Sok szerző tart a folytatásoktól.
Engem először inkább inspirált. Szeretek új műfajokat kipróbálni, és folytatást még soha nem írtam. Gondoltam, jó móka lesz eljátszani a folytatások kliséivel. Hogy a legyőzött főgonosz visszavág, egy halottnak hitt szereplőről kiderül, hogy él és virul. És már a címe is az, hogy Túl a Maszat-hegyen 2. Aztán hamar rájöttem, hogy ez önmagában kevés, és nehéz jó folytatást írni, nem véletlenül van annyi elrettentő példa. Ezért próbáltam olyasmiket belerakni, amik nekem tetszeni szoktak a folytatásokban. Bővíteni a mitológiát, kis háttérsztorikkal látni el a szereplőket, például hogy Makula bácsit, a Maszat-hegyi pákászt milyen trauma érte ötven éve, vagy hogy Turgenyevből, a burgonyából hogyan lett Badarország határőre.
Írás közben elképzeli a célközönségét?
A Maszat-hegy volt az első, amit gyerekeknek írtam, és akkor még nem voltak gyerekeim, a környezetemben sem voltak, tehát teljesen a saját magam szórakoztatására írtam, saját gyerekkori emlékeimből, és saját infantilizmusomból táplálkoztam csak. Egyáltalán nem tudtam reálisan elképzelni egy gyerek olvasót, és nem is törekedtem rá. Ennek ellenére vagy talán épp ezért nagyon népszerű lett, és a gyerekek is nagyon szerették. De hát Weöresnek, Nemes Nagy Ágnesnek vagy Tamkó Sirató Károlynak sem volt gyereke, mégis milyen jó gyerekverseket írtak. Mikor megszülettek a kisfiaim, sok mindent írtam célzottan nekik, az ő korosztályuknak. Most viszont tudatos döntés volt, hogy ne foglalkozzak azzal, ki a célközönség, hanem kvázi magamnak írjam, ami nekem szórakoztató, nekem tetszik, ahogy az első Maszat-hegynél.
Az embernek tényleg az az érzése, jól szórakozott írás közben. Olyan könnyed, játékos és túlburjánzó, hogy azt gondolnánk, gyorsan megszületett. De mi az igazság?
Hát ez a cél, hogy könnyednek és magától értetődőnek tűnjön. Ezért nagyon örülök, ha ez jön át. De igazság szerint sokat babrálok vele, sokat szöszmötölök. Változatokat írok, javítgatok. Sajnos nem folyik ki csak úgy belőlem. Volt, amikor jól szórakoztam, volt, amikor sokat szenvedtem vele. Három év volt megírni. Az első is négy év alatt készült. Hosszadalmas ilyen Anyegin-strófában írni. Puskin nyolc évig írta az Anyegint, ami feleilyen hosszú. Olvastam, volt egy hónap, amikor nagyon belelendült: megírt hét versszakot.
Többször hivatkozik Carroll Alice csodaországban című művére, illetve a light versekre, nonszensz irodalomra, abban vannak ilyen életszagú vagy épp filozofikus mélységek.
Az angol nonszensz irodalom valóban erősen hatott rám. Edward Leart például, a nonszensz költészet atyját nagyon szeretem, és sokat fordítottam is. De Carroll Alice-könyveinek betétverseit is, amikben például halandzsavers is van, és egyéb badarságok.
Minél csacskább valami, annál igazabb, hangzik el a könyvben. És a badarságnak van határa?
Valószínűleg mindennek van határa. Még a maszatnak is, a rendetlenségnek is, ahogy Maszat Janka megtapasztalja ebben a folytatásban. Andris pedig azzal szembesül, hogy van, amikor már idegesítő tud lenni a badarság. Hát, nem tudom. Én szeretem a badarságot, és szerintem a gyerekek is szeretik. Jó lenne hinni abban, hogy a szelídséggel, badarsággal, vidámsággal és halkszavúsággal el lehet boldogulni ebben az ordított világban, amiben élünk. Ha meg nem, akkor legalább a mesében lehessen vágybeteljesítő alapon. Abba belefér minden badarság.
