Az ezredfordulótól különösen felerősödött, a Föld minden szegletére kiterjedő változások az eszmék és ideológiák alkonyát hozták. A korábbi, világmegváltó elképzelések letűnése természetes és alapvetően pozitív folyamat, de együtt jár a társadalom és főképpen az eszmék követőinek elbizonytalanodásával, zavarodottságával. Az egyre bonyolultabbá váló viszonyok között való eligazodáshoz új tájékozódási pontok kellenek. Hogyan értékeljük a múltat? Merre keressük a jövőt? Ezekre az alapvető kérdésekre kell olyan válaszokat találni, amelyekre felépíthetjük a nemzet új jövőképét.
A KAPITALIZMUS TÖRTÉNELMI ÁTALAKULÁSAI. A kapitalizmus nem a Marx által megjósolt fejlődési pályán haladt előre a pusztulás, majd a romokon egy új társadalom létrehozása felé, hanem minden korban képes volt alkalmazkodni a bekövetkező változásokhoz. A XX. században a legfejlettebb országokban a tőke és a munkásosztály kiegyezett egymással, és egy olyan „élhető kapitalizmus” jött létre, amely a társadalom többségének viszonylagos jólétet teremtett. A hatékony politikai jogrendszer, a kiterjedt szociális és egészségügyi hálózatok, az állam ellenőrzésének lehetősége különböző mértékekben és formákban, de minden fejlett és demokratikus országban jellemzővé vált. Ez a belső társadalmi egyensúly a korábban kialakult polgári berendezkedés szerves átalakulására és a világban létrejött tartós gazdasági-kereskedelmi munkamegosztásra épült.
Ezt azonban - az utóbbi évtizedekben végbement technikai fejlődés kiváltotta - globalizáció gyökeresen megváltoztatta. A világ egy egységesülő rendszerré vált, amelyben új ellentétek születtek, és napjainkban is felgyorsulnak az összeütközések. Az újraszerveződő világgazdasági piaci versengés nemcsak a gazdaságot formálja át, hanem már korábban megbontotta a kialakult társadalmi megegyezéseket, hatalmas tömegeket fosztott meg a biztonságos élet lehetőségeitől.
Az elkerülhetetlen változásokban két fő irány látható. Az Európai Unió fejlett országai a fenntartható és minőségi fejlődés felé fordultak, és egy fokozottabb európai integrációban látják a sikeres verseny lehetőségét. Ennek érdekében nemcsak a gazdasági integrációt szolgáló közös szabályozásokat terveznek, hanem szociális felelősséget vállalnak valamennyi polgárért, és a társadalom számára megteremtik a felemelkedés esélyeit és garanciáit is. Olyan új, európai szintű társadalmi-gazdasági változások körvonalazódnak, amelyek a szociális irányú evolúciós fejlődés kereteivé is válhatnak.
A „másik út” a különféle okokból kevéssé fejlett országokban jellemző, amelyekben a kapitalizmus csak korlátozottan, számos feudális elemmel keveredve alakult ki. A legjellemzőbb különbség az erős és autonóm polgári osztály hiánya, amelynek következménye az állam túlhatalma, a szűkebb szociális és jóléti hálók, gyengébb minőségű közszolgáltatások, a társadalom befelé fordulása, alattvalói mentalitása. Ezek a társadalmak zártabbak, kevéssé piac orientáltak, az állam a legjelentősebb piacformáló erő, a nemzetközi gazdaságban elsősorban nyersanyag beszállítók és bedolgozók. Ezekben az országokban a tőke a munkaerő fokozottabb kizsákmányolásával, a szociális, jóléti és nyugdíjrendszerekre fordított anyagi eszközök elvonásával és az állam hatalmi támogatásával próbál a gazdasági versenyben boldogulni.
A „POSZTSZOCIALISTA SZINDRÓMA”. A Kelet-Európában az államszocialista rendszert az 1990-es években megbuktató rendszerváltások alapvető oka az volt, hogy a korábban kialakult világgazdasági rendszer a tudományos-technikai forradalom hatására gyökeresen megváltozott. Ez leértékelte, majd fenntarthatatlanná tette a múlt világában ragadt, a világpiacon „versenyképtelen” szocialista országokat.
