A közép-európai régió 2024-es irodalmi évének középpontjában Franz Kafka áll majd: az év júniusában emlékezhetünk Franz Kafka halálának századik évfordulójára. A szerzőt három nemzet, a csehek mellett a németek és az osztrákok is magukénak érzik, hiszen a prágai lakosság német nyelvű zsidó közösségéhez tartozott, németül írt. A jubileum keretében újra kiadják műveit, a Goethe Intézet egy sor rendezvénnyel készül Csehországban, illetve német-osztrák koprodukcióban hatrészes minisorozat készül az író életéről, amelyet a tervek szerint 2024 tavaszán mutatnak be. S ez persze csak néhány példa a sok közül.
Kafka személye több nemzetet hoz össze, neve az együvé tartozás szimbóluma is. Az irodalmi emlékezetkultusz középpontjában sokáig olyan szerzők álltak, akik az adott nemzet egységének jelképei, a nemzeti nyelv megteremtői. Az európai „nemzeti költőknek” például számos közös vonása van: műveiket a nemzeti történelem megidézése, életüket pedig a folyamatos áldozatvállalás, sőt a mártíromság jellemezte. Haláluk után mindannyiukat egyfajta kultikus rajongás övezte. Ráadásul a nemzeti költők örökségét a különböző kulturális és politikai csoportok folyamatosan kisajátították; a kommunista érában, Kelet-Európában szinte mindegyiküket a kommunizmus úttörőinek állították be, de az egyes politikai kurzusoktól bizony ma sem áll távol az egyes nemzeti szerzőket - munkásságukat teljesen átértelmezve - az adott politikai vezetés szolgálatába állítani.
Az európai emlékezetkultusz ugyan a XIX. században teljesedett ki, de már korábban is voltak megnyilvánulásai. A művészekről való nagyszabású megemlékezésre először Angliában volt példa. 1769-ben Stratford-upon-Avonban – állítólagos szülővárosában - William Shakespeare-re emlékeztek ünnepségsorozat keretében. A neves korabeli színész, David Garrick által szervezett háromnapos ünnepségekről nem hiányozhattak az ágyúlövések, a hosszas templomi harangzúgás, és persze a szónoklatokkal tarkított ünnepi felvonulás. Nagy tömeg vett részt a Shakespeare-szobor felavatásán, a publikum számára lóversenyt is rendeztek, valamint a Shakespeare darabjainak szereplői közötti kötélhúzást.
A megemlékezések e módja a vallási kultuszból, a szentek tiszteletéből nőtt ki. Korabeli dokumentumok szerint sokszor ezrek, tízezrek, sőt, százezrek vettek részt a nemzet egy-egy nagy irodalmi alakjáról szóló megemlékezésen.
A XIX. század közepétől a költők és írók emlékkultusza Európa-szerte elterjedt, centenáriumokat tartottak, emlékművek avattak tiszteletükre, ünnepségeket rendeztek, amelyek gigantikus méreteket öltöttek. A Puskin-szobor 1880-as moszkvai leleplezésére például állítólag mintegy 100 ezren gyűltek össze. Még az apró szlovén közösségben is mintegy 20 ezer embert vonzott a szlovén művészi nemzeti nyelv megteremtőjének, France Prešerennek állított szobor 1905-ös ljubljanai leleplezése.
Történészek szerint az 1830-as évek végétől a második világháborúig tartó időszakot nevezhetjük az emlékezetes évszázadának. Ekkoriban kerültek az ünnepségek középpontjába az irodalom nagy alakjai. A nemzet öntudatra ébredésével, a nemzetállamok kialakulásával az emlékezéskultusz középpontjába is olyan szerzők kerültek, akik a nemzeti nyelv, a nemzettudat megteremtése legfőbb alakjainak tartottak. Irodalmi munkásságuk sokszor háttérbe is került, főleg a nemzeti egység megteremtésében játszott szerepükért tisztelték őket. A modern ukrán irodalmi nyelv egyik megteremtőjének, illetve függetlenség kultikus figurájának tartott, 1861-ben elhunyt Tarasz Sevcsenko születésének évfordulóin tartott rendezvényeken például sokan olyanok is részt vettek, akik nem tudtak rendesen olvasni és az ukrán nyelvismerettel is gondjaik voltak. Az emlékezetkultusz időnként meghökkentő fordulatokat hozott, 1939-ben például exhumálták az 1836-ban elhunyt cseh „nemzeti költő” Karel H. Mácha földi maradványait és újratemették.