Sokszor elhangzik az új könyvben, hogy egyre nehezebb megtalálni a titkos utat, amely a mesevilágba vezet. A szerzőnél is így volt? Mintha a kópétlanodás ellen is írta volna, önmagát is menteni akarva…
Ez nagyon jó megfigyelés. Valóban, a saját problémámat, életközepi válságomat is beleszőttem, és ráterheltem kicsit szegény főszereplő kisfiúra. Mikor újraolvastam az első részt, ami húsz éve jelent meg, az olyan volt, mint egy találkozás egy fiatalemberrel. Mellbevágó volt szembesülni vele, hogy akkor még milyen gondtalan voltam, és bohó. Kicsit öncsalás lett volna, ha most ugyanazon a hangon folytatom, miközben már egy ilyen öreg, megkeseredett bácsi vagyok, aki elvesztette az illúzióit. (nevet) Ezzel párhuzamosan a legnagyobb kisfiam épp kiskamasz lett, aki még hisz a fogtündérben, de már nagyfiúsan menősködik, és már nem olyan könnyű neki sem csak úgy átmenni azon a titkos úton. Kettőnk furcsa átmeneti állapota, ami foglalkoztatott, és amit beleírtam. Picit aggódom is, hogy fog az olvasóknak, gyerekeknek tetszeni, hogy már nem egy szemtelen, fiatal költő hangján szól a mese. De azt figyeltem meg, hogy a gyerekeknek sok mindenre van antennájuk.
A meseírás végül segített visszatalálni ahhoz a bizonyos titkos úthoz?
Úgy érzem, hogy igen. Belső küzdelem volt ugyan, de a mesélés segített, terápiásan is, ha úgy tetszik. Ahogy a mesebeli kisfiúnak, Andrisnak, úgy nekem is sok próbát kellett kiállnom, hogy a jó értelemben vett badarságomat valamennyire megőrizzem.
Vidít a szó, vallja, és még a könyv legelején leszögezi, hogy szeret fecsegni. Maga a történet is sok szálon fut, és még ezeket is minduntalan félbeszakítja, közbevág, eltereli a figyelmet. Mindez ad az egész regénynek egy jófajta kócosságot. Mennyi bátorság kell ennyire szertelennek, szanaszét futónak hagyni a szöveget?
Nem tudom, bátorság-e ez feltétlenül. Költő vagyok, költőien is gondolkodom. Verset írni is úgy szoktam, hogy nem igazán tudom az elején, mi kerekedik majd ki belőle. Ha tudnám, nem is volna érdemes megírni. Hagyom, hogy dolgozzon a nyelv, a forma, vezessenek a szavak és a rímek. Hiszek benne, hogy jó esetben a vers okosabb, mint a költő, aki írta. Az első Maszat-hegy is így született. De egy több száz oldalas verses mesénél ez nem biztos, hogy működő stratégia. Épp ezért ennél a második résznél most nagyon gondosan és részletesen kigondoltam előre mindent. De sajnos olyan alaposan kitaláltam a cselekményt, hogy nem sikerült a végére jutnom, úgyhogy igazából ez még csak a közepe a történetnek, és mindenképp lesz egy harmadik rész is. Szóval trilógia lesz a Maszat-hegyből. Remélem, hogy nem csak húsz év múlva. (mosolyog) És a befejező résszel együtt majd talán épkézlábabb lesz az egész. De persze azért fecsegős marad és kócos, mert én ezt szeretem.
És beleférnek az allúziók is, amelyek miatt nem csak a gyerekeknek szól e mese.