A békés úton végbement politikai rendszerváltás rövid idő alatt felszámolta az addigi gazdasági-társadalmi rendszert, de nem változtatta meg az olcsó tömegtermelésre alapozott gazdasági struktúrát; nem tudta, vagy nem akarta gyökeresen átalakítani az állam működését. A mélyben változatlanul maradt történelmi folyamatok, a társadalom tömegeinek tudati és mentális elmaradása a világot átformáló tudományos-technikai forradalom előre haladása óta egyre inkább gátolja az ország elkerülhetetlen modernizációját és mélyreható demokratizálását.
Az egykori feudális viszonyokat a XX. századig őrző kelet-európai országokban a tekintélyuralmi rendszerek a társadalmi-politikai berendezkedés „természetes” velejárói voltak, aminek részét jelentették a hozzájuk kapcsolódó érdekviszonyok is. A korábbi államszocialista korszakban – más tartalommal – ezek a viszonyok újraszerveződtek. A vezérelvűség, a jobbágy és alattvalói mentalitás, a közügyektől való tartózkodás, a társadalmi szolidaritás hiánya és a társadalom minden zugát átszövő különféle érdekszövetségek hálózata a társadalom működésének a zsigerekben élő, évszázados, ma is meghatározó jellemzői maradtak.
A rendszerváltás után hatalomra került pártok mindezek miatt, a társadalom közönye és asszisztálása mellett eltékozolták egy valódi demokratikus rendszer létrehozásának esélyeit. Mostanra a korábbi világhoz hasonló, szoros alárendeltségi-függőségi rendszer jött létre, amelyben már nem a népnek van kormánya, hanem a kormányzatnak van népe. A demokrácia őre helyett az állam újra a társadalom feletti uralom rendőrévé vált.
Az egykor remélt jóléti kapitalizmus és társadalmi demokrácia helyett egy olyan új típusú, kizsákmányoló rendszer épült ki, amelyik egyre nagyobb társadalmi feszültségeket teremtett és ideológiai válsághoz is vezetett. A szétesett társadalomban a nemzethez tartozás eszméje maradt az egyetlen olyan közös élmény, amelyet például a futballpályákon élhetnek meg a társadalom peremére került csoportok tagjai is. Ezért is kap ez a sport kiemelt támogatást.
Az „illiberális” állam kialakulása az előzőekből is következően nem véletlenszerű jelenség, hanem a magyar társadalom gazdasági-társadalmi és szellemi nyomorúságának a „terméke”. Ennek a régi-új rendszernek a kegyeltjein kívül szinte minden társadalmi csoport a kárvallottja lett, a szegényektől az etnikai kisebbségeken át a bérből-fizetésből élőkig. Az ország javait megszerző külföldiekkel és a hazai gazdagokkal szemben a saját hazájában senkikké tett magyar népesség bűnbakokat keres, akiket hatalomra került uraik jelölnek ki.
A most kialakult helyzet pikantériája, hogy a hatalmat a gyakran ellenségként feltüntetett Európai Unió pénzén tartják fenn. A fenyegető erők azonban nem kívül vannak, hanem láthatatlanul belülről pusztítanak.
A legjelentősebb közgazdászok (például Joseph Stiglitz, Nobel-díjas amerikai tudós) egyetértenek abban, hogy ez a berendezkedés rövidebb távon sikeres is lehet, mint az egykori államszocializmus volt. Hosszabb távon azonban nem tud tartós és fenntartható fejlődést biztosítani. A demokrácia korlátozása, a piaci verseny kiiktatása, a rendszer működését átszövő korrupció, a társadalmi különbségek szélsőségeinek növekedése, a tudáshoz jutás lehetőségeinek leszűkítése miatt ez a rendszer egyre drágábban és nehezebben fenntarthatóvá válik, nem képes lépést tartani a világ fejlett demokratikus országaiban kibontakozó tudományos-technikai változásokkal.
