Még ifjú mérnök koromban (jó régen volt…) találkoztam egy képpel, utóbb megtudtam, hogy egy neves amerikai festő – Howard Miller – műve. Elsőre a poszter tetején látható vastag betűs felirat ragadott meg: We can do it!, vagyis: Meg tudjuk csinálni! A festményen egy szép, erős, fiatal nő néz szembe velünk kacéran, pöttyös kendővel bekötve a feje, de azért a haja kibukik alóla, kék munkásblúza könyökig feltűrve izmos karján. Az amerikai nők így biztatták magukat a II. világháború alatt és után, amikor kevés volt a férfi, mert harcoltak, és ezért sok munkahelyen, szakmában át kellett venni a helyüket. Egyébként én is ezzel biztattam magam életem során: igen, meg tudom csinálni!
A The Economist kiváló gazdasági hetilap utolsó oldala mindig a búcsúztatásé. Többnyire éppen eltávozott hírességek, sztárok, politikusok, tudósok, egyéb hírességek életét, pályáját méltatják itt. Most azonban egy szegecselő munkásnőt búcsúztattak, nagyon emelkedetten. Elinor Otto nehéz élete mellett is 104 évet élt. A munkanapokon reggel hatkor kelt, lefürdött, felöltözött és autóba ült, elkocsikázva jó távolra a gyárhoz, ahol dolgozott. Innen hosszú, gyors séta, majd kávé, újságolvasás, aztán be a gyárba, a munkához. Még kilencvenes éveiben is bejárt a repülőgépgyár munkasorába, ahol csaknem 70 évet töltött szegecselőként. Talán még folytatta volna, ha a Boeing be nem zárja az üzemét. Ráadásul ez a munkásnő mindig ápolt asszony volt, hetente fodrász, manikűr, körömlakkozás.
Az USA háború alatti és utáni nagy ipari fellendülésében számos hasonló munkás párja volt Elinornak, hiszen a férfiak jelentős része előbb harcolt, majd még a megszállt területeken tovább is szolgált, békeidőkben pedig a gazdasági lendületben volt szükség a női munkaerőre is. És a férfimunkát is vállaló hatmillió asszonyból háromszázezer a hadiiparban dolgozott, azon belül is a repülőgépgyártásban, szegecselő munkásként. Ám közülük is leghosszabb ideig Elinor. Akit egy népszerű sláger hősnője nyomán Rosie-nak is becéztek. Mindenesetre természetesen (?) ő is, mint nőtársai, megtapasztalhatta nő-dolgozóként a szokásos hátrányokat a férfiak mögött. Ő azonban öntudatosan mondogatta: „nem szerepelek filmekben, én repülőgépeket gyártok”.
Rosie-Elinor méltán lehetett büszke. Napjainkra már sok mindent, nagyon jeles eredményeket értek el a nők, nemcsak az USA-ban, hanem szerte a világban. Ámbár, ha belegondolok... Kétségtelen, hogy például az USA vagy az EU-országok kormányában számos nő is van, csakhogy azért ismerek Európa közepén olyan országot, ahol egyetlen egy nő miniszter sincs, és ahol a macsó kormány a nőnemű polgárokat alapvetően termékenységi alanyoknak tekinti. No persze, ők legyinthetnek: már megint megszólalt egy feminista. Csakhogy én sosem voltam feminista, sőt, egyáltalán nem is szerettem a feminizmust, mert úgy véltem, ők a férfiakat tekintik viselkedésükben modelljüknek. (Zárójelben: ezt a véleményemet – példákkal alátámasztva, kifejtve, egyszer jó pár éve megírtam, meg is jelent. Szép eredménye lett: a mindig harcos Tamás Gáspár Miklós az ÉS-ben teljes oldalon szidalmazott érte.)
Az amerikai szegecselő munkásnő élete, tettei méltán kerültek a híres gazdasági lap búcsúztató oldalára. Nálunk sokkalta gyengébb lenne erre az esélye. Elég arra gondolnom, hogy a közelmúltban sorra választották meg szakmai kamarák vezetőségüket, olyan szakmákban, amelyeknek csaknem fele nő. Majdnem kizárólag férfi lett az elnök, az alelnök, a főtitkár. Van, ahol kizárólag, van, ahol akad egy vagy két nő is. Mondanám keserűen: még mindig kell, hogy legyen valaki, aki behozza a kávét…