Valóban, van, aki az első részen tanította például a hexametert és az eposzi kellékeket. Így talán barátságosabb meg viccesebb a gyerekeknek. Örülök, ha a mesém tud egyfajta bevezető, belépő lenni a komolyabb szépirodalomba. Én nagyon szeretek lubickolni a különböző versformákban, és visszakacsintgatni mindenféle irodalmi hagyományra. A gyerekirodalom célja szerintem elsősorban a szórakoztatás és az olvasás megszerettetése. Nem szeretek mesékkel nevelni, mert az unalmas, és a gyerekekről amúgy is lepereg. Bár mind jobban észreveszem magamon, ha nem akarom is, hogy az apukaságom miatt egyre inkább beszűrődnek a meséimbe mindenféle tanulságok. (nevet)
Ami viszont mindenképp átszűrődik, az a szó erejébe vetett hit, amivel még egy zsiráfmadár tojása is kikölthető.
Szeretnék ebben hinni. Költőként meg pláne hiszek a szavak varázserejében és hatalmában. A mese és a vers – nyilván hazabeszélésből is mondom – nagyon fontos a gyerekeknek. Apukaként is arra törekszem, hogy mindennap legyen meseolvasás esténként. És jó látni, hogy mennyire igénylik is ezt a gyerekeim. Ha én elalszom, akkor olvasnak egymásnak.
Volt egy-két rész, amit akár áthallásosan is lehet olvasni, társadalmi vonatkozásban: jobbra menni, balra menni, sehol sem jobb, legjobb akkor már széllel szemben e badar országban, mert „hóntalanul” lenni nehéz, és hát talpra, badar!
Nem volt célom, hogy legyenek társadalmi áthallásai, de nyilván akaratlanul is beszűrődik az írásba, ami a külvilágban van. Egyébként az eredeti Maszat-hegyben is véltek már ilyesmit felfedezni. Hogy például Szösz néne a kisnyugdíjast jeleníti meg, és a róla szóló vers azt a társadalmi jelenséget mutatja be, hogy a kisnyugdíjasok hagyják, hogy őket elborítsa a szösz, és meg sem próbálnak kimászni alóla. Ezeken inkább csak mosolyogni szoktam, de mindenki úgy értelmezi, ahogy szeretné, ebbe nekem már nincs beleszólásom.
A könyv végén van egy képregényes fejezet is. Ez kinek az ötlete volt? És nem kapott esetleg kedvet a képregényíráshoz?
A nővéremé, Zsuzsié az érdem, aki most is illusztrálta a könyvet. Már gyerekkorunkban is csináltunk együtt képregényt úgy, hogy én írtam a szöveget, és Zsuzsi rajzolta. Elsőre nem voltam túl lelkes az ötlettől, de mikor érzékeltem, hogy még nagyon messze a történet vége, és valahogy el kell varrni a szálakat, jól jött, mivel a képregényekben gyorsan peregnek az események. Amúgy is szeretem a formaváltásokat. Külön képregényíráson azonban nem gondolkodom, mindig valami új formát keresek, amit még nem próbáltam. Egyébként sem vagyok vizuális típus.
Az abszurd helyzetek és nonszensz lények akkor hogyan születnek?
Majdnem mindegyik nyelvi ötletekből, szójátékokból, képileg is a nyelvből építkezem. Így lett például Hook kapitányból nálam Hukk kapitány, aki mindig be van tintázva, ezért folyton csuklik. A tamburás öregúrból teremburás öregúr. Sokat segített, hogy Zsuzsi lerajzolta ezeket. Voltak kérdései, amikre nem is tudtam igazán válaszolni, mert nem képzeltem el őket. Hogy például hogy néz ki egy szélhám.
+1 KÉRDÉS
Többször előkerül a könyvben egy bizonyos jegyzetfüzet, ami Andrisé. Önnek is van?
Igen, nekem is vannak füzeteim, ám gyakran elkavarom őket vagy olvashatatlanok, ezért legtöbbször inkább a mobilomba pötyögöm a sorokat. Ennek a könyvnek a nagy része is így született. Jövet-menet, sétálgatás közben vagy egy parkban üldögélve. A monitor előtt gubbasztva nehezebben megy az írás. Azt szeretem, ha van valami alapzaj. Ha van egy kis élet körülöttem.
