- Van átjárás a különböző művészeti korok között – Interjú Geskó Judittal

Mielőtt művészettörténészként végzett az egyetemen, történelem-spanyol szakon is diplomát szerzett. Hogyan lett a francia modernek, a kortársak avatott ismerője?

Ennek a történetnek három kulcsszereplője van. A legfontosabb a legendás, általános iskolai miskolci rajztanárnőm, a tavalyelőtt elhunyt Rézművesné Nagy Ildikó, aki a diákokat felnőtt partnernek tekintette. Nem csak klasszikus rajzolást és akvarellfestést tanított, hanem általános műveltséget is. A másik alapvető befolyás Németh Lajos művészettörténészé volt, éveken keresztül hallgattam az óráit a bölcsészkaron. A mexikói muralistákról, Siqueirosról, Riveráról és Orozcóról olyan fantasztikus előadást tartott, hogy ma is emlékszem szinte minden szavára. Hihetetlenül újszerű, érdekes módon nyúlt a témáihoz. Erős művészetszociológiai érdeklődése és műveltsége engem történelem szakosként nagyon megfogott. Marosi Ernő tanár úr volt a harmadik meghatározó személy. Középkorosnak indultam, három-négy évig voltam a tanítványa. A gótikus kézikönyvben éveken keresztül a keze alá dolgoztam, mivel történész voltam és tudtam latinul. Amikor úgy döntöttem, mégsem középkoros leszek, hanem a modernitás nagyon bonyolult, és abban az időben, az 1970-es években sokszor a politikával érintkező felületeivel foglalkozom, Marosi tanár úr azzal biztatott: mindig a középkorosokból lesznek a legjobb modernesek. Ez persze egy bonmot volt, de segített abban, hogy fiatal egyetemi hallgatóként megkapaszkodjak azon területen, ami elkezdett foglalkoztatni.

1977-ben kezdett a Szépművészeti Múzeumban. Miként találta meg a helyét?

Ahogy egyik mesterem, Gerszi Teréz művészettörténész mondta, amikor a múzeumba kerültem: az egyetem után jön tíz év alapozás, és tíz év aprómunka után dől el minden, merre tájékozódik az ember. Azokban az években azt találtam ki, hogy muzeológusi hétköznapjaimat segíti, ha végigolvasom néhány – egykor a Szépművészeti Múzeumban dolgozó – művészettörténész archívumokban őrzött anyagait. Felkutattam Petrovics Elek, Meller Simon, Hoffmann Edith fellelhető levelezését, naplóit, és minden betűt elolvastam. A legrendezetlenebb archívum akkoriban sajnos a Szépművészeti Múzeumé volt, de ezt csak azért említem, mert ma már van egy komoly archívumunk és intézetünk, a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet.

A múzeumban az első két évben gyerekfoglalkozásokat tartottam, majd a modern festészeti osztályon töltöttem el hét évet. Az 1980-as évek közepén nem nagyon lehetett sejteni, hogy olyan alapvető változások előtt állunk, amelyek újra megnyitják a múzeum gyűjteményét a kortársak irányába. Akkor egyedüli modernes voltam – most már több mint tízen vagyunk, szerénytelenség nélkül állíthatom, a legjobb moderneseket sikerült felvennünk a múzeumba –, és egykor azt gondoltam, erőmből csak annyira telik, hogy a papírmunkákat gyűjtsem. Átkértem magam a grafikai gyűjteménybe, egyébként is ott dolgoztak a múzeum legérdekesebb személyiségei, és ebből egy igazi műhelymunka született. Az első nagy francia rajztörténeti kiállítást épp a grafikai gyűjteményünk anyagából rendezhettem meg. A gyűjteményünk 75 rajzát egyesíteni tudtam öt nagy svájci magángyűjtemény, továbbá a berni Kunstmuseum és a hamburgi Kunsthalle anyagával. Egy berni kollégámmal, Josef Helfensteinnel Bernben, valamint Werner Hofmann segítségével Hamburgban is bemutattuk a tárlatot 1996-ban Zeichnen ist Sehen címmel, amely Delacroix-tól Bonnard-ig reprezentálta a teljes XIX. századot. Ennek alkalmából olyan svájci magánygyűjtemények tulajdonosait ismerhettem meg, mint a Feilchenfeld-, a Hahnloser-, a Krugier- vagy a Josefowitz-gyűjtemény, és ennek köszönhetően tudtam elkezdeni a 2003-as Monet és barátai kiállítás megszervezését.