Az elmúlt években a sikeres kormányzó párt vezetője „vezérré vált”. Olyan magánérdekeket szolgáló személyi hatalom jött létre, amelyik gazdasági-társadalmi, erkölcsi és mentális zsákutcába vitte az országot, és beláthatatlan következményekkel járhat. Az új hatalmi rendszer szövetségesévé tette az egyházakat, az egykori uralkodó osztály leszármazottainak jelentős részét, és szerteágazó anyagi-eszmei érdekeltségekkel kötötte magához a határainkon kívül élő magyarság többségét is.
A nemzeti érdekek mindenek felettiséget hirdető, antidemokratikus, konzervatív politika azonban egyre többször szembekerül az Európai Unió közös törekvéseivel, tovább mélyíti az évtizedek óta megoldatlan gazdasági-társadalmi problémákat, veszélyezteti az ország jövőjét. Elmaradt a gazdasági-társadalmi szerkezet olyan modernizálása, amely az országot egy másfajta fejlődési pályára állíthatta volna.
A „munkaközpontú társadalom” újraszervezésével ugyanazon a XX. század közepéig világszerte követett úton haladunk tovább, amelyen a korábbi „szocialista” állam csődbe jutott. Emiatt lelassult a gazdasági növekedés, folyamatosan leértékelődik az ország, a külföldi monopóliumok bedolgozói-beszállítói pályáján ragadva Európa perifériájává válhat. A „tulajdon és szabadság” elveire és rendszerére épülő demokrácia kísérlete beleütközött a kialakult rendszer érdekviszonyainak hálójába és vereséget szenvedett. A hatalmon lévőknek már nem a gyökeres változás, hanem a kialakult viszonyok fenntartása a céljuk.
FORDULÓPONTHOZ ÉRKEZTÜNK. A most uralmon lévő, „lejárt szavatosságú” rendszer előbb vagy utóbb úgy jár, mint a sok szempontból mintaként követett államszocializmus: saját magát dönti romba, de mi kövesse?
Mostanra bebizonyosodott, hogy Magyarországon nem lehet a nyugati polgári demokráciákhoz teljesen hasonló rendszert kiépíteni, mert mások a történelmileg kialakult gazdasági-társadalmi, tudati és mentális viszonyok. A polgári középosztály csekély számú, a dolgozó rétegek felaprózódtak, a fogyasztói állam kispolgárságává lettek, a társadalom egyharmada állandó szegénységben, százezrek nyomorban élnek. Az a politika, amelyik nem képes szavatolni polgárai jelentős részének az emberi létfeltételek minimumát sem - írta Krasznai Zoltán -, nemcsak európainak, de nemzetinek sem mondható.
A legfontosabb stratégiai cél a mostani helyzetet konzerváló társadalmi működés demokratizálása és a mindent uraló államrendszer átalakítása. Ha megmarad a mostani állami-politikai túlhatalom rendszere, akkor más szereplőkkel, más formákban, de mindig fennmarad az elmaradottság is, és nem indul el újra a társadalomban megfeneklett modernizációs folyamat sem.
A felülről lefelé vezérelt rendszert le kell cserélni és egy alulról felfelé szervezett, a közvetlen demokrácia intézményeire épülő berendezkedést kell létrehozni. Ehhez másfajta demokrácia kell.
A jövő a helyi közösségek hálózatára, az önkormányzatokra, az újjászervezett szakszervezetekre, pártokra és a mindezeket védelmező államra épül. A „demokrácia rendszerváltásához” azonban olyan „nemzeti kiegyezésre” van szükség, amelyik a nemzet sorskérdéseiben széleskörű és tartós érdekközösséget és politikai szövetséget teremt.
A 2010 és 2022 közötti, egymást követő 3 parlamenti választáson bebizonyosodott, hogy az egyre széttagoltabbá váló ellenzéki pártok külön-külön nem képesek a kormányváltásra. A változást akaró demokratikus ellenzék történelmi próbatétel elé került. Folytatódik-e önemésztő kisszerűségük, vagy felnőnek a történelmi kihívásokhoz, és képessé válnak egy hosszabb ideig tartó, komplex rendszerváltás végigvitelére?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.