- Magángalériák a fókuszban

Felsorolni is nehéz, hogy melyek voltak idén a legfontosabb események a magyar kortárs képzőművészeti életben, hisz a fiatal, a középgenerációs és az idős alkotók is izgalmas tárlatokkal jelentkeztek. Egy szubjektív körkép mégis „felrajzolható”, de mielőtt végigmennénk az éven, érdemes megjegyezni, hogy 2023. fontos megemlékezéssel kezdődött: január 5-én a budapesti acb Galériában rótták le kegyeletüket a 2022. december 23-án elhunyt Bak Imre előtt barátai, pályatársai és családtagjai.

Az eseményen a művész két utolsó festmény-sorozatának, a Csend változatai és a Helyzet ciklus darabjait is kiállították, amelyeket a közönség az alkotó műtermén kívül utoljára láthatott tőle. Január 22-én azután a balatonfüredi Vaszary Galériában nyílt meg a Helyzetek – Művek 2004–2022 című tárlat, mely a művész utolsó alkotói korszakát mutatta be.

A mesterek összegeznek

Az év során a többi nagy mesternek is mérvadó tárlatát nézhettük meg, erre leginkább galériákban és egy magánmúzeumban volt lehetőségünk. A 2016-ban elhunyt Deim Pál életművét februárban a Virág Judit Galéria mutatta be a képzőművész mintegy százötven művén keresztül. A tárlat azért is volt jelentős, mert az alkotónak 2012 óta nem volt ilyen átfogó kiállítása, a mostani ráadásul az első, amely a lezárt életművet tekintette át. A Virág Judit Galéria tere ráadásul tágas és technikailag jól felszerelt, ezért a számos köz- és magángyűjteményből érkezett műtárgyat nemcsak arányosan, de impozáns közegben sikerült kiállítani.

Hasonló mondható el az Andrássy úti Q Contemporary magánmúzeumról, melyben idén új kiállítás-sorozat indult, hogy bemutasson olyan kerek évfordulókat ünneplő alkotókat, akik kiemelt szereplői a kortárs magyar képzőművészeti életnek és nemzetközileg is elismertek. Áprilisban a kilencvenéves Keserü Ilona csaknem hét évtizedes életművét láthattuk, melyet a kurátor, Zsikla Mónika nem kronológia szerint, hanem motívumok alapján csoportosított, így láthatóvá vált, hogy a művész esetében az egyes elemek sosem tűnnek el nyomtalanul, hanem évtizedeken átívelve jelen vannak, miközben új színekben, formákban vagy méretekben térnek vissza.

Szeptemberben a magánmúzeum a hetvenéves Fehér László legújabb, fotóalapú festményeiből mutatott be válogatást. Noha a képeken a művésztől megszokott hétköznapi események tűntek fel, mint a Balatonban álldogáló alakok, a parázsló tűz körül összeülő szalonnázók vagy közeli portrék Fehér családtagjairól, a jelenetek a művész érzéki színhasználatának köszönhetően időtlennek tűntek fel. A tárlat a mester több korszakát is megidézte mint a rózsaszín, a szürke-fehér és a sárga hátterű képeit. A legújabb munkáin pedig a rokonait festette meg egy-egy hozzájuk kapcsolódó motívummal – az egyiken unokája, Hannus szerepelt napszemüvegben egy általa rajzolt pálcikafigurával.

Szintén üdvös, hogy az év végén Birkás Ákos életművéből láthatunk  válogatást a budapesti Vintage Galériában, ahol, noha csak tíz munkája szerepel, azok áttekintést adnak a több mint öt évtizedes pályáról a fotóktól kezdve az absztrakt munkákon át a realista festményekig.

Kérdés persze, hogy az idősebb alkotók életművével – vagy annak egy korszakával – jobbára miért galériákban és magánmúzeumban találkozunk, és miért nem inkább közintézményekben? Fehér Lászlónak a Ludwig Múzeumban utoljára 2007-ben nyílt kiállítása, Birkás Ákosnak pedig 2006-ban. Üdítő példákat persze találni, hisz a Magyar Nemzeti Galéria novemberben megnyitotta Keserü Ilona grafikai életművét bemutató tárlatát, míg nyáron a MODEM szervezett kiállítást a balatonudvari temető mellett, melynek szív alakú sírköveinek alakjai az évtizedek során Keserü fő motívumává váltak. Az év elején a Ludwig Múzeumban Lengyel András életművét mutatták be, míg a száz éve született Reigl Juditnak augusztusban a Kiscelli Múzeum templomterében nézhettük meg a figurális képeit, októberben pedig a Műcsarnokban az életmű-kiállítását.

Gyógyszeresdobozok és női testek

Nézzük azért még néhány hazai pozitívumot. Idén a fiatal és középgenerációs művészek ugyanis ismét izgalmasakat alkottak. Januárban az acb Galériában például Batykó Róbert bemutatta a gyógyszeresdobozokból, illetve élelmiszeripari és elektrotechnikai eszközök csomagolásaiból montázsolt műveit, melyek szürreális tereket és figurákat ábrázoltak. A művész célja az volt, hogy kiforgassa a konzumtársadalom szimbólumait és műtárgyakként értelmezze azokat újra.

Márciusban Czene Márta „Ez nem az én testem” című tárlatán az anyaságról és a női identitásról szóló alkotásokat mutatott be, melyeken keresztül a saját múltjáról beszélt. Az INDA Galériában rendezett kiállításon a testhez való viszony fontos szerepet játszott, mivel a művész még a kiállítás rendezése előtt várandós volt második gyermekével, aki azóta megszületett. Másrészt fiatalon gyakran találkozott a lakásukban édesapja, Czene Gábor festőművész meztelen modelljeivel, akik a képein erotikus, hívogató pózokban jelentek meg.

Erdők, gyárak, háború

Áprilisban Stark Attila hosszú idő után újra nagyobb kiállítással érkezett a Resident Art galériába, ahol a természetjáró szenvedélyéről számolt be. Vásznain magányos fák és melankolikus színű erdők tűntek fel, és persze a rajzfilmszerű figurái, melyek a korábbi alkotásaihoz képest szelídebb formában tértek vissza. Szabó Ábel Entrópia című kiállításán az urbánus tereken volt a hangsúly, a realista stílusú képein forgalmas sugárutak és kiüresedett gyárépületek jelentek meg, melyek egyszerre mutatták fel a magyar jelent és a régmúltat. Az Újlipótvárosi Klub-Galériában rendezett tárlaton alig szerepeltek emberek a képeken, az ábrázolt terek mégis a társadalmi valóságról tanúskodtak.

Az év végén Nagy Kriszta Tereskova is visszatért: a Tokaj ArtWine Galériában kiállított képeinek többségén azonban már nem magát, hanem fiatal nőalakokat festett meg, akik mellett harckocsi, gépfegyver és lánctalpak nyomai jelentek meg. A festőművész az új művein nemcsak a háború borzalmaira és az emberi béke törékenységére hívta fel a figyelmet, de a test elöregedésére is, amelynek egy dalt is írt „Ez az életem vége” címmel.