Tudható, a kiállítások rendezésénél különösen nagy hangsúlyt fektet a forráskutatásra. Ebben milyen szerepet játszanak a nagy múzeumi elődök kéziratai?

Szilágyi János György művészettörténész nagyon meghatározó volt számomra a Szépművészeti Múzeumban eltöltött évtizedek során. Ő mindig azt mondta: nálunk, történészeknél a művészek – tehát a festők, szobrászok, muzsikusok, irodalmárok – sokkal érzékenyebbek, sokkal hamarabb látnak meg valamit, ami érlelődik a világban. Hoffmann Edith– aki a grafikai gyűjtemény vezetője volt 1923 után – levelezésében hihetetlen érdekes példákat találtam erre. Közeli barátja volt Szerb Antalnak, Halász Gábornak, Babits Mihálynak, Török Sophie-nak, a találkozásaikról, beszélgetéseikről a leveleiben beszámolt a családtagjainak, barátainak. Egy olyan atmoszféra áradt ezekből a levelekből, amelynek átadására én is törekedtem az elmúlt évtizedekben. A másik meghatározó kéziratforrás Hoffmann Edit elődje, Meller Simon naplója volt, amelyet a XIX. század végén, az egyetemi évei után, itáliai utazása során írt meseszép kézírással. A napló megerősítette bennem, hogy csak egy művészet van: a jó művészet. Meller mindennel foglalkozott: itáliai reneszánsz kisbronzokkal, akkori kortárs művészettel, főként a franciákkal, de építészettörténettel, iparművészettel, zsinagógaépítészettel is. Igazi enciklopédikus gondolkodású művész volt. Naplója az itáliai múzeumi látogatásai és sétái során sokszor kitér arra, hogy mi az összefüggés az antikvitás, a reneszánsz, továbbá a XIX. századi francia művészet és az akkori kortársak között. Az első Cezanne-kiállítást 2012-ben, ha nem is Meller nyomán, de az ő szellemében igyekeztem megvalósítani: azt kívántam megmutatni, hogy egy olyan géniusz, mint Cezanne, ha Michelangelóhoz, Berninihez, Pisanellóhoz vagy Houdonhoz nyúl, akkor interpretál, nem pedig másol – és van átjárás, dinamika a különböző művészeti korok között. A másolat inkább az akadémiai képzés irányába mutat, de amikor valaki interpretál, akkor az a világon a legizgalmasabb dolog. A saját korával folytat párbeszédet, visszanéz, de ugyanakkor már a jövőt is szolgálja. Ezekből az interpretációkból táplálkozott mindaz, amit a második Cezanne-kiállítással bemutattam, Braque-tól Malevicsig.

Az első Cezanne-tárlat után a Cezanne Társaság a tagjai közé választotta, amelynek idén ősszel az alelnöke lett. Úgy tudom, a társaság egy nagyon elit, mintegy negyven Cezanne-kutatóból álló egyesület, mi a küldetése?

A társaság 25 éves múltra tekint vissza, négy kontinensről vannak választott tagjai, és tényleg nagyon gondosan választják ki azokat a kutatókat, akik komolyan foglalkoztak Cezanne-nal. Ők úgy tekintenek most már Budapestre, hogy itt kialakult egy Cezanne-kutató iskola, és ez nagyon fontos a fiatalabb művészettörténész generációk számára. Cezanne szülővárosa, Aix-en-Provence hihetetlen változáson ment át az elmúlt 20-30 évben azáltal, hogy például Balatonfüredhez hasonlóan a kultúra városává emelte saját magát, de korábban volt egy nagyon hosszú időszak, amikor Cezanne emléke finoman szólva nem volt itt olyan erős. Az áttörést egy 2006-ban rendezett Cezanne és Provence kiállítás hozta meg. Felújították a gazdag anyaggal rendelkező vidéki múzeumot, az állandó gyűjtemény rengeteg adományt kapott. A Musée Granet azóta rendkívül jelentős időszaki kiállításokat mutat be, ilyen volt a Cezanne és Picasso kiállítás is. Picasso egyik nagy háza a város közelében van, maga Picasso is a Château de Vauvenargues parkjában van eltemetve. A párizsi Picasso Múzeum anyagából tudjuk, hogy Picassónak milyen csodálatos Cezanne-gyűjteménye volt, és ahogy manapság is oly sok jelentős művész, ő is rendszeresen visszatért az aixi mesterhez a nyilatkozataiban.

