmus”.
A későbbi „másként gondolkodó”, a demokratikus ellenzék „repülőegyetemi” tanára, Szabó Miklós erről így ír: „A fordulat 1972-ben érlelődött meg. Ekkorra alakultak ki a pártvezetésen belüli frontok és ekkor éleződtek válsággá ellentétek. Mindez kádárkori szokás szerint a kulisszák mögött zajlott le. Ha 1948 és 1973 a „fordulat éve” volt, akkor 1972 az 1947-es esztendővel hasonlítható össze, amikor a politikai hatalomváltás lényegében már az 1947-es választással, annak előzményeivel és közvetlen következményeivel már lezajlott, de a fordulat a következő évben perfektuálódott és manifesztálódott.” (beszelo.c3.hu/cikkek/1972) Pető Iván még egyértelműbben fogalmaz: „1972 egyebek közt a ’68-as reform leállításának, a reformellenes erők felemás győzelmének az éve.” (beszelo.c3.hu/cikkek/ellenreformacio)
A reformok élére állt Kádár János 1972-ben, 60. születésnapja előtt váratlanul lemond első titkári funkciójáról, bár nem hozzák nyilvánosságra. A pártvezetőség nem fogadja el, ami Kádár győzelmének tekinthető a gazdasági reformot támadó balos, ún. „munkásellenzék” fölött. Kádár levonja a következtetéseket és kiteszi ellenfeleit a vezetésből. Majd fokozatosan felpuhítja, kizsigereli a legfontosabb reformokat és azok emblematikus képviselőit is háttérbe szorítja. Élére áll az „ellenreformoknak” is. Erre a politikai bűvészmutatványra, természetesen, nem kerülhetett volna sor a szovjet vezetés jóváhagyása és támogatása nélkül, amelynek eleve, már a szituáció kialakulásában is, meghatározó szerepe volt. Kádár politikailag és emberileg is kötődött Hruscsovhoz, amit annak lemondatása után is vállalt, megterhelve az új főtitkárral való viszonyát. Ám a nagyobb problémát az jelentette, hogy a szovjetek gyanakodva figyelték és rosszallották a magyar reformokat. Brezsnyev ezt Kádárnak 1972 februárjában drasztikusan tudtára is adta.
*
Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Földes György leírja, hogy Kádárt lényegében felkészületlenül érte Brezsnyev bírálata. „Kádár a Prágában kapott meghívás után vélhetően baráti eszmecserére készült a szovjet párt első emberével. Ilyen jellegű, kötetlen, általában vadászattal összekötött találkozóra már többször sor került Moszkva vagy Budapest közelében.” Ehhez képest összesen 25 órás négyszemközti beszélgetésükön Brezsnyev Kádár szavával élve „hosszasan" fejtegette a magyar gazdaságban mutatkozó negatív jelenségeket. De nem volt megelégedve a magyar kultúrpolitikával sem. Kádár tárgyalásról készített jelentését február 24-tárgyalta meg a Politikai Bizottság. „Fock … álláspontját úgy összegezte: »itt valami komoly baj van«. A miniszterelnök furcsállotta, miért változott meg fél év alatt ilyen nagy mértékben a szovjetek értékelése a magyar helyzetről... A szovjet vezetőknek nem lenne szabad »nemzeti gondokat magukra vállalni«, márpedig hajlamosak erre. ... Nyers szerint nehéz gazdasági tárgyalások előtt áll a kormányzat, ezért csak olyanok tárgyaljanak a szovjet vezetőkkel, akik képesek képviselni a magyar álláspontot. Ez nem Focknak szólt, hanem azoknak, akik az ülésen tartalmilag nem vitatták Brezsnyev állításait – Komócsinnak, Biszkunak és Kállainak. Ebben a témában határozat nem született. Kádárnak és a többieknek is időre volt szükségük a következtetések levonásához."
Kádár még lebonyolított február végén egy régóta egyeztetett találkozást Ceaușescuval, majd rövid időre betegállományba ment, s március-áprilisban gyakorlatilag eltűnt a közéletből, aztán visszatért – és lemondott a tisztségéről. „1972-ben a párt- és kormányvezetés tehát bonyolult manőverezésbe kezdett. Kifelé úgy kellett látszania, hogy lényeges változtatásokat hajt végre, befelé pedig úgy, hogy lényegében nem változik semmi. Egyáltalán nem volt könnyű sem eljátszani, sem elleplezni ezt a kettős játékot. Hiszen több szovjet gazdaságpolitikus és velük a külügyi apparátus is élénken figyelte a magyarországi történéseket, sőt aktívan igyekezett érvényesíteni a moszkvai vezetés elvárásait, amelyeket mellesleg maga is gerjesztett." (Földes György: Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai 1956-1988. Budapest, 2015)
Kádár balos ellenzéke tehát nem minden alap nélkül számított a szovjet vezetés támogatására. Ebben az összefüggésben Kádár lemondása talán tényleg nem egyszerű taktikai lépés volt, mindenesetre megkapta a párttól a szükséges támogatást, amit Brezsnyevék is tudomásul vettek és az év végén az SZKP főtitkára személyesen, Budapestre látogatva adta áldását a magyar KB döntésére. Az ár a reformok fokozatos feladása lett. Nem véletlenül volt ideges Aczél György szinte minden szovjet elvtárs érkezésekor, ahogy erről Király István Naplójából is bőven értesülhetünk. Jól tudta, a kultúrát a legkönnyebb beáldozni a „magasabb célokért”. És Kádár ugyan még megerősíti pozíciójában és demonstratíve Moszkvába küldi, de elkezd egyre „vonalasabb” lenni a kultúra dolgait illetően. Pár évvel később aztán Aczélnak is mennie kell.
Ilyen politikai klímában került sor az 1972. március 15-i budapesti spontán tüntetésre, ami a kormányzatot felkészületlenül érte és brutális fellépésre ösztönözte. A nagypolitika itt keresztezi a vásárhelyi katonaéletet.
*
1972. április 21-ét írunk. A század egyik része vagonkirakodásban serénykedik, a másik fele békésen heverészik. Egyikük ezt a pillanatot használja ki, hogy a körletből egy másik előfelvételissel eltávozzon a barátnőjéhez, Budapestre. Pár óra múlva rejtélyes telefont kapnak egy századtársuktól, amelyben az figyelmezteti őket, hogy a távollétüket felfedték, és ha sürgősen nem térnek vissza a laktanyába, szökés bűntette miatt hadbíróság elé kerülnek.
Ezen a ponton érintenünk kell az ezredben (és nyilván nem csak ott) meghonosított besúgórendszer kérdését, amelynek működését éppen ők tárták fel néhány társukkal – a században rendszeresített ügyeletes napló segítségével rekonstruálni lehetett, hogy kik jártak a gyengélkedő „fedésében” a felcserjelvényt viselő elhárítótiszthez jelenteni. Nos, éppen az egyik ilyen „tégla” értesítette telefonon őket a közelgő veszélyről...
Érkezésük után azonnal elkülönítették őket az ezred kultúrirodájában, majd a hadnagyi rangban lévő ezred KISZ-titkár által vezetett hajnalig tartó kihallgatás vette kezdetét. A vád: titkos katonai iratok feljuttatása a március 15-i „zavargásokat” szervező köröknek, e célból szöktek Budapestre. És a gépezet beindult – mintha a három évvel korábban elkészült, de ekkor még dobozban tartott A tanú című film kockái, az ötvenes évek elevenedtek volna fel. Az ország rég túl volt a koncepciós perek korszakán, már a rehabilitációkon is, a gimnáziumban kötelező volt megnézni Jancsótól a Szegénylegényeket – de Csongrádban, amelyet később Pol Pot után „Pol Pót" megyének csúfoltak, láthatólag más szelek fújdogáltak. Itt a Komócsin-klán volt az úr, a baloldali ellenzék bástyájának számított, amely gyaníthatóan üzenni akart ezzel a központnak.
A szökevényeket fogdába zárták, majd kiállították a zászlóalj elé. Ekkor hangzott el az ezredparancsnok politikai helyettese gyújtó szónoklatában a rögtönítélő bíróságokat megszégyenítő retorikai formula: „Maguk tépték ki 1956-ban Asztalos ezredes szívét!”. Ezután visszakísérték őket, hogy várják a hadbírósági tárgyalást, az egyetemről való kizárást, a „futkosót". Végül tíz nap fogdával és háromhavi laktanyaelhagyási tilalommal megúszták. Ehhez azonban még így is kellett egy „felsőbb helyről”, a megyén kívülről érkezett telefon...
*
Ez egy kis történet. Ezek a katonák semmit sem tudtak még akkor Dolmányos Istvánról vagy A Szovjetunió története című munkájáról, pláne nem meghurcolásáról. Annyit azonban megérezték a saját bőrükön a 60-as évek végének gondtalan gimnáziumi évei után, hogy 1972-ben már új, hideg szelek fújtak.
Persze, történtek ennél nagyobb dolgok is 1972-ben. A Watergate-irodaházban tetten értek öt személyt, Bobby Fischer lett a sakkvilágbajnok, a müncheni olimpián arab terroristák legyilkoltak tizenegy izraeli sportolót, Brezsnyev váratlanul leszállt a tököli katonai repülőtéren, megtalálták egy október 13-án lezuhant repülőgép halott társai húsával táplálkozó 16 túlélőjét a chilei Andokban. Heinrich Böll kapta az irodalmi Nobel-díjat, Franz Beckenbauer pedig az Aranylabdát.