Az „emlékezés évszázadának” sajátossága, hogy egyetlen költőt állítottak a középpontba. Ez gondot jelentett például Németországban, ahol Schiller és Goethe közül kellett választani. Végül azonban Schillert a nacionalista kontextusban megfelelőbb jelöltnek tekintették a tömeges megemlékezésre. Országszerte számos Schiller-emlékművet emeltek. A XIX. század második felében már szinte nem volt olyan német város, ahol ne emlékeztek volna a „nemzet költőjére”. Sőt, ebbe a versengésbe a külföldi német közösségek is bekapcsolódtak.
Az Egyesült Államok német nyelvű közössége 1914-ig legalább tizenhárom Schiller-szobrot állított.
Az Európán kívüli emlékmű-avatások mögött a bevándorló közösségek rivalizálása állt. A New York-i Central Parkban például Schiller 1859-es mellszobrát Shakespeare és Scott emlékművei (1872), majd Robert Burns (1880) és Beethoven (1884) egészalakos emlékművei követték. Az írók és nemzeti költők emlékművei szakrális zarándokhelyekké váltak.
Még ha a „nemzeti költő” kifejezés nem is honosodott meg ugyanolyan mértékben az európai irodalmi életben, a jelenség nagyon is elterjedt. Kelet-Közép-Európában a jelenség különösen markáns volt: Petőfi Sándorhoz hasonló kultusza alakult ki Lengyelországban a nemzet prófétájának tartott Adam Mickiewicznek, Bulgáriában Hriszto Botevnek, Romániában Mihai Eminescunak, a szlovéneknél Prešerennek, a cseheknél Máchának. Ugyanakkor ez a költőkultusz kevésbé volt jellemző a Baltikumban, talán a nemzeti mozgalmak viszonylag késői kialakulása miatt.
De a kontinens más részein is számos példát találhatunk a görög Dionisziosz Szolomosztól, Friedrich Schilleren, a skót Robert Burnsön, az ír Thomas Moore-on, a feröeri Nólsoyar Pálligon át az izlandi Jónas Hallgrímssonig. Skandináviában is létezett a „nemzeti költő” fogalma, Dániában ennek tartották Adam Oehlenschlägert, Norvégiában Henrik Wergelandot, Svédországban a költő-püspök Esaias Tegnért. A legérdekesebb példát „nemzeti költőre” Finnországban találhatjuk, ahol a svéd nyelvű Johan Ludvig Runeberget övezett a szenteket megillető kultusz azért, mert a finn himnusz szövegének szerzője, s a nagy nemzeti ébredési mozgalom vezéralakja volt. Igaz, a szerbek azt a II. Petar Petrovic-Njegost tisztelték költőfejedelemként, aki Montenegró herceg-püspöke volt. Spanyolországban Miguel de Cervantest, Portugáliában pedig Luís de Camőest tartották a nemzet költőjének. Ugyanakkor megállapítható: a nagy és domináns kultúrákban az emlékezetkultúra középpontjában sokkal kevésbé állt a „nemzetépítés”, mint a kisebbekben, vagy azokban az államokban, amelyek sokáig idegen elnyomás alatt éltek, mint például Lengyelország.
Itt a Petőfi-emlékév, megtestesül a magyar nép, csak a 6,8 milliárdos Rákay-film késik le rólaAz emlékezetkultusz ma is megmaradt, de egyfelől elvesztette „szinguláris” jellegét, tehát az egyes népek nem csak egy szerzőt tisztelnek, másrészt nem áll olyan tömegmozgalom mögöttük, mint az „emlékezés évszádában”, harmadrészt pedig globálissá váltak, egy íróra-költőre sokszor nem csak hazájukban, hanem más országokban is emlékeznek. Marbachban ma is minden évben Schiller-hetet tartanak, de hasonlóképp emlékeznek Goethére is. Lengyelországban 2005-ben, a költő halálának századik évfordulója kapcsán tartottak egy sor rendezvényt Adam Mickiewiczre emlékezve. 2022-ben, Molière születésének 400. évfordulójában nem csak Franciaországban, hanem Olaszországban, Svájcban és Belgiumban is számos megemlékezést tartottak. A Comédie-Francaise összesen húsz darabját mutatták be ebben az időszakban. A siker azért is garantált volt, mert Molière művei, az emberi viselkedés kifigurázása minden korban időszerű. 2021-ben Olaszországban rendeztek számos ünnepséget Dante halálának 700. évfordulója apropóján, de más államokban is tartottak megemlékezéseket.
Az életrajza közismert, az életműve ismeretlen – Nem lett fideszes az évfordulós Petőfi-tárlat