Aix-en-Provence-ban jelenleg a Cezanne család kétemeletes villája, a Jas de Bouffan rekonstrukciója zajlik, a kerttel, benne a gesztenyesorral, a szökőkúttal, a szobrokkal, a tervek szerint 2025-ben fog megnyílni. Cezanne a működése első évtizedeiben az első kicsike műtermét itt alakította ki a második emeleten, ez látogatható lesz, míg az első emeleten a Cezanne kutatóintézet fog működni. Felteszem, amikor a Cezanne Társaság alelnökévé választottak, akkor arra gondoltak, 47 év múzeumi tapasztalattal tudok segíteni abban, hogyan kell kialakítani az intézet működési struktúráját. Már eddig is csodálatos alapanyagokat kapott a kutatóintézet, például a teljes digitális oeuvre-katalógust, ez pedig mágnesként vonzza a további adományokat. A kutatóintézet megnyitásával párhuzamosan a Musée Granet-ban egy olyan kiállítás fog megnyílni, amely a Jas de Buffan és Cézanne kapcsolatát mutatja be. Egy nagyon komoly forrásfeltáró tárlat lesz: rengeteg olyan emléket összegyűjtenek a korabeli fotóktól a kortárs mesterek rajzaiig, amely ezt a környezetet be fogja bemutatni.

Budapestre visszatérve: mivel szerteágazó a város, a Szépművészeti Múzeum és az itt élő művészek kapcsolata a Cezanne-életműhöz, a nemzetközi Cezanne-kutatásba nagyon sokféleképpen lehet integrálni az itteni, sőt a teljes közép-kelet-európai közeget – mert nem sokat tudnak a romániai vagy a szerbiai Cezanne-kutatásról. Azon kívül, hogy van tizenegy Cezanne-művünk, rettenetesen komoly alap, hogy a nálam egy-másfél évtizeddel idősebb kortárs művész nemzedék olyan tagjai, mint Keserü Ilona, Maurer Dóra, Jovánovics György, Hencze Tamás, Megyik János, Birkás Ákos vagy Bak Imre, valamilyen módon foglalkoztak Cezanne-nal. Nekem különösképpen a Megyik Jánossal és a Jovánovics Györggyel folytatott beszélgetések segítettek sokat abban, hogy most a Cezanne Társaság alelnöke lehetek, hogy másképp nézek a Cezanne-életműre, mint ahogy az a korábbi 120 évben megszokott volt.

Az említett művészek számos alkotása a Szépművészeti gyűjteményét gazdagítja, de legutóbb októberben egy hatalmas Hantai Simon-festményt kapott a múzeum. Több párizsi művészhez is mély barátság fűzte, fűzi. Alexandre Hollanhoz harminc éve, míg a december 7-én elhunyt Vera Molnárhoz közel negyven éve.

1984-ben négy hónapot töltöttem Párizsban. Verának és a Francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központban, a CNRS-ben dolgozó férjének, Molnár Ferinek nem voltak gyermekei, így nagy szeretettel vettek körül a családommal együtt. A Szépművészeti Múzeum volt az első közgyűjtemény, amely Vera computergrafikáit befogadta gyűjteményébe, később Cezanne parafrázisaiból kiállítást rendeztünk, amelyet Maurer Dóra nyitott meg. Vera a közelmúltban nagyon fontos adománnyal gazdagította – Hantai Simon tíz munkájához és Hollán Sándor 150 munkájához hasonlóan – a tervezett Új Nemzeti Galériát. Egy 20 méter hosszú murális munkát adományozott nekünk novemberben. A mű a Magyar Zene Háza közelségében egy szépen csengő címet hordoz: „Bartók. A fából faragott.” Három nappal a halála előtt még digitális rajzokat küldetett nekem egy francia barátja computeréről. Hamarosan a printeket is megkapjuk az asszisztensétől.

(Utóirat az olvasónak: Cezanne nevét az anyakönyvi kivonata alapján ékezet nélkül írja a Société Paul Cezanne